DoomTeszt

Biztosan találkoztatok már ezzel a képpel, ami az FPS játékok pályadizájnjának (vissza)fejlődésén viccelődik, én is jókat kacagtam rajta annak idején, bár úgy voltam vele, hogy azért itt biztosan durva túlzásról van szó, ekkora különbség nem lehet a megboldogult aranykor hősei és a mostani játékok között. Hát a lónak a himlőhelyes szerszámát nem! És micsoda költői irónia, hogy erre pont az a csapat, pont az a játék mutat rá, akik és ami több mint két évtizede a stílus alapjait lefektette! A Doom ugyanis gyönyörűen repít vissza abba az időszakba, amikor az FPS a nagy fegyverekről, a nagy szörnyekről, a nagy pályákról és a nagy csatákról szólt - és teszi mindent egy nagyon modern köntösben.

A helyszín megint a Mars, ahol azok a fránya pokolbéli démonok még mindig nem tudnak nyugton maradni és azt csinálni, amit a démonok szoktak az unalmas csütörtök délutánokon. (Kivéve persze, ha a démonok vörös bolygókat támadnak meg az unalmas csütörtök délutánokon, mert akkor minden rendben, nincs semmi látnivaló…) Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, aki egyrészt nem alakult át pokoli teremtménnyé, másrészt nem ölték meg pokolbéli teremtménnyé átalakult kollégái, szóval felcsatoljuk a klasszikus páncélt, felkapjuk a kezünk ügyébe eső pisztolyt és elindulunk a felelősöket tökön rúgni (már ha lehet olyat egy démonnál, robotnál vagy őrült szektásnál). A Doom története nagyon-nagyon egyszerű és ez jelen esetben azért jó, mert még úgy is tökéletesen érthető, hogy csak pillanatokra lopja el a rivaldafényt a tényleges főszereplőtől, a harcoktól. Ha pedig valaki kicsit jobban el szeretne mélyedni benne, azt a felszedhető bigyók által folyamatosan bővülő kódexhez irányítják, ahol a szereplőkön és a helyszíneken kívül még a fegyverekről, vagy az utolsó szörnyről is több oldalnyi információt lelhetünk.

Ami viszont nem egyszerű az a briliáns pályadizájn. Tényleg tessék elfelejteni a csőjátékokat, vagy az előző (valljuk be, eléggé félresikerült) rész sötét, szűk folyosóit, a Doom helyszínei meglepően tágasak, bőségesen tele vannak szórva elágazásokkal és titkos helyekkel. Kitűnő ritmusban váltakoznak a kicsit szűkebb, inkább összekötő szerepet betöltő szobák, a felfedezésre váró és néha már-már platforming elemekkel gazdagított térségek és persze azok a kisebb-nagyobb (és néha SOKKAL nagyobb) arénák, ahol a Tapasztalt Játékos azonnal tudja, hogy itt bizony csata lesz. Az id pályadizájnerei igazán kitettek magukért, minden egyes terület rendkívül egyedi, emlékezetes „szobákkal” megtömött darab lett még a relatíve szűk színpaletta (fogadjuk el: a Marson szinte minden vörös) ellenére is. Mi sem mutatja jobban a pályák mélységét annál, hogy visszatér egy rég nem látott ismerős, a minimap, ami nem csak a retro érzet erősítése miatt van itt, hanem ténylegesen használnunk is kell, ha mindent fel akarunk fedezni.

És felfedezni van is mit, a szintén a régmúltból visszatérő titkos szobákban lelhetünk több olyan tárgyat is, melyekkel fejleszthetjük hősünket. Meglepően mély és nagyon jól működik a játék fejlesztési rendszere, csak felsorolás szinten: turbózhatjuk a fegyvereket különböző modifikációkkal, majd azokkal finomíthatjuk tovább, pakolhatunk extrákat a páncélra, vagy akár karakterünk három képességét (életerő, páncél, maximális lőszer) növelhetjük és még ott vannak a különféle passzív extrákat nyújtó rúnák is. A rendszer nagyon ügyesen lett összerakva, ügyes játékkal szinte minden nagyobb csata után kapunk valamit, amivel kicsit növelhetjük a túlélési esélyeinket a következő összecsapásban. Ráadásul minden fejlesztésnek van helye, nem találtam olyat, ami csak felesleges helyfoglalóként lenne benne, maximum nem feltétlen az én játékstílusomhoz passzolt.

De az összecsapások természetesen azok, melyek meghatározzák az egész játékot és melyeknél jobbat én bizony nagyon rég nem láttam. Felejtsétek el a fedezékeket, a Doom csatái, ahogy az egész játék is, gyorsak, látványosak, kendőzetlen erőszakkal tömöttek. Tessék előkeresni az olyan régi reflexeket, mint az oldalazva körözés, az elugrás (ja igen, van doublejump is!), vagy a megfelelő fegyver kiválasztása az adott szörnykeverékhez, mert itt ezek nélkül pillanatok alatt halottak leszünk. És ha már a fegyvereknél tartunk, természetesen itt se leszünk limitálva, hősünk kisebb hadseregnek elég arzenált visz magával, melyek között visszatér szinte az összes régi kedvenc a super shotguntól kezdve a plasma gunon keresztül a BFG-ig és a láncfűrészig. Újdonságként pedig megjelent a Glory Kill fogalma, melyet akkor vihetünk be, mikor az ellenfél már alig áll a lábán, cserébe jó adag életerőt vagy lőszert kapunk. Ez a fícsör sincs elaprózva, szörnyenként több kivégzési animáció is van attól függően, hogy honnan, mit támadunk - néhány, egy-egy pályához tartozó kihívás szépen ki is használja ezt. (Ha pedig van tíz szabad percetek, akkor itt meg is lehet nézni mindet. Előre szólok: véres cucc.) És bár ezek a Glory Killek rendkívül látványosak és igazi férfias mókák, azért be kell vallanom, hogy egy idő után azért kicsit beléjük lehet unni - az más kérdés, hogy a játék nem követeli meg a használatukat, ha nem akarsz finishert nyomni, akkor még egy-két lövés és úgy is megfekszik az adott szörny.

Pályák csillagos ötösök, a játékmenet vérprofi és igazából a technikai részleget se lehet túl sok kritikával illetni. A játék alatt futó id Tech 6 motor bár bizonyos pontokon elmarad a konkurensektől, művészeti oldalról olyan brutálisan erős látványt raknak elénk, hogy egész egyszerűen nem zavar, ha mondjuk a textúrák nem tűélesek, ha közvetlen közelről nézzük őket. (Erre egyébként se lesz túl sok lehetőségünk a csata hevében.) Kicsit morbid ilyet írni, de az egész játékból süt az erőszak, de valahogy úgy, hogy nagyon jól áll neki: nem csak a látványra gondolok, hanem akár a csaták közben felcsendülő brutális metál nótákra, vagy akár az utolsó kósza hanghatásra, valahogy még egy ajtónyíláshoz is sikerült olyan effektet hozzárendelni, hogy attól az embernek vérszomjas vigyor szökik az arcára. A játék csúcsa viszont a szörnydizájn, olyan zsigeri profizmussal ültették át a klasszikus monsztákat modern formába, hogy abba egész egyszerűen nem lehet belekötni. Amikor felbukkan néhány Cacodemon, mikor neked ront egy Pinky (van belőlük láthatatlan is!), mikor elüvölti magát egy Baron of Hell, az egyszeri rajongó egész egyszerűen maga alá csinál. Ráadásul nagyon ügyesen ültették át őket a modern játékmenetbe, sokuk kapott olyan új képességet, mellyel meglepheti még a tapasztalt játékosokat is.

Adjuk mindezt össze és amit kapunk az utóbbi évek egyik legélvezetesebb, leghangulatosabb és kicsit szomorú, de legkülönlegesebb kampánya, mely ráadásul igencsak tartalmas is, bőven tíz óra felett fogunk normál szinten végezni, de ha mindent össze akarunk szedni, vagy ki akarjuk próbálni a komolyabb nehézségeket, akkor gond nélkül duplázhatjuk is akár a játékidőt. Tízpertíz? Egyértelműen az.

Viszont a multiplayer rész már nem feltétlenül annyi. Nem azt mondom, hogy rossz, mert egyáltalán nem az, csak valahogy hiányzik belőle az a lendület, ami a kampányból csöpög. Van azért itt érdekesség, a Warpath mód egyértelműen a kedvencem lett, mert csavar egy méreteset a már ismert king of the hill módon azzal, hogy a megvédendő bázispont egy kötött pályán mozog. Elsőre nem tűnik nagy változásnak, de új taktikák egész tárházát nyitja meg ez az apróság. Talán itt érződik leginkább a modern trendek hatása és nem feltétlen a legjobb módon: mind a respawn előtt ellőhető perkek (a'la Burn Cardok a Titanfallból), mind a karaktercsinosító opciók olyan dolgok, melyeket az évenkénti menetrendszerinti FPS-ekből már ismerhetünk. Ráadásul a kampány nagyszerű fegyverei érezhetően vissza vannak itt gyengítve - nyilván okkal, csak ezzel valahol az egész mechanikai lendülete is megtörik. A csomag harmadik tagja, a SnapMap pályakészítő viszont egészen érdekes lett, kicsit bele kell tanulni, de ha az ember hajlandó rászánni egy kis időt, akkor tök mókás alkotásokat lehet benne létrehozni - és már most egy rakás érdekességet lehet elérni. Ügyesen megtalálták a középutat ahhoz, hogy ez a pályaszerkesztő egyszerre legyen komoly és könnyedén kezelhető.

Sokan tippeltek arra, hogy a Doom el fog bukni, hogy a retro és modern FPS mechanikák keveréke nem fog működni, hogy az id Software már nem akkora mágusok gyülekezete mint régen és a reboot katasztrófába torkollik. Hát nem ez lett a helyzet, sőt: a Doom egész egyszerűen az utóbbi évek egyik legjobb shootere lett, egy olyan játék, mely röhögve mutatja a középső ujját a mai trendeknek megfelelni próbáló alkotásoknak. Gyors, brutális, látványos, véres, hangos - és lehetetlen nem imádni minden egyes pillanatát.

Ha pedig még ennyi se volt elég, akkor ajánljuk livestreamünk felvételét, ahol a játék első órájába kóstoltunk bele: