OxenfreeTeszt

Öt fiatal egy tengerparti buli kedvéért egy elnéptelenedett szigetre utazik. Megtörténnek az első csörték, kialakulnak a baráti körök, de közben sikerül valahogyan belenyúlniuk a természetfeletti ügyekbe és viszonylag gyorsan kiderül, hogy reggelre nem az lesz a legnagyobb gondjuk, hogy elfogy-e az összes sör, hanem hogy egyáltalán életben maradnak-e. Unalmas, mi? Persze hogy az, végeláthatatlan azon filmek (vagy akár játékok) sora, melyeket a fenti két mondattal lehetne jellemezni. És igen, pontosan így indul az Oxenfree is, viszont nincs okunk bánatra vagy ijedtségre, ugyanis a Night School Studio inkább egyfajta inspirációs forrásként használta ezeket a már-már unalmas horror fogásokat és egy olyan játékot rakott össze belőlük, mely büszkén emelkedik ki a mezőnyből.

Persze felmerül a kérdés, hogy melyik is ez a mezőny. A horror játékoké? Nos, nem teljesen. Bár az Oxenfree története szerint ide is sorolható lenne, ahogy említettem, a fejlesztők szándéka nem az volt, hogy megpróbálják halálra rémiszteni a tisztelt nagyérdeműt, a szellemek és interdimenzionális bajkeverés mögött egy meglepően emberközeli történet rejtőzik barátságról, elfogadásról, felnőtté válásról. Nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a Life is Strange-t megpróbálnánk összekeverni mondjuk az X akták egy-egy feszültebb epizódjával. A természetfeletti a rövid bevezető után végig tapasztalható lesz, azonban nem kell olcsó jumpscare pillanatokra számítanunk, a sűrűbb helyzeteket jó előre érezni lehet.

Ahogy több olyan dologra sem számíthatunk, mely mostanában a hasonszőrű kalandjátékokra annyira jellemző. Nincsenek a kulcsmomentumokat szimbolizáló pillangók, nincsenek QTE-k, nincsenek „xy ezt most megjegyezte” feliratok vagy piros és kék válaszok, nincs semmi, ami jelezné, hogy itt most bizony vett egy kanyart a történetfolyam. Pedig van benne nem is kevés kanyar és elágazás, azonban azzal, hogy megkímélik a játékost a felugró ikonoktól, hogy (bocsánat a korábbi megoldások rajongóitól, de) értelmes, a helyzetet felmérni képes felnőttként kezelik az embert ez az élmény sokkal természetesebb lesz, azzal, hogy nem csak fél tucat pontnál figyelünk arra, hogy mit mondunk azt eredményezi, hogy végig a szereplőkkel maradunk és figyelünk rájuk. Persze felmerülhet a kérdés: ha ezek nincsenek a játékban, akkor mégis mit találunk benne? Nos: dialógust, baromi sok dialógust.

Mégpedig, bocsánat a nagy szavakért, de minden bizonnyal a legjobb dialógusrendszert, amit eddigi pályafutásom alatt láttam. Mikor a játékok fejlődéséről beszélünk, akkor sok minden az eszünkbe juthat, a nyers technikai szempontoktól kezdve a különböző játékmeneti fejlesztéseken keresztül egészen mondjuk a „forgatókönyvek” minőségéig, de a párbeszédek rendszerét valahogy mindig átlépjük. Bevallom őszintén, én se éreztem, hogy gond lenne velük, de innentől kezdve kénytelen leszek máshogy megítélni a helyzetet. Nem igazán van jobb kifejezés, az Oxenfree dialógusai egész egyszerűen természetesnek, minden korábbinál életszerűbbnek hatnak, a szereplők nem csak egy színdarabhoz hasonlóan egymás után felolvassák a nekik kiosztott sorokat, hanem tényleg úgy érezzük, hogy beszélgetnek, néha egymás szavába vágva úgy, hogy azok a mondatok, bármennyire is lehetetlen, ott születnek a fejükben.

És az Oxenfree esetében ez a kép egészen találó, ugyanis Alexet, a játék főhősnőjét irányítva tényleg valahogy így tudunk kapcsolatba lépni a többiekkel. Első ránézésre a rendszer kísértetiesen hasonlít mondjuk a Mass Effectek megoldására, a párbeszéd bizonyos pontjain apró buborékok jelennek meg hősünk feje körül, bennük különböző "hangulatú" mondatokkal. Ami viszont megkülönbözteti (és kiemeli) a hasonló rendszerektől az, hogy itt a párbeszédek valós időben zajlanak, ami azt jelenti, hogy a kulcsmondatoknak van egy „lejárati ideje”, a helyzettől függően előbb-utóbb elhalványulnak és eltűnnek. Ez pedig nagyon valóságossá teszi az egészet, képzeljük el úgy, mintha hallgatnánk mások beszélgetését és rajtunk áll, hogy félbeszakítjuk azt egy megjegyzéssel (akár egészen másik mederbe terelve a dialógust), vagy inkább csöndben maradunk és megvárjuk, hogyan forrja ki magát a dolog. Hallgatni arany, szól a mondás és itt tényleg így van, néha teljesen felesleges beleszólnunk egy vitába, teljesen elfogadható lehetőség az, ha csendben maradunk. És ami a legszebb, így is megy tovább a játék, sőt így akár másfelé indul el, hogy mást ne mondjak, egy achievement szerint az Oxenfree végigjátszható úgy is, hogy Alex egyetlen szót se szól - én egyelőre csak egy-két órát próbáltam ki így, de tényleg egy teljesen kerek történetet kapunk így is.

Nem csak azért írtam ilyen sokat a játék dialógusairól, mert tényleg ez az, amit sikerült egy teljesen új szintre emelni, hanem azért is, mert ezen kívül viszont túl sok interakciós lehetőség nincs az Oxenfree-ben. Talán ezért is sorolják sokan a sétaszimulátor gúnynevű kategóriába, de ez sem feltétlen igaz, azért itt lényegesen komolyabban bele tudunk szólni az események menetébe, hogy mást ne mondjak, több, egymástól homlokegyenest eltérő befejezést hozhatunk elő. Ettől függetlenül el kell szomorítanom azokat, akik brutális puzzle feladványokat várnak, lényegében az egyetlen dolog amit a játékban tennünk kell az az, hogy az Alexnél található rádiót a megfelelő hullámhosszra tekerjük. És érdemes is tekergetnünk, mert egy szép adag többé-kevésbé elrejtett információt, vagy csak az egyébként is feszült légkört tovább feszítő hanghatásokat is elcsíphetünk. Maga a történet egyébként nagyon jól összerakott, szerencsére nagyon keveset hagynak a játékos képzeletére és a végén minden értelmet nyer - persze olyan módon, hogy az ember azonnal nyúl is az új játék gombra, kipróbálni, mi is történik ha itt vagy ott másképp dönt.

Az Oxenfree a látványvilágával is hozzájárul a fejlesztők által becélzott hangulat elérésébe. A pasztellszínekkel festett elhagyatott, erdős sziget egyszerre tűnik nyugodtnak és fenyegetőnek, melybe éles kontrasztként vágnak bele az általunk, illetve „ellenfeleink” tettei által felbukkanó neon sávok, képhibák. Az egészbe pedig egy jó adag nagyon hangulatos vizuális trükköt beletoltak, néha ahhoz hasonlóan csúszik ide-oda a kép, mintha éppen egy videokazettát tekernénk vissza, néha bevillan egy-egy látszólag oda nem illő kép - az egész nem feltétlen ijesztő, inkább nyugtalanító, de nem kifejezetten zavaró módon. És persze az egész nem működne olyan jól, ha a szereplők nem lennének hihetőek. De tökéletesen azok, mind az öt karakter úgy önálló, jól elkülöníthető személyiség, hogy közben amennyire csak lehet, nem lesznek egy-egy sztereotípia bábfigurái. Nagyon-nagyon profi szöveg lett nekik írva (elképesztően finom az átmenet a hétköznapi problémáktól a kezdeti ijedtségen, elveszettségen keresztül az elszántságig és mindegyikük másképp éli meg az eseményeket), amit a szinkronszínészek példás beleéléssel adnak át. Mindehhez pedig kitűnő zenei aláfestést írt scntfc (Galak-Z, Sword & Sworcery), a dallamok pillanatok alatt váltanak át kellemesből nyugtalanítóvá és vissza.

Teljesen váratlanul jött az Oxenfree, de jó nagyot ütött. Szinte lehetetlen belekötni, kivéve talán, hogy a történet szép felépítése után kicsit hirtelen fejezik be, bár nem vagyok biztos benne, hogy ezt nem-e csak az mondatja velem, hogy egyszerűen még több időt szerettem volna Alex-szel, Rennel és a többiekkel eltölteni. Nem lesz mindenki játéka, ahogy az ilyen játékoknak esélyük sincs ilyenre, de ha kedveled a kellemes (és ami fontos: kerek, lezárt) történetet elmesélő, ügyesen felépített műveket, vagy csak látni szeretnéd, hogy milyen irányba lehetne a kalandjátékoknak elindulnia, akkor ez az, amit idén egyszerűen nem hagyhatsz ki.

***Oxenfree | Xbox One, PC (tesztelt)

Fejlesztő: Night School Studio***