Gravity Rush: RemasteredTeszt

Csoda, hogy a Gravity Rush 2 érkezése előtt a Sony újra megfuttatja a debütáló epizódot? Nem igazán - bár a Vita tulajok (főleg a PS+ előfizetők) java ismeri a gravitációtagadó lány™ kalandjait, azért a hordozható Playstation elérési számai közelébe sincsenek annak, amit mondjuk egy PS4-en lehet produkálni. Így tök logikus lépés a Gravity Rush: Remastered szélesebb körben történő terjesztése. A franchise-ban van potenciál, a főhős és a játékmenet pedig eléggé karakteres ahhoz, hogy a Gravity Rush/Gravity Daze később akár a legjobb PS-sorozatok közé is feltornászhassa magát. A maradandó boldogsághoz azonban tényleg szükség lesz a folytatásra, ugyanis a Gravity Rush: Remastered minden bája és ötletessége ellenére egy kicsit darabos élményt nyújt a nagyképernyőn.

Persze a kalapunkat most is meglengetjük azelőtt ami előtt meg kell (Liquid már egyszer megtette a Vita verzió tesztjénél), a Gravity Rush ugyanis hihetetlenül impresszív városképpel, újszerű nézőpontokkal, és egyáltalában, kézikonzolos játékoktól szokatlan minőségű tartalommal és prezentációval van felvértezve. Ez a csomag pedig tévén, 1080p-ben (ha jól érezzük, 60 FPS-el) is tisztességes teljesítményt nyújt. A program alapötlete eleve nem gyenge - a gravitáció váltogatását ügyesen ágyazták akció-platformer játékmechanikák fogaskerekei közé a japán fejlesztők. Az élmény korábban is említett alkalmi darabossága azonban olykor-olykor képes felütni buci fejét.

A Vita limitációi a missziódesign egyszerűségén és a harcok közönséges mivoltán szépen kiütköztek annak idején. A forgatókönyv és a kampány nyilván adott most is, ám a csetepatékban sem történt komolyabb változás. Kat közelharci bunyóstílusa meglehetősen egyszerű, a gravitációs mezővel eldobált tárgyak mechanikája nem elég precíz, a repkedős betámadás pedig hamar unalmassá válik. Még szerencse, hogy az erősödő hős jutalomérzete ad némi húzást a dolognak, és jó ütemben érkeznek a sztoriban bemutatott újabb speciális mozdulatok is. A szörnydesign, és az egyre méretesebb Nevi lények felbukkanása azonban csak jobban fókuszba helyezik az támadási rendszer egyszerűségét - reméljük a folytatásnál több idő jut majd a bunyók kidolgozására. Az irányításra (a DS4-hez igazított átírás ellenére) is ráfért volna még némi finomhangolás. Mikor a gravitáció fogságából kiszabadulva döntögetjük a nézőpontot, pontatlannak és erőltetetten trükkösnek tűnik a mozgásérzékelés. A televízió előtt ülve szerintem sokan áldoznák fel az ilyesfajta színesítést egy precízebb megközelítéssel szemben. A kezelés egyébként tanulható, de a felhőtlen szórakozásnak néha azért keresztbe tud tenni egy-egy félresikerült ugrás. Aztán a város épületeinek kialakítása, relatív statikussága is kézikonzolos korlátokra emlékeztető elemként marad meg a remasterben. Vszont meglepő módon ezek a részletek adnak egyfajta bájt a játéknak, tudjátok, olyasmit, amit egy generációval korábban úgy hívtunk: PS2 hangulat - a dolog pozitív értelmében, természetesen.

A tartalommal sincs különösebb probléma. Az alapjáték sem volt egy félestés mulatság, pláne ha figyelembe vesszük, hogy (bevallottan a Crackdown bűvöletében alkotó) Keiichiro Toyama-ék elég sok gyűjtögetnivalót szórtak szét Hekseville városában. A küldetések, mellékküldetések, challenge-k sorát a korábbi DLC-kkel is megerősítették, melyek alapból elérhetőek az új kiadásban.

Arról meg nem is beszéltünk, hogy a furcsa steampunk esztétika bitang jól működik 2016-ban is. Nagyon ritkán van lehetőségünk ennyire egyedi és erős hangulattal bíró világban akciózunk, az égi metropolisz különböző városnegyedei, valamint az asztrális síkok (a játék legizgibb pályái!) szintén emlékezetes helyszínként égnek majd bele a memóriánkba. A játék muzsikái is zseniálisak. Kohei Tanaka rafináltan hangszerelt dallamait mind játék közben, mind a gép kikapcsolása után, (mondjukYoutube-ról) is szívesen csapatja az ember. Komolyan, a Pleasure Quarter hegedűs-jazzes tételétől a Clearly Dangerous gitáros alapjáig rengeteg izgalmas zenei megoldással találkozhatunk, miközben az OST tételei között lapozgatunk.

A Gravity Rush legnagyobb ereje abban rejlik, hogy a rengeteg bátor fejlesztői döntésnek köszönhetően újító szemléletben lubickol az egész kaland, amely ügyesen kombinálja mechanikai frissességének erejét az egyedi atmoszférájával. Ez a kombó Vitán is remekül működött, PS4-en még jobb az összhatás - bár nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a durvább éleket, amelyekre vagy nem érkezett smirglipapíros kezelés, vagy eleve csak a nagyképernyőn figyeltünk fel ezekre. Ha kicsit is érdekelt a játék korábban, de kimaradt valamilyen oknál fogva, akkor itt a jó lehetőség a pótlásra. A második rész érkezése előtt legalább kényelmesen fel lehet venni a fonalat, és komolyabb morgolódás nélkül lehet vágni a centit a befejezés után…