Battlefleet Gothic: ArmadaTeszt

Ez az év egyszerre lehet a mennyország és a pokol a Warhammer rajongóknak: a Games Workshop már szinte bemondásra adja oda bárkinek a kulcsot az univerzumukhoz, ami egyszerre eredményezhet nagyon király játékokat és elképesztően amatőr produkciókat is. A Battlefleet Gothic: Armada az előbbi csoportba tartozik, a sci-fi stratégiákban már járatos Tindalos Interactive ügyesen ültette át a hasonló nevű klasszikus táblajátékot digitális formába, egy kíméletlenül profi taktikai játékot alkotva így.

És nem csak a minőség kíméletlen, hanem úgy összességében az egész játék is. A címből már sejthető, hogy az egyébként se festői látképéről híres Gothic szektor lesz ténykedésünk színhelye, ahol a Birodalmi Flotta egyik friss kapitányának (majd rövidesen admirálisának) bőrébe bújva kell kivizsgálnunk egy bázis különös elcsendesedését, mikor szembe kerülünk egy méretes Káosz flottával, akik természetesen nem a Skandar Graun Baráti Kör éves nagygyűlésére jöttek át, hanem... nos, nem tudjuk, de valószínűleg semmi jót nem akarnak, amit jól mutat az is, hogy a rövid találkozó eredményeképp majdnem cafatokra robbantják hajónkat. Szó szót, tett pedig tettet követ, rövidesen pedig azon kapjuk magunkat, hogy rajtunk múlik majd, meg lehet-e Abaddon invázióját állítani.

Érdekes, a WH40K univerzumhoz méltó sztorit kapunk, a nagyobb eseményeket pedig nagyon kellemes és kitűnően szinkronizált képregényszerű átvezetők mutatják be. De a kampánynak van egy érdekesebb vonása is, mégpedig az, hogy a fontosabb missziók elbukása se jelenti feltétlen azt, hogy azonnal vége a játéknak, van olyan, mikor egy-egy vesztes meccs csak kicsit másik irányba tereli a történet fonalát - legalábbis látszólag. Mert bár elsőre úgy tűnhet, hogy megúsztuk egy méretes leb... teremtéssel, a valóságban viszont minden egyes elvesztett bolygó az ellenségünk erejét táplálja, így hosszú távon nagyon komolyan vissza tud ütni egy-egy korábban elvesztett meccs.

És higgyétek el, vesztes meccsekből lesz nem is kevés, mert ahogy írtam, a játék alapból nem túlságosan könnyű, bizonyos pontokon pedig olyan nehézségi tüskékkel csap képen, hogy az űrgárdista adja a másikat. Alapból át kell állítani az agyunkat arra, hogy itt nem katonák, tankok és más gyorsan mozgó egységek csapkodják egymást, hanem óriási csatahajók, melyek egyrészt tökig vannak pakolva fegyverrel, másrészt ha rossz felé indulunk velük, akkor csak lassan, vagy nagyobb áldozatok árán lehet irányt változtatni. Az egész leginkább tengeri harcokra hasonlít (amiben része van annak is, hogy bár a játék az űrben játszódik, de alapvetően kétdimenziós csatateret kapunk, nincs benne „magasság”), a hajók kerülgetik egymást, próbálnak olyan pozícióba kerülni, hogy az oldalsó ágyúsor minél hatékonyabban szórhassa meg a másikat (legalábbis akkor, mikor ott van a komolyabb fegyverzet). Erre rakódik rá a hajókhoz kapcsolt speciális fegyverek és képességek rendszere, a torpedóval felszerelt masináknál érdemes orral előre indulni, másoknál megpróbálhatunk egységeket átküldeni az ellenséges hajókra, a harmadik távolabbra tud aknákat teleportálni és még hosszan lehetne sorolni a lehetőségeket. A végeredmény az, hogy egy-egy nagy háború általában több olyan "apró" csatára osztódik, ahol gondos előrelátással kell menedzselgetnünk hajó(i)nk speciális képességeit és irányát..

És érdemes ügyesen tennünk ezt, mert a legapróbb hajókon kívül minden egyes veszteségért súlyos árat fizetünk - szó szerint. Az elpusztított, vagy súlyosan megsebesült hajók javítása nem csak drága mulatság, de ezek az egységek néhány körre ki is esnek a játékból (igen, a nagy térkép egyfajta körökre osztott rendszert használ). Cserébe viszont csata viselt hajóink szép lassan fejlődnek, új rendszereket, képességeket pakolhatunk rájuk, sőt a tiszteket is fejleszthetjük. Akiknek egyébként egészen fontos szerep jut a csatákban is, sőt van olyan, hogy egy pusztulás szélén álló hajón a kapitány fellázad irányításunk ellen és megpróbál elmenekülni, ilyenkor kénytelenek leszünk, nos, erőszakkal érvényesíteni az akaratunkat. Értsd: bumm a fejbe...

A fent leírtak java része nem csak a kampányra, hanem a skirmish és multiplayer módokra is vonatkozik, melyek hasonló profizmussal lettek összerakva. Míg a sztori vonalát csak Birodalmi oldalon próbálhatjuk ki, ezekben a módokban a másik három frakciót is kiválaszthatjuk, a Káosz mellett az Orkok és az Eldák hajóit is irányíthatjuk. És a legjobb az egészben, hogy mind a négy szembeálló fél gyökeresen más hajókat kap, más taktikát igényel. A Birodalom hajói jól páncélozott, agyonfegyverezett gyönyörűségek, cserébe lassúak és leginkább közelről hatásosak. Ezzel szemben a Káosz flotta inkább távolról próbál támadni és a hajók gyorsaságára épít, egy tapasztalt játékos nagyon szépen, az ellenfél hatósugarán kívülről tudja lehámozni a pajzsrétegeket, hogy utána gyorsan közel érve elvégezze a maradék munkát. Személyes kedvenceim az ork hajók, melyek talán még a Birodalomnál is több fegyverrel és erősebb pajzsokkal vannak ellátva, cserébe viszont rémisztően pontatlanok (viszont természetesen vörösre van festve mind). Épp ezért náluk nem is feltétlen a fegyvereket kell használnunk, hanem magukat a hajókat, megnyomva a Nagy Piros Gombot (tényleg ez a neve) egy ideiglenes gázfröccsel őrült módjára belerongyolva az ellenségbe. Hatalmas móka, higgyétek el, ahogy nagyon mókásak ennek a frakciónak a speciális fegyverei is, például az a torpedó, mely robbanófej helyett kisebb orkokat lövöldöz, akik utána képesek belülről pusztítani a célba vett hajókon. És a végén ott vannak az Eldák, rendkívül törékeny és gyors hajókkal, melyeket viszont kitűnően tudnak álcázni. Velük teljesen más harcmodorra kell átállnunk, ugyanis inkább szemből erősek, ott viszont őrületesen pontos csapásokat tudnak mérni méghozzá egészen távolról.

A négy frakcióban külön-külön tudunk szintet lépni, szintenként több és nagyobb hajóval tölthetjük fel flottánkat. Egészen sok játékmódba kóstolhatunk bele, a szimpla deathmatchen kívül vannak „karavánt” kísérgető, bázist elpusztító (illetve a másik oldalról ezeket megvédő) küldetések is. Akármelyiket is választjuk, mindkét fél egy előre megszabott összegből rakhatja össze a flottáját, aztán pedig irány a csatatér! A multiplayer csaták általában rendkívül élvezetesek és sokszor az utolsó pillanatban is meg lehet fordítani a csata menetét egy-egy ügyes akcióval, bár azt el kell ismernem, hogy egyelőre van benne néhány apróbb (de szerencsére folyamatosan javított) balansz probléma.

Van egy jó adag (nem túl alaptalan) előítéletem a Focus Home Interactive gondozásában megjelenő játékokkal szemben de a Battlefleet technikai oldalról is nagyon rendben van a játék. A világűr jellemzően ingerekben nem túlságosan gazdag környezet, ami „tereptárgy” akad, az pedig általában valamilyen szerepet tölt be (mint például a rejtőzködésre alkalmas csillagködök), cserébe a hajókat elképesztő minőségben dolgozták ki, egyszerűen jó rájuk nézni, forgatni körülöttük a kamerát, mintha tényleg a terepasztalról teleportálták volna a játékba. Ölni tudtam volna valami jó kis fényképező módért, mert elképesztően látványos pillanatokat tudtam volna egy-egy csatánál megörökíteni. Hangok tekintetében sincs okunk panaszra (igen, itt van hang a világűrben, tegyétek túl magatokat rajta!), a makro ágyúk ropogása, az orkok üvöltözése, minden a helyén van.

És még oldalakon keresztül tudnám sorolni az élményeimet, a különböző lehetőségeket, emlékeket, de talán ennyiből is látszik, hogy nagyon-nagyon bejött nekem a játék. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem ne számítsunk könnyű, gyorsan megtanulható játékra, viszonylag nehezen engedi magához az embert, de ha adsz neki időt, hajlandó vagy megtanulni a rendszereit, akkor egészen különleges élményben lehet részed. A Tindalos elég magasra tette a lécet, innentől hasonló profizmust várok a többi Warhammer játéktól is!