Xenoblade Chronicles XTeszt

MERÉSZ. Tetsuya Takahashi-ék nem arról híresek, hogy valaha is megalkuvó módon álltak volna kedvenc játékstílusukhoz. A Monolith Soft büszkén, merészen vállalta a Xeno- sorozat szokatlanságát, a játékosoknak pedig csak egy szűkebb rétege lett igazán rajongója a szériának. Történelem, vallás, filozófia, erkölcstan és hatásvadászat - a sci-fi stílusa mindet elbírja, pláne ha Japánból érkeznek az összetevők. A Xenoblade Chronicles X talán nem ás le olyan mélyre, mint a PS2 eltitkolt JRPG csodácskái (a három vaskos Xenosaga epizódra tessenek most gondolni), de így is bátor tett egy ennyire érzékeny, szűk közönségnek szóló témát, egy alapvetően még szűkebb bázissal bíró gép (mondd és írd: Wii U) platformján megjelentetni. Merészség ide vagy oda, a dolog működik, a Xenoblade Chronicles X pedig be is foglalja jól megérdemelt pozícióját a Wii U szűkszámú, érdemes alkotásai között.

PIMASZ. A Xenoblade Chronicles X (rövidítsük ezután csak XenoX-nak) alkotói nem csak merészségükről ismerszenek meg. A lassanként kibontakozó JRPG terebélyessége fittyet hány a Wii U korlátaira. Óriási térképek? Tessék, vegyétek és egyétek, a XenoX öt kontinense, négyszáz szegmentált négyzetkilométere igazi csemege a felderítésre éhező kalandorok számára, kiterjedése pedig a hasonszőrű történetorientált szerepjátékokat is kineveti. A Mira planéta nem csak a vadászok, hegymászók és roboteregetők számára remek játszótér, de egy érdekes felütést is magában hordoz. Az emberiséget majdhogynem teljesen elpusztítja egy idegen konfliktus, a balsorsú csata elől menekülők pedig a Földünkhöz nagyon hasonló bolygón hajtanak végre kényszerleszállást. A túlélők persze a rossz időkben is összetartanak, fabrikált hősünk pedig ebbe az ádáz küzdelembe csatlakozik majd be, amely az intergalaktikus miliő ellenére is képes olykor elemi kérdésekig, pofonegyszerű cselekményszeletkékig, és mangasablonokban fetrengő megoldásokig visszazuhanni.

PATTOGÓS. Na nem úgy, mint egy gumilabda, hanem mint egy feszes tánckoreográfia. A kolosszális terepeken, legyen szó tengerparti ösvényről, vagy sivatagi sziklarengetegről, a terep grandiozitásához passzoló szörnyek sertepertélnek. Ezek a monszták persze nem feltétlenül akarnak minket megkóstolni, de egy nyugalmasan legelésző, nálunknál sokkalta nagyobb szintű böszmét nem érdemes piciny kardunk hegyével felpiszkálnunk. Persze nem csak a helyi őslakosok (akik közt segítőt is találni) jönnek majd velünk szembe, a játék viadalaiból a hódító agresszor fajok is szép számmal kiveszik a magukét. A menetrend az összecsapások során félig időzített ütemben zajlik, nem hiába juthat eszünkbe a tánclépések egymásutánisága. Automata cselekvési parancsok áramvonalasítják a gombnyomkodást, hőseink hatékonyságát pedig Arts képességekkel, vagy gombidőzítős buffokkal fokozhatjuk, miközben akár körbe is járhatjuk a célba vett áldozatot. A tempó ritmusa olykor elemi hipnózisba is ringatja a játékost. Természetesen a mechák is beleszólnak majd a táncba, de ezért illik, és meg is kell küzdeni, akár a bálkirálynő csókjáért! A játék különben sem adja könnyen a fő csáberejének számító robotos akciót. Ki itt belépsz, bő húsz órányi felkészüléssel kell számolnod, mire az első vasparipád pilótafülkéjében helyet foglalsz.

Legalább nem mondhatja senki, hogy nincs motivációnk a játékidő első harmadának (?) laposabb szekcióin túljutni. Küldetések? Azok is vannak, ha az ember unja a fősztorit, akkor ezerfelé elbandukolhat, gyűjtögethet, a túlélők nyűgjeit a nyakába kaphatja (foglalkozás szintjéig vihetjük a dolgot, ha szeretnénk), sőt akár magányosan, akár a hálózaton keresztül (Squad) is lehet osztani az áldást. A sokszínűségnek természetesen ára van, mivel nem éppen két perc játékidő után szokunk a XenoX stílusához. Akár egy jó bor esetében, már az első kortynál érződik, hogy itt minőségi áruval van dolgunk, a komplexebb részletek feltárásához azonban nem elég a felületes ízlelgetés-nyalogatás. A közösségi élmény integrálása sem elhanyagolható faktor ebben a teljességben. A multiplayer integrálásának (és a Splatoon festéklocsolós párnacsatáinak) ismeretében sajnálhatja is mindenki, hogy a Nintendo csak 2015-re jutott el oda, hogy korszerű online élményt nyújtson a rajongóinak…

CSINOS. Már az első reklámvideók során sejteni lehetett, amit a játék végül maradéktalanul igazolt. A XenoX úgy néz ki, mint más semmi az alsóbbrendű Nintendo gépen! Mira tájképeitől nem jönnénk zavarba egy százhúszezres mainstream konzolon sem, a grafikai kompromisszumokat pedig minimum elnézzük egy olyan grafikájú játéknak, amely minden percében tartogat valamilyen természetes-természeti szépséget. A mechek egyenesen orgazmikus állapotba repíthetik a téma rajongóit - tudniillik minden apró részlet, animáció és áramvonalas gépelem úgy van kidolgozva, hogy szó ne érhesse a ház elejét. A végső robotos játékélmény kinyilatkoztatásával mondjuk várjuk meg a virtuális valóság idei beköszöntét. Addig azonban borítékolható, hogy kevés olyan lehetőségünk lesz a mechek meglovaglására, mint a XenoX-ban, ahol a bámulatba ejtő tájkép és a játékélmény egymás kezét fogva juttat el minket a felhők közé. (Szó szerint!)

KÖZEL PERFEKT. Majdhogynem az, amiről akár 6000, akár 60000 karakteren keresztül is lehetne mesélni. Hogy miért nem sikerült botlás nélkül végrehajtani ezt a mutatványt? (Nem a cikk karakterszámára gondolok. - kacsint!) Nos, ha a hullámzó lendület, a komplikáltsága mellett nem mindig ergonomikus felhasználói élmény, és a majd minden univerzális manga patront eldurrantó rendezés hagy maga mögött némi kívánnivalót, pláne Tetsuya PS2-es munkásságának ismeretében. A Xenoblade Chronicles X (most már visszatérhetünk teljes nevéhez) ambiciózus példája, hogy miként lehet a technológiai határvonalakat elegánsan összemosni, miként lehet merész, pimasz, pattogós és csinos szellemiséggel felruházni egy műfajt, ami talán már túl is van a fénykorán. Sőt! Jelenleg - ahogy a régi szerepjátékosok látjuk - amúgy sem találja az igazi helyét. A Monolith Soft Wii U-s opusa méltó arra, hogy a kék tokos szerénységével, vagy gyűjtői bázikus dobozával a polcod éke legyen. Hogy megéri-e miatta gépet venni? Nem, de ha már eleve ott van a kis berendezés a tévés polcodon, akkor szimplán butaság lenne elmenni az élmény lehetősége mellett.

Sgt. Pepper