Enter the GungeonTeszt

Ha matekos módra, képletként szeretnénk felírni az Enter the Gungeont, akkor valahogy így nézne ki a dolog:

Binding of Isaac + Nuclear Throne + x = Enter the Gungeon

Mert azt le se lehet tagadni, hogy a Dodge Roll roguelike shootere méreteset merített a stílus két meghatározó játékából (ami persze nem feltétlen baj, ha ezt jól teszi), de mellette ott van az az x, az ismeretlen, amitől mégis más - sőt, le merem írni, jobb - lesz az egész.

Az alapok nem fognak senkit meglepni: néhány karakter közül választva elindulhatunk felfedezni a Gungeont, a föld alatti, mindenféle veszéllyel tarkított, véletlenszerűen procedurálisan felépített barlangrendszert. Az egyes szereplők más-más kezdő fegyverrel, aktív-, illetve passzív képességekkel indulnak, egyikük eggyel több lövést visel el, másiknak van egy tolvajkulcsa, olyan dolgok ezek, melyek a játék korai szakaszában hasznosak lehetnek, aztán ahogy egyre mélyebbre megyünk, úgy lassacskán elvesztik lehetőségüket a menet közben összeszedhető fegyverek javára.

Mert nem véletlen a címszerep, a játék lényege az őrületes fegyverválaszték. Kétszáz környékén van a különböző pisztolyok és puskák száma és talán lehet sejteni, hogy ezek jelentős része pont annyira őrült, mint amennyire hatásos. El se kezdem mindet felsorolni, de a normálisabb pisztolyoktól kezdve a söréteseken és gépágyúkon keresztül felszedhetünk például szivárványt tüzelő unikornis szarvat, olyan fegyvert, ami kaszákat vagy pólókat (igen...) lövöldöz, vagy olyat, mely komplett szavakkal pusztítja el az ellenfeleket. Azokat az ellenfeleket, melyek a témához illően valamilyen lőszer képében jelennek meg és amelyek jó roguelike szokáshoz hűen egyáltalán nem cicóznak, ha az elpusztításunkról van szó.

És higgyétek el, nagyon jók benne. Értem én, hogy az ilyen stílusú játékok egyik követelménye, hogy tartalmazzanak kihívást, de az Enter the Gungeon talán picit túltolja ezt néha. A lövedékek záporoznak, néhány lövés után feldobjuk a talpunkat és viszonylag ritkán tudjuk a szívecskéket visszatölteni (és ha boltban akarjuk ezt megtenni, akkor eléggé drágán is). Ez nálam azt eredményezte, hogy a „rossz nekifutás / jó nekifutás” arány inkább az előbbi felé húzott.

A játék legnagyobb érdeme viszont az, hogy még így se frusztrált a dolog. A körítés vidám és mókás, a főellenfelek a főellenfeleknél például teli szájjal vigyorogtam még akkor is, mikor rendszeresen felmosták velem a padlót, a fegyverek nevében vagy képességében rendszeresen kapunk valami vicces popkulturális utalást, a randomgenerált pályákat egyszerűen öröm volt felfedezni és a temérdek összeszedhető finomság miatt még egy rosszabb kört se zárunk teljesen eredmény nélkül. Ráadásul a játékmenet is kellően különleges, kényelmes és mély: érdemes viszonylag gyorsan betanulni az „átgurulok a lövedékek alatt” mozdulatot, mert később életmentő lehet, illetve ne féljünk felborogatni az asztalokat, nagyon hasznosak ahhoz, hogy néhány pillanatra levegőhöz jussunk, a blank használata pedig reflexszerűen kell, hogy működjön. És akkor még bele se mélyedtünk az olyan mélyebb mechanikákba, mint az átokrendszer, az új karakterek és NPC-k megnyitásának lehetősége, vagy az apróbb végrehajtható questek sorozata. Egy óra se kell hozzá (oké, annyi talán kell) és amit egyszerű lövöldének hittünk, lassan egy meglepően mély, a különböző rétegeket szépen egymásra építő játékká alakul.

Szóval az a helyzet, hogy az Enter the Gungeon kitűnően ötvözte a stílus nagyjainak pozitívumait úgy, hogy közben képes volt belekeverni egy adag igen jól működő egyéniséget is. Egyedüli szívfájdalmam az, hogy a játékban lévő coop lehetőség csak lokálisan él, mert ez az a játék, amit őrülten jó lenne a távoli ismerősökkel együtt is játszani. Ezt leszámítva azonban nem tudok belekötni: csak azt remélem, hogy maradt a trónon még egy hely, mert ez a játék megérdemli, hogy oda ültessük, pontosan Isaac és a Nukleáris Állatok közé.

***Enter the Gungeon | PC (tesztelt), PS4

Fejlesztő: Dodge Roll | Kiadó: Devolver Digital***