Layers of FearTeszt

Rettentő divatos lett mostanában a sétaszimulátor műfaja, a különböző variánsok pedig egymás után érkeznek a legkülönbözőbb platformokra. Ha belső nézetű kalandozás, akkor a horror sem ritka téma; most pedig egy eddig relatíve ismeretlen krakkói csapat vállalkozott arra, hogy az elcsépelt műfajt néhány sajátos megoldással rázza fel.

A Layers of Fear első és legfontosabb jellegzetessége a sztori, amely gyakorlatilag a játékmenettől kezdve a vizualitásig mindenre kihat. Egy festőművész múltjának borzalmas puzzle darabkáit próbáljuk meg kirakni a kb. hat fő fejezetre bontható, nyomozgatós játékban. A téma, valamint a festői hivatáshoz tartozó részletek kidolgozottsága kellően egyedi ízt kölcsönöz a programnak, még akkor is, ha nem minden ötlet a Bloober Team irodájából származik. A játékmechanikák egy részét a lengyel barátaink neves címektől kölcsönözték - van itt minden, a Gone Home szekrénynyitogatásától, a sétaszimulátorok tárgykeresgetésén át a klasszikus 7th Guest, Alice vagy épp Undying atmoszférájáig minden, mi szem-szájnak ingere. Sőt, a mára kultikussá vált P.T. megoldásai is visszaköszönnek, de némileg finomhangolva (szerencsére). Bár tényleg egy helyszínen játszódik a történet, az első fejezet után széthullik a vén kúria alaprajza, a skizofréniában szenvedő antihős pedig keresztül-kasul, olykor dinamikusan változó, máskor egy-két minimális elágazást is felkínáló sorrendben járja be a már jól ismert helyszíneket.

A fejezetek egyre mélyebben ásnak bele a művész alkotói poklába, a korábban ismert szobák így alkalomadtán szó szerint a fejük tetejére állnak, a fokozatosan érkező borzalmak pedig remek rendezési érzékről tesznek tanúbizonyságot. Míg az első fejezetben úgy érezzük, hogy a Gone Home békés, század eleji házában kalandozgatunk, az utolsó körök már a Pokol kapuján túlra vezetnek. Ijesztgetések? Vannak bőven, de inkább az atmoszféra és a többféleképp értelmezhető sztorifoszlányok lesznek azok, melyek gyomrunkba ültetik azt a bizonyos görcsöt. Meglepetésként hatott, hogy az egyik klasszikus „jump-scare” kellékből a készítők játékmechanikai elemet is varázsoltak (befolyásolva ezzel a befejezést), de ugyanígy jópofa, hogy a gyűjtögetések is klasszikus videojátékos szemüvegen kersztül vannak kvantálva (ettől pedig sajnos kezdtünk elszokni az egyre egyszerűsödő stílustársaknak köszönhetően).

A cikkíró általában szájhúzással nyugtázza, ha Unity logó tűnik fel egy játék kezdőképernyőjén, a LoF viszont ügyesen használja a motort, és gyönyörű (mit gyönyörű, szájtátósan részletes és szépen kimunkált) kompozíciókat farag a környezetéből. Ráadásul az olyan nüánszok, mint a fejünk ide-oda himbálózása, valamint a minden kontúrt torzító kromatikus aberráció is jellegzetes látványt ad a játéknak. A motor hátránya, hogy talán picit kevésbé optimalizált (PC-n legalábbis), mint mondjuk egy Ethan Carter alá pakolt Unreal technológia, így belassulásokkal elég gyakran összeakadhatunk. A program zenei megoldásai, hangkollázsai sem B kategóriásak, bár a szinkronszínészek teljesítményén lehetett volna még picit finomítani.

Sokan szidták korai stádiumában a játékot, hogy az LoF direkte a Youtube-os streamelők hírverés-potenciáljához lett komponálva, a teszt során azonban kitisztult a kép. A Layers of Fear nem a közelmúlt trendjét próbálja meglovagolni, hanem a közeljövő VR technológiájához készült. Ezt bizonyítják a játék scriptjeibe rejtett nézelődős kapcsolók, a szinte mesteri módon kitalált, térbeliséget vastagon alkalmazó rémálomképek, és azok a pillanatok, mikor az ember még egy kontrollerrel a kezében, monitor előtt is azt érzi, hogy „bakker, csak nem kéne odanézni!” … Sajnos nem volt lehetőségünk VR sisakon keresztül átélnünk a főhős szenvedéseit, de szinte biztos, hogy a játék egy más élményszintet képvisel, ha a fejeden van a mátrixba tekintő okulár. Belegondolni is félelmetes, hogy milyen fiziológiai hatása lehet az emberi szervezetre az ilyesfajta horror, de ez is csak ráerősít: a VR-kitek érkezése után is érdemes lehet másodjára elővenni a játékot, pont a fokozott élmény kipróbálása végett.

Bár a szerkesztőséget megosztotta a program, én személy szerint egy erősebb műfajbeli próbálkozásnak érzem a Layers of Feart, amely több ponton is próbál több lenni, mint a konkurens sétálgatós kaland-FPS játékok. Ha elkap a hangulata, akár az értékelő doboz tartalmánál is többre tarthatod majd a bő három órára rúgó kaland értékét. Ha viszont nem klikkel a szívveréseddel a Layers of Fear sajátos tempója, sokszor bizarr kelléktára, akkor valószínű kicsit lassúnak, kicsit furcsának és néhol öncélúnak tűnhet a lengyel Bloober-ék játéka.