Uncharted 4: A Thief's EndTeszt

Sic parvis magna - hevenyészett magyar fordításban: "a nagyság mindig az apró részletekből fakad". Ez a mottó (Sir Francis Drake angol hódító filozófiája) tökéletesen passzol az Uncharted sorozathoz is, amely epizódról epizódra bizonyította a Playstation brand erőfölényét. Kiválóságát pedig pont annak köszönhette, hogy a Naughty Dog stúdió a legparányibb szinteken is a tökéletességre törekedett.

Az Uncharted negyedik része is a perfekcionizmus mintapéldája. Minden ízében látszódik-hallatszódik a gondos tervezés, a profi szervezettség, a fókuszált fejlesztői hozzáállás és az egyéni tehetségek nagyzenekari összhangzatban csúcsosodó eufóniája. Ehhez persze kellett némi előzmény is: az izgalmas első epizód után óriási szintlépést kaptunk anno a második résszel. A kissé szárazabb - de mindazonáltal tisztességes - harmadik epizód után pedig ismét itt egy olyan folytatás, amely az elődök legjobb tulajdonságaira alapozva, de egy generációváltás erőviszonyait kihasználva pörgeti végső fordulatszámig az akciójátékokban rejlő potenciált.

Naughty Dog-ék tudják, hogy a rajongóbázis óriási szeretettel viszonyul a főhőseikhez, így az új epizód a főhősök jutalomjátékának tekinthető. A szeretnivalóan keménykedő, lélekben kicsit esendő, csípős humorú főszereplőnk (az egyetemes szótárban ld. még a „Malcolm Reynolds” szócikket) az idő során picit megkomolyodott, a kaland helyett a tisztességes munkára, a megélhetésre, a családra szeretne összpontosítani. A múltja elől azonban nem menekülhet, a vér szerinti kötelékek pedig megtalálják. Nathan Drake rég halottnak hitt bátyja ugyanis hirtelen felbukkan a színen, és magával hozza a kaland részegítő illatát is. Az érme egyik oldalán tehát ott van a kalózok elveszett utópiája, Libertalia, és Avery kapitány mesés kincse. A másik oldalon viszont egy több szálon futó fenyegetés tornyosul Nate-ékre, a cél így nem csak a gazdagság és a dicsőség mámora, de a túlélés is egyben.

Maga a forgatókönyv egyébként (mint általában minden hasonló játékprogramnál) nem egy irodalmi színvonalú sztori, de az események forgatagát szemrebbenés nélkül elfogadnánk egy jobb Indy epizódban is. Fejlődés természetesen már a mesemondás szintjén is tetten érhető, a Last of Us-on edződött Straley-Druckmann rendező páros nem volt rest a drámai megoldásokra nagyobb figyelmet fordítani. A karakterek megfelelő időt és teret kapnak a kibontakozásra, amely sokszor az akció ellenpontjaként történik. Itt van az összes közkedvelt figura, ráadásul mindenkinek megvan a maga helye, a maga szerepe, amelyet következetesen tartanak az írók a sztori végéig. Természetesen a poénok sem hiányozhatnak, sőt, a Nate mellé csatlakozó Sam közel állandó társként, dinamikusan (az általunk irányított akció eseményeinek tükrében) kommentálja végig a kalandot. Ha pedig nem ő tartja szóval hősünket, hát akkor Drake szórakoztatja el saját magát, és minket is. Ráadásul a Naughty Dogék által alkotott, karaktereken átívelő univerzum is teljesen konzisztens, minden részlet, minden elem hihető részét képezi a kirakós egészének, amely következetes és szórakoztató íven utaztatja végig a játékost. Természetesen a TLoU-ból látott gombákat ne keresse senki - a harmadik részben sejtetett közös univerzum végül (hála az égnek) nem valósult meg. A Thief's End a teljes képet, és az apró részleteket tekintve is megmaradt klasszikus Uncharted játéknak, abból is talán a legváltozatosabb, legpörgősebb, legdrámaibb állomást kapjuk a negyedik epizóddal.

Ezen a ponton bontsuk le a történet és a külsőségek mázát (amiről még később bőven fogunk értekezni). Mint akciójáték, az Unchartednek soha nem volt oka igazán szégyenkezni - legfeljebb a kivitelezés stílusával lehetett vitatkozni. A folytatás él a PS4 lehetőségeivel már a játékmechanikák szintjén is, és több részletében is finomítja a korábbi megoldásokat. Az első és legfontosabb dolog: a pályák kinyíltak, kiszélesedtek. Ahol eddig egy virtuális csövön haladtál előre, most Drake legalább 3-4 utat találhat attól függően, hogy a magas lapulevelek között óhajtasz osonkodni, a háztetőkről akarsz tisztogatni, vagy a szakadékok szélén található csáklyapontok segítségével szeretnéd végigtarzanozni az aktuális szakaszt. A készítők nem estek át a ló másik oldalára, és a program nem is próbálja a legutóbbi Tomb Raider játékok egymásba fonódó térképeit leutánozni. Minden maradt irányított mederben, csak épp a terep szélesedett a PS4 lehetőségeivel egyetemben. A pályák méreteiben mutatkozó nyitás különösen jól érvényesül a természetes terepeket szerepeltető fejezetekben, ahol egy-egy leágazás, vagy elkóricálás jussa egy rejtett kincs, egy elveszett naplóbejegyzés, egy máshol elcsíphetetlen dialógus, vagy csak egy szájtátós kilátás a vidékre. Bármelyik lehetőség tanyázzon a zsákutca végén, soha nem maradunk jutalomérzet nélkül. Ráadásul a program egyik (ha nem) legjobb pályája már-már sandbox jelleggel kínál felfedezésre egy tengeri kis szigetcsoportot. De ennek felfedezését már inkább rátok bíznám...

A külső nézetű akciójátékok egyik sarkalatos pontja a harc dinamikája, amivel az Uncharted korábban sem állt hadilábon. Persze mindig is voltak kételkedők, és az ellentábornak is több ponton igazat lehetett adni. A sorozat korábbi részeinek is védjegyét képző folyamatos és áramvonalas animációk a bunyók és a lövöldözés súlyát is visszafogták. A Thief's End nem akarja elengedni az Uncharted-akciódinamikát, és jól is teszi, hogy ragaszkodik a korábbi részek stílusához. A régi követők számára így teljesen ismerős lehet a csatározás jellege, az újak számára pedig megnyugató lehet a tény: pont annyival lett feszesebb és súlyosabb a lőfegyveres harc, hogy a korábbi részekre jellemző eltúlzott légiesség ne nyomja rá a bélyegét a koreográfia hangsúlyos elemeire. Magyarul és röviden: az új mordályokkal, és az újrahangolt animációkkal a műfaj egyik legpolírozottabb, legélvezetesebb fegyverjátékát kapjuk. A lopakodás továbbfejlesztett lehetőségei is talán először jelentenek igazán élvezetes alternatívát a sorozat történetében (néha jobb is észrevétlenül elkerülni a fojtópontokban kialakuló arénaharcokat), az újdonságként bevezetett lejtőn csúszás és lengedezés pedig remek adalék. A magaslati pontok megmászásában rejlő lehetőségeket ugyan nem reformálja meg a kötél-fizika, sőt, a platformer szekcióknál is csak egy érdekes extra a lejtőkön való csúszkálás lehetősége - de mindkét újdonság hozzátesz ahhoz, hogy az ugribugri szakaszok színesebbek és változatosabbak legyenek. Azok a fránya apróságok, ugyebár…

De hát ha egyszer tényleg ezekből az apróságokból adódik össze az élmény, a rögtönzött hálivúdi jelenet. Fedezékből kitörve eleresztünk egy-két fejest, majd egy gurulás után csáklyával lengünk körbe egy sziklaormon, földet érésünkkor pedig egy marcona zsoldos habtestén rugóztatjuk meg ízületeinket. Mindezt persze tökéletes animációval, és intuitív irányítással kell elképzelni, ahogy egy kontrollerrel irányított, blockbuster konzoljátéktól ezt el is várjuk. Csak egy apró bibi zavarhatja meg néha az akrobatikus rock and roll-t - sajnos a részletesebb terepnek köszönhetően olykor Drake is hajlamos beragadni, aztán a fedezékből kicuppanva egy picit másabb szögből nekimenni az akciónak, mint várnánk… Nos ez a probléma korábban is létezett már, a komplexebbé váló környezettel viszont szerencsére nem fokozódott arányosan a jelenség. A közelharci bunyó talán most kevésbé érdekes, mint mondjuk a harmadik részben volt - de cserébe a többfős hőscsapat ténylegesen összetart, ha beindul az akció. Amennyiben elkap minket az ellenfél, és Sam épp a közelünkben van, akkor pillanatok alatt a segítségünkre siet. Máskor dupla "tag" támadással két oldalról taglózhatjuk le az ellenfeleket, és persze közben folyamatosan megy az oltás, a jajveszékelés, valamint az észosztás.

A korábbi Uncharted játékok ismeretében attól sem kell tartani, hogy a kihívást feláldoznák a közérthetőség, fogyaszthatóság oltárán. A Thief's End legváltozatosabb szituációkban kialakuló arénáiban bizony gyakran meg fogunk izzadni a Shoreline cég zsoldosainak köszönhetően. Oké, egy picivel több puzzle talán tovább fokozta volna a lelkesedésünket, de a sorozat tendenciáit figyelembe véve az is dícsérendő, hogy fejtörőből így is több van, mint legutóbb, és az a néhány legalább mechanikailag (szó szerint) emlékezetes lesz. Szinte hihetetlen, de a játék hossza is durván túllövi korunk standardját. Amíg néhány történetvezérelt, lineáris akciójáték azon görcsöl, hogy az 5-6 óra játékidőt kipasszírozza magából, addig az Uncharted 4 fejlesztői nem bízták a véletlenre a tartalmi alapozást. A játék alsó hangon tizenöt óra intenzív szórakozást nyújt bárkinek, aki egy picit is szereti kiélvezni a tálcán kínált lehetőségeket. A program brutális részletességgel kidolgozott helyszínein öröm a bandukolás, a nézelődés, a legapróbb nüánszokra való rácsodálkozás. Nem is a grafika technikai mivoltáért, hanem azért mert tényleg úgy érezheted, a program VR sisak nélkül is életed kirándulására visz téged, amelynek állomásain sós illatú, kristálytiszta vizű lagúnákban mártózhatsz, Madagaszkár szavannáin autókázhatsz, vagy egy skót felföldi sziklavidék kavicsos lejtőin korcsolyázhatsz.

Ha az Uncharted 4 az Ethan Carter és a Rapture nyomdokain csak egy felfedezős, kincskeresős kalandjáték lenne, akkor is érdemes lenne a térképein végigbaktatni. Ám a felderítést tökéletes ütemben töri meg a játék akciókkal, átvezetőkkel, interaktív történetmeséléssel. Ha pedig a kincsekre is rá szeretnél menni, akkor garantált a játékidő további terebélyesedése. Egyik másik rejtett bónusztárgy ugyanis furmányosabb helyre lett eldugva, mint arra a korábbiak alapján számítottunk - sokszor nem elég a rutin-róka intuíció sem a keresgéléshez, pláne hogy a játék készítői nem egyszer megtévesztésként lepakolt elágazásokkal is előrukkoltak. Akik pedig hozzám hasonlóan fárasztónak tartották a korábbi részek végtelenségig nyújtott lövöldözős szekcióit, azok számára jó hír, hogy a rendezők ezúttal ténylegesen jobban érezték, hogy meddig lehet feszíteni a húrt. A csaták a korábbiaknál talán picit kompaktabb, feszesebb csomagokban érkeznek, ez pedig szintén a formátum tökéletesítése felé húzza az iránytű mutatóját. Ha valaki pedig még mindig szkeptikus volna az akció mechanikákkal kapcsolatban, azoknak érdemes ránézni a játék jelesebb összecsapásait külön kínáló Encounter módra, amely a lehetőségek széles eszköztárára irányítja a fókuszt.

Eléggé benne vagyunk már a sűrűjében, így illene néhány szót ejteni a prezentációról is. Már-már lassan közhellyé vált a cikk publikálása előtti napokban, hogy az Uncharted 4 a világ legszebb játéka, az állítás pedig nehezen vitatható. Sokat gondolkodtam azon, hogy miként lehetne frappánsan kifejezni azt, ami a képernyőn zajlik, de a „boszorkányság” szóban talán minden vonatkozó dolog benne foglaltatik. A PC-s hardverek nagyságrenddel haladták már meg a PS4 paramétereit az elmúlt években, erre tessék, itt egy játék, amely 1080p-ben, közel tökéletes képminőséggel, 30 FPS-el, egyedi effektusok és művészeti fondorlatosságok kavalkádjában alázza a piac többi résztvevőjét. Nem csak azon csodálkozunk majd, hogy az esőáztatta sziklák, dagadó sártól nehéz ösvények és a napfényben megvilágított víz alatti hajóroncsok környékén micsoda szemkápráztató effektusokat húznak elő a fejlesztők az ingujjukból. Az utolsó utcasarok míves kidolgozottsága, a pályák organikus és hiteles berendezése is a fejlesztők erőfeszítéséről tesz tanúbizonyságot Emberi ésszel szinte felfoghatatlan grafikusi munkaórát követelhetett meg a készítőktől ez a fajta részletesség.

Ha úgy adja kedvünk, egy pillanatra merevítsük ki a képet (mondjuk váltsunk át a jól ismert fotó módba), és gondolatban csupaszítsuk vissza a látottakat egy jó közepes szintre. Ekkor szinte megelevenedik előttünk munkamegbeszélés, ahol a srácok azon agyalhattak, hogy vajon milyen rétegeket pakoljanak még a képre a még észvesztőbb, még hihetetlenebb hatás érdekében. A legapróbb levelektől a ruhafizikán keresztül a távoli tájak kidolgozásáig szinte semmiben nem találhatunk kivetnivalót. Nagy valószínűséggel a játékosok jó része elégedett lenne, ha a versenytársak ezt a színvonalat hoznák az elkövetkezendő években. De itt a nagy számokkal, öles szuperlatívuszokkal önmagában még nem lehetne győzedelmeskedni. Az egyéni talentum, a magasabb szintű, átgondolt projektszervezés és a kiemelkedő produceri munka harmóniájának gyümölcse az Uncharted 4 összhangzata, amely kivételesen fogja össze a látványt, a történetmesélést és az akciózást.

És ezen a ponton most gondolatban meg is kell hogy álljunk, hogy néhány további sort szenteljünk a fentiek játékipari vonatkozásának. Az Uncharted 4 előkészületeiről nem sok bennfentes információ látott napvilágot, de több mint valószínű, hogy az öreg Drake, Midász és Avery összes kincsére szükség volt, hogy ezt a projektet a kiadó és a fejlesztő cég a tető alá hozza. Hogy miért kétséges az, hogy az ipar a közeljövőben ezt a minőségi nívót utolérheti? Mert ide tényleg nem elég egy távol-keleti cég fillérekért dolgozó asset-gyára. Nem elég az a felkiáltás, hogy „minden programozó szedje össze magát és ezek után tanuljon meg rendesen kódolni”. Nem elég az, hogy látnoki vénával megáldott menedzserek húzzák maguk után a munkacsapataikat. Naughty Dogék óriási munkával, hosszú évtizedes tapasztalatokkal, a kiadó majd két évtizedes háttértámogatásával voltak képesek a saját szemléletüket ilyen magas szintre tornászni. Szinte biztosak lehetünk abban, hogy az UC4 után a csapatot a fejlesztői konferenciák, szakmai kongresszusok és összejövetelek díszvendégeiként fogják körbevinni, mert mindenki a már emlegetett „boszorkányság” esszenciájára lesz kíváncsi.

De kanyarodjunk vissza a Thief's Endhez. A második epizód óta kötelező kellékként tekinthetünk az Uncharted multiplayer módjaira. A negyedik rész nem váltja meg ilyen szempontból a világot, sőt, nem is akar a Destiny PvP babérjaira pályázni. Persze erre alapból nem is lehet képes, hiszen bármennyire is korrekt a mozgáskultúra és a fegyverharc a TPS játékok átlag szintjéhez képest, azért e-sport szintű precizitást nem lehet várni az UC4-től. Van viszont néhány apró innováció, ami jót tesz a többjátékos csörték játékmenetének. A misztikus idézések praktikusan olyan varázslatok, amelyek a korábbi részekből ismerős természetfeletti erőkből táplálkoznak, és egyfajta szupertámadást hajtanak végre, vagy supportként jelennek meg a csapattagok számára. Hívhatunk segítőket is, akik famulusként követnek minket a harcba. Ezeket (és a loadouthoz kapcsolódó erősebb fegyvereket) a menet közben összeharácsolt kincsekből vásárolhatjuk meg, így egyáltalán nem mindegy hogy mikor-mire költjük a nehezen spórolt lóvét.

Az alapból elérhető játéklehetőségek leginkább a csapatalapú kakaskodásra építenek. Nincs hordázás, sőt, nincs koop-kampány sem. Ami viszont van: egy bődületesen erős ígéret arra nézve, hogy aki egyszer megvásárolta a játékot, az utána ingyen juthat hozzá a jövőben érkező térképekhez, játékmódokhoz, újításokhoz. Természetesen a Thief's End sem hagyhatja ki a mikrotranzakciókat, de szerencsére semmi olyan nincs a fizetős fal mögé rejtve, amit ne lehetne játékórákkal is kiváltani. Körülbelül egy hete, hogy elindultak a publikus online küzdelmek, így hetek, esetleg hónapok után érdemes lesz visszatérni rá, hogy Naughty Dogéknak sikerült-e hosszabb távon is fenntartani az érdeklődést az online lehetőségek iránt.

Természetesen az Uncharted 4 fejlesztői is követtek el hibákat, amelyek a játék makulátlan képén apró foltocskákat hagynak. A mozgásban történő elakadásokról már esett szó, nagyon ritkán pedig (főleg helyszín, irányítás, vagy nézetváltásokkor) hajlamos a képfrissítés is bedöccenni. A multiplayer matchmakingjén is lesz még mit polírozni (a csapatok összeállítása néha meglepően sok időt vesz igénybe), de technológiai oldalról talán ennyi az összes kivetnivaló a kódhalmazban. Bár a játék történetmesélése a korábbiakhoz képest sokat fejlődött, a realista narrációval, valamint Drake hétköznapi problémáival továbbra is kontrasztban áll az Uncharted-hős, aki három perc alatt egy teljes osztag jól képzett zsoldos koponyáját lékeli szilánkosra néhány shotgun skuló és egy tár AK lőszer hathatós segedelmével. A program amúgy rettentően izgalmas autós-motoros pályájának utolsó harmada pedig a filmszerűség érdekében odáig merészkedik, hogy (normál nehézségen) gyakorlatilag elveszíthetetlenné varázsol kulcspillanatokat. Az illúziókeltés túlpörög, a negyedik fal pedig a néző kobakjára hullik... Szerencsére a készítők is teljes mértékben tisztában voltak a jelenet negatív súlyával, ugyanis Drake és Sam zavarodott nevetéssel, mindenféle kommentár nélkül hajtanak el az akció helyszínéről. A fejlesztők ebből az irányból érkező ébersége szerencsére máshol sem lankad. Rengeteg Easter Egg vár arra, hogy a játékos felderítse, megtalálja. Ne csodálkozzatok, ha az Oroszlánkirály Büszke Sziklája után az egyik „névtelen” kalóz családi címerén egy majomra, a szomszéd szobában lógó festményen pedig magára Guybrushra bukkantok majd...

Kissé megszaladtunk a karakterszámmal, de egy ilyen kaliberű megjelenés esetében talán megérdemli a kiemelt figyelmet a játék. Sok-sok izgalmas játékóra elteltével, az élmények feldolgozása során is csak erősödött bennem a gondolat, hogy itt az ideje kerek tíz ponttal jutalmazni Naughty Dogék erőfeszítéseit. Előítéletek nélkül ültem a játékhoz, a korábbi epizódok jó ismeretében. Nem érdekeltek a külföldi fórumok, direkt nem olvastam teszteket, nem ültem fel a hype vonatra. Mindenevő videojátékosként letaglózó, maradandó élményt kaptam. Olyan élményt, amelyből bő öt évente egyszer-egyszer adódik példa.

Az Uncharted 4 a játékiparos mesterség egyik csúcsteljesítménye. Mind emberi, mind pedig technikai oldalról kemény dió lesz rágyúrni a többieknek, hogy ezt lécet átvigyék. A frame-pontos ügyességi mesterművek, sosem látott művészeti csodák és forradalmi sandbox univerzumok mellett pedig itt egy popcorn illatú blockbuster játék, amely pusztán csak szórakoztatni akar - mégsem ciki úgy beszélni róla, mint ahogy a legnagyobbakról is szoktunk. Drake illendő módon, a legjobb Uncharted epizóddal búcsúzik tőlünk. Most itt az ideje, hogy mi is kalapot emeljünk! Reméljük viszontlátunk még, cimbora!