The TechnomancerTeszt

Ha valamit mindenképp értékelek a Spiders szerepjáték készítő kisiparosaiban, az a kitartás. Dacára a gyengécske Mars: War Logsnak, vagy az egyszerűen pocsék Bound by Flame-nek, ők továbbra is lelkesek és kitartóan próbálkoznak, hátha a következő szerepjátékuk már megüti a mércét. Tavaly, a Technomancer bemutatójakor azt mesélte az egyik fejlesztő, hogy végre megvan mind a tapasztalat, mind a megfelelő mennyiségű pénz ahhoz, hogy tényleg olyan játékot rakjanak össze, melyet mindig is szerettek volna. Hogy még most is tartja-e ezt az állítást, azt nem tudom, de tény, hogy a Technomancer Spiders-mércével mérve kimagaslik a mezőnyből - bár ez továbbra is csak a középszerűséghez elég.

A helyszín újra is az a Mars, melyet a War Logsban már megismerhettünk. Ez ugye nem egy túlságosan barátságos hely, miután néhány évtizeddel korábban sikerült pár hellyel közelebb manővereznie a Naphoz, mely művelettel sikeresen le is nullázta a felszínén addigra egész szépen kialakult településeket, valamint elintézte, hogy minden kapcsolat megszakadjon az utánpótlást szállító Földdel. Mostanra az emberek vagy hatalmas kupolák alatt élnek, ahol különböző nagyvállalatok gondoskodnak róluk (értsd: zsákmányolják ki őket), vagy kénytelenek elfogadni, hogy olyan helyeken nőnek ki belőlük dolgok a gyilkos sugárzás hatására, ahol általában ez nem szokott megtörténni. Hősünk helyzete még érdekesebb, Technomancerként egyszerre tisztelik és megvetik - egy olyan kaszthoz tartozik, melyek tagjai képesek az elektromosságot megzabolázni és azt harcban felhasználni, ami azt jelenti, hogy egyszerre tartják őket szuperkatonának és a mutánsoktól csak egy kicsit különböző veszélyforrásnak.

Érdekes alaphelyzet? Az, de sajnos a Spiders még mindig nem tud semmit se kezdeni vele, a Technomancer története unalmas, logikai bukfencekkel teletömött maszlag lett, amit halmazati büntetésként továbbra is rémisztően amatőr módon adnak elő. Ez tipikusan az a dolog, amit lelkesedéssel nem feltétlen lehet kiváltani: a szinkronszínészek mindenféle beleélés nélkül darálják le a számukra előírt szövegeket, miközben kénytelenek vagyunk azt nézni, ahogy a szereplők tökéletesen érzelemmentes arccal, ajakszinkron teljes hiányában, azonban furcsa idegrángások közepette tátognak. 2016-ban ez már azért több, mint kínos.

Játékmenet tekintetében se sokkal jobb a helyzet. A fejlesztők továbbra is azt a receptet követik, hogy ha van olyan játékelem, ami bárhol máshol bevált, azt gyorsan beletömik ide is. Ha csak felsorolás szinten nézzük, akkor impozáns a lista: van itt több különböző harcmodor, egy rakás fejleszthető képesség, döntési lehetőségek, craftolás, több társ és természetesen a románcolás lehetősége se maradhatott ki. A probléma? Kitalálhattátok: ezek közül mindegyikből kaptunk már sokkal-sokkal jobbat. A legfontosabb és egyben legkínosabb mindenképp a játék harcrendszere. Valós idejű csatákban vehetünk részt, jellemzően közelharci módszerekkel, három különböző harcmodor között válogatva. Egyik erősebbet üt, a másiknál pajzsot használva megvédhetjük magunkat, a harmadik meg a lopakodásnál lenne hatásos, ha maga a lopakodás rendszere ne lenne tökéletesen használhatatlan és felesleges. Papíron nem hangzik rosszul, a valóságban viszont azért kapunk néhány pofont. Mármint szó szerint, mert az ellenfelek nemlétező intelligenciáját azok számával próbálja a játék ellensúlyozni és a sok lúd disznót győz alapon elég nehéz úgy csatáznunk, hogy közben két-három katona távolról lövöldöz ránk, egy nagyobb darab meg néha úthengerként keresztülrohan a harctéren. Az én taktikám ellenük az volt, hogy mindenféle taktika nélkül elkezdtem ugrálni fel-alá a harctéren és akit értem azt megcsapkodtam. Ez nagyjából működött, cserébe túl sok megfontoltságot nem igényelt. Amikor kisebb mennyiségű ellenféllel találtam szemben magam, akkor nem volt ilyen gond, mert ahogy írtam, nem túl okosak: vagy eltaláljuk őket, vagy félreugranak (vicces módon tökéletesen ki tudnak térni a csapások elől úgy is, hogy közben egy sarokba vannak szorítva), de olyankor tízből tízszer megpróbálnak visszatámadni, amit meg én countereztem könnyűszerrel. A nagyon húzós helyzetekben pedig bevetettem a szuperfegyvert: egyszerűen elszaladtam. Az ellenfelek ugyanis csak egy néhány négyzetméteres területen belül hajlandóak foglalkozni velünk, ha annak határát átlépjük, akkor fogják a lőfegyverüket és inkább visszaszaladnak a helyükre. Újra leírom: nem túl okosak.

És nem is túl változatosak, a féltucat nem humanoid szörny mellé mondjuk nagyjából ugyanannyi katona változat tartozik, akik jellemzően az általunk használható egyik harcmodorral próbálnak ránk támadni, azaz egyiknek nagy botja, másiknak pajzsa és buzogánya, harmadiknak tőre és pisztolya van. Ennél sokkal durvább probléma a helyszínek szűkös száma: leszámítva az apró, egy-egy kisebb feladathoz kapcsolódó területeket egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyi helyre megyünk - és még csak nem is kell az összes ujjamat hasznánom! A legsötétebb Dragon Age 2 időket idézte, hogy bárhova is mentem küldetéseket felvenni, a nap végén mindig a kezdő helyszínre kellett visszautaznom, annak három, egyébként elég szövevényes szintjét bejárnom és a folyton újratermelődő ellenfeleket lecsapnom. Megszámolni se tudom, mennyi ElektroTücsköt öltem meg, akikről pontosan tudtam, hogy a bejárat utáni harmadik kanyarban tanyáznak…

A modern nyugati szerepjátékoknak megfelelően innen sem maradhatott ki a crafting lehetősége, itt is viszonylag szegényes opcióink vannak: sebzést, kritikus esélyt, illetve „megzavarás” tulajdonságot növelhetünk több szinten a megfelelő képességek és alapanyagok birtokában. A dolog nem sok vizet zavar, kicsit talán kusza az alapanyagok rendszere, de alapvetően túlélhető a dolog és mókás, hogy minden apró változás megváltoztatja az adott eszköz kinézetét is. A tárgyakkal kapcsolatban szintén nem fogunk a bőség zavarában fürödni, kevés kivételtől eltekintve itt is nagyjából a „féltucatos” szabály érvényes, illetve tekintve, hogy karakterünk által használható fegyverek fajtája előre meghatározott (ugye bot, buzogány és pajzs, valamint tőr és pisztoly) így nyilván esélyünk se lesz más eszközöket használnunk. Kicsit úgy érzem, hogy ez a rész mintha csak a kötelező körök miatt maradt volna bent, nincs érdekes loot rendszer, nem lehet különleges tárgyak után kutatni vagy elkészíteni valami érdekességet, általában az újabb helyszíneken találunk a boltosnál minden felszerelésből néhány erősebb változatot, még a szökőévente, egyik-másik komolyabb ellenfélnél talált cuccok se változtatnak jelentősen a csaták kimenetelén. És persze nem harcolunk egyedül, kapunk társakat is, akiknek bár esélyük sincs, hogy olyan emlékezetes karakterek legyenek, mint mondjuk egy Bioware játékban, most legalább nem lelőni való bolondok gyülekezete (igen, rád nézek Bound by Flame!). Mondjuk legalább próbálkoztak és bár a „mocskosszájú sofőr hölgyemény” karaktere elsőre eléggé megmosolyogtató volt, el kell ismernem, hogy hasonlót nem igazán lehetett eddig látni. Ahol pedig társak vannak, ott hozzájuk kapcsolódó feladatokat is találunk, érdekes módon ezek közül egyik-másik lényegesen többet ér a fő szál történeténél. Mondjuk kicsit fura, hogy látszólag minden társunk minden problémája valahogy összefügg velünk és a többiekkel, de ezen könnyedén túl tudtam magamat tenni. Ja igen, persze ott van a kihagyhatatlan románc opció is, melynek sok haszna nincs, ráadásul a karakterek próbababa mivolta miatt még a látványért se érdemes túlságosan ráhajtani. És persze arra ne is számítsatok, hogy komplex parancsokat adtok ki nekik csatában, jellemzően két-három különböző beállítás közül lehet választani és nagyjából ennyi, társaink inkább arra jók, hogy felfogják az ellenfelek egy részét, nem lehet rájuk komolyabban építeni.

Technikai oldalról viszont nincs komolyabb gond a játékkal. Bár kevés a helyszínek száma, azok legalább részletesen és hangulatosan ki vannak dolgozva, a játékon ügyködő művészek nagyon jó munkát végeztek a fényhatásokkal is, a helyszín miatt meghatározó vörös alapszínek ellenére is sikerült életet vinniük a környezetbe - sőt, egyik-másik marslakó lény láttán is elismerően csettintettem. A szinkron sajnos, ahogy már említettem nagyjából a mucsacsörögei színjátszó kör profizmusával van versenyben, azonban a zenei aláfestés, még ha nem is túl változatos, egészen hangulatos. Egy egészen érdekes fejlődési rendszert kapunk, mely bár elsőre bonyolultnak tűnhet (négy különböző képességfa, csatán kívüli képességek és még a tulajdonságokat is finomhangolhatjuk), de kis időt szánva rá egészen ügyesen összeválogathatjuk a szájízünkhöz illő dolgokat. Nekem nagyon tetszett, hogy alapvetően passzív bónuszokat lehet összeszedni, még a játék legvégén is csak alig féltucat különböző képesség közül kellett csak választanom, nem keveredtem bele a sok és sokszor felesleges vagy már nem releváns opciókba. És mindenképp pozitívumként éltem meg, hogy nem akarták a játék sztoriját tovább húzni a kelleténél, ez egy nagyjából 15-20 órás kaland, aminek bár technikailag ad valamennyi újrajátszási potenciált a különböző döntési lehetőségek, azért egyikük se olyan komoly, hogy az embert még egy körre visszacsábítsák, kideríteni, hogy mi lett volna, ha…

A nagy kiugrás tehát továbbra se sikerült, nem a Technomancer lesz az idei év meglepetése, azonban végre eljutottunk oda, hogy egy olyan játékot tettek le Spidersék az asztalra, mely, ha nem is feltétlen teljesen áron, de megérhet egy végigjátszást - mi több, azt is el tudom fogadni, ha valakinek ez lesz az idei bűnös élvezete. Talán csak az optimizmus mondatja ezt velem, de ez a játék már lehet egy olyan alap, melyre építve és a visszajelzéseket figyelembe véve néhány próbálkozás múlva a francia csapat talán kilép a középszerűség árnyékából és egy tényleg értékes produktumot tesz lesz az asztalra. Ha másért nem, hát a lelkesedésükért is kitartásukért megérdemelnék…

***The Technomancer | Platform: PC (tesztelt), PS4, XBO

Fejlesztő: Spiders | Kiadó: Focus Home Interactive***