Assassin's Creed Chronicles: RussiaTeszt

A kör bezárult, pont került az Assassin's Creed spinoff trilógiájának a végére. Szívesen írnám, hogy látványosan búcsúzik az utolsó, Oroszországban játszódó rész, de hazudnék: az Assassin's Creed Chronicles: Russia pontosan ugyanolyan középszerű, mint elődei, csak talán picit más szempontból.

Az alapok nem változtak, ahogy Kínában és Indiában úgy itt is egy két és fél dimenziós lopakodós akciójátékot kapunk, mely a jelenkorhoz mindennél közelebb, az első világháború befejezése után, 1918-ban játszódik. Aki nem hiányzott a történelemórákról az tudja, hogy ez az időszak nem volt a legkellemesebb arrafelé, mindez azonban annyira nem érdekli a játék egyik főhősét Nikolai Orelovot, aki elvállal egy utolsó megbízást, mielőtt családjával elhagyná az országot. Valószínűleg senkit nem fog meglepni, hogy az egyszerűnek tűnő feladat a reméltnél lényegesen bonyolultabb lesz és néhány fordulat után már nem lesz igazán tiszta, hogy végül is ki ellen küzdünk. És igen, Orelov csak az egyik főszereplő, az egyik meglepetés, hogy viszonylag gyorsan kapunk egy… nos, nevezzük társnak és kicsit kikacsintva a korábbi részek kedvelőire egy régi ismerős is feltűnik néha-néha. Bár az ACCR története még a sorozat mércéjével sincs a legjobbak között, nekem a trilógia részei közül talán ez tetszett leginkább azért, mert hajlandó volt kicsit elmozdulni a megszokott Assassin vs Templar hacacárétól.

Ahogy a vizualitás is egészen megkapó lett, legalábbis első pillantásra. A korábbi részekhez hasonlóan most is próbálták valamennyire az adott időszakra és helyszínre jellemző hangulatot belecsempészni a látványvilágba, így Kína pergamenvilága, illetve India színtúltengése után most egy alapvetően szomorú és kemény, fehér-szürke világot kapunk, melyben éles kontrasztként jelennek meg a vörös-narancssárga sávok, hátterek. Az összkép nem rossz, azonban egy idő után egész egyszerűen zavaróan kevés lesz ez a nagyjából féltucat színből álló paletta és ezek miatt ráadásul egyszerűen egybefolynak a helyszínek, szinte mindegyik ugyanúgy néz ki. Öröm az ürömben, hogy így legalább a zöld búvóhelyek szépen kiemelkednek a pályák szürkeségéből.

Ahogy említettem, maga a játékmenet nem változott komolyabban, mindössze Orelov speciális eszköztára cserélődött ki. Két új finomságot kaptunk, egy, kicsit a Batclaw-ra hasonlító csáklyát, illetve egy jóféle mesterlövész puskát, amivel egyrészt a játék bizonyos pontjain lehet kacsavadászat-szerűen leszedegetni a katonákat (hasonlóan az ACC India puskás részeihez), másrészt menet közben is használhatjuk - természetesen utána viszonylag nehéz lesz újra árnyékká válni. Egyébként ugyanúgy több sík van egymásra pakolva, ugyanúgy kerülgetni kell a „látlak-háromszögeket”, ugyanúgy osztályozza a játék a tevékenykedésünket. Tartalmi szempontból is megegyezik ez a rész a korábbiakkal: a sztori, illetve annak Plus és Plus Hard módja mellett mindössze néhány különálló challenge room várja a játékosokat.

Nem tudom, hogy valamilyen fura döntés, vagy a negatív kritikák miatt érzett düh állhat a háttérben, de ebben a részben a Climax mintha szándékosan arra hajtott volna, hogy jól kitoljon a mélyen tisztelt játékossal. Az ACCR tele van olyan résszel, ahol azonnal lehet újrakezdeni az adott pályadarabot, ha észrevesznek, amit megfűszerez azzal, hogy sokszor minden előjel nélkül hoz be katonákat természetesen úgy, hogy tuti ne tudjunk már bármit csinálni. A lopakodás egyik alapja, hogy megtanuljuk a mintát és aszerint cselekedjünk, ezzel most szépen sikerült ezt az egészet tökön rúgni. Ha ez még nem lenne elég, akkor pedig amikor éppen nem sunnyogunk, akkor rohanhatunk időre ide-oda, ami hadd ne mondjam mennyire jó móka annál a játéknál, ami továbbra se tud ezer százalékig megbízható irányítást a kezünkbe adni.

Szóval a helyzet az, hogy harmadszorra se sikerült középszerűnél jobb játékot összehoznia a Climaxnak, szerény vigasz csak, hogy összességében a totálisan semmilyen India után itt legalább sztori szempontjából van egy kis érdekesség. És megint le kell írnom, hogy mennyire kár ez, mert pontosan úgy, ahogy Kína és India esetében egy nagy adag odafigyeléssel egészen érdekes dolgokat ki lehetett volna ebből a receptből hozni. Kár érte.