Igencsak kellemetlen dolog az, amikor az ember túlságosan magasra emeli saját maga számára azt a bizonyos lécet. Utólag persze ezt mindig könnyebb belátni, de tény: a Capcom hét évvel ezelőtt a Devil May Cry-al ezidáig megismételhetetlennek bizonyulót alkotott, amit eddig a két folytatás egyikének sem sikerült túlszárnyalnia. Ezek után nem meglepő, hogy a Devil May Cry 4 körül egészen érdekes légkör alakult ki: már a negyedik rész fejlesztésének korai szakaszában egyértelmű volt, hogy a japán cégóriás az új epizóddal egyben új etalont kíván felállítani a franchise neve alatt - a referencia végig a 2001-ben megjelent eredeti volt, amit természetesen az újgenerációs gépekben rejlő lehetőségeket kihasználva akartak tökélyre csiszolni.
Hogy sikerült-e a trónfosztás? Tudom, hogy nem illik lelőni előre a poént, de mivel oldalt egy szám és két mondat formájában úgyis látható egy rövid summázat, most mégis megteszem: nem, nem sikerült. Ennek az oka azonban százszorta érdekesebb, mint maga a tény - de vajon mégis mi lett ez a bizonyos ok?
Talán a történet és az új karakterek? Nem mondhatnám. Pedig a cselekmény középpontjában a sorozat történetében most először nem a Legendás Sötét Lovag fia, Dante áll, hanem egy teljesen új szereplő, Nero, aki - bár a külsőségek tekintetében erősen hasonlít "elődjére", és szintúgy démoni erő birtokában van - alapvetően másmilyen személyiség, mint a korábbi epizódok főhőse. A Capcom persze nem ostoba, és nem szúrta el a lehető legszembetűnőbb ponton a játékot: Nero hasonlóan - ha nem jobban - szerethető karakter, mint Dante, és hamar elnyeri a játékos szimpátiáját, amihez természetesen a sztori remekül eltalált nyitánya is hozzájárul. Ha már szóba került, beszéljünk is róla egy keveset. A bevezetőt követően egy váratlan vendég zavarja meg a The Order of the Sword nevet viselő vallási csoport gyűlését, aki egy hatásos belépőt követően megöli a vezetőt, Sanctus-t. A csoport védelméért felelős Credo evakuálja a lakosságot, valamint húgát - és egyben Nero titkolt szerelmét -, Kyrie-t a Főhadiszállásra, Nero pedig szembenéz a gyilkossal, akiről pár pillanat múlva bebizonyosodik, hogy Dante az. A két fél látványos vívását, illetve némi szóváltást követően Dante elmenekül, ám furcsa módon konkrét célját nem fedi fel - Nero-ról ellenben megtudjuk, hogy gipsszel álcázott jobb keze igazándiból démoni erővel bír. Főhősünk ezt követően csatlakozik a többiekhez, ám idővel kiderül, hogy a háttérben bizony csúnya összeesküvés készül - a továbbiak kiderítését a játékosra bízzuk.
A sztori tehát nem nevezhető a játék gyenge pontjának, akkor esetleg a külsőségekkel akadnak problémák? Ezúttal is rossz irányban tapogatózunk: az már az első percekben (sőt, már a trailerek alapján is) kiderül, hogy a történet tálalása A+ kategóriás, és hogy a Capcom ezúttal is remek kezekre bízta a drámai cselekmény képi formába történő átültetését. A fantasztikus átvezetők csodásan lettek megkoreografálva, cseppet sincsenek híján a látványos momentumoknak, de a dialógusok is kifogástalanok, amihez a remek szinkronhangok is nagyban hozzájárulnak (a dadogó Agnus zseniális). A játék ezen pontját tehát nem érheti rossz szó, mint ahogy maga a grafika is szemet gyönyörködtető: a negyedik rész alatt duruzsoló motor igencsak szép példány, és néha komolyan elképesztő jeleneteket pakol a szemünk elé, a pontot arra a bizonyos magánhangzóra pedig a nyálelválasztást erősen ingerlő effektek teszik fel - bár utóbbiról már a demó végén, a Berial ellen vívott főellenfélharc során is tökéletesen megbizonyosodhattunk. Röviden: a Devil May Cry 4 abszolút mai színvonalat képvisel a külcsín tekintetében, egyedül a szerencsére csak ritkán előforduló framerate-arány csökkenés érdemel egy kisebb mínuszocskát.
Minden bizonnyal akkor a játékmenet csorbult ki - gondolná az olvasó -, de ez sem igaz, a Capcom ugyanis az egyszerű, de nagyszerű 'ami nem romlott el, azt nem is kell megjavítani' taktikát alkalmazta: minden maradt a régiben. Kőkeményen harcorientált játékot kaptunk tehát ezúttal is, amelyet csupán a sztorivonal felgöngyölítése, valamint a továbbra is csak a változatosságot elősegítő egyszerűbb fejtörők, illetve a helyszínek sajátosságaiból adódó tényezők, mint például különféle akadályok legyűrése, vagy egy-egy hosszabb kocogás szakít meg kisebb időre. A kűzdelmek monotonitásának elkerüléséért természetesen a már megszokottan remek harcrendszer felelős, és külön öröm, hogy a fejlesztők nem a harmadik részben debütált, kissé bőség zavara érzést előidéző stílusrendszert erőltették (pontosabban részben igen, de erről később), hanem egy új szisztémát dolgoztak ki. A két kulcsszavunk: Devil Bringer és Exceed. Elsődleges harceszközeinkként ezúttal is egy kard-lőfegyver páros, a Red Queen és a Blue Rose szolgálnak, de mint kiderül, Nero jobb keze is különleges erővel bír, amely egy teljesen új dimenziót visz a harcba. A Devil Bringer segítségével a távolabbi ellenfeleket egy pillanat alatt magunkhoz ránthatjuk, a közelieket pedig egy-egy szituációfüggő, rendkívül erős támadással vehetjük kezelésbe, de nem csak a harc során jön majd jól, hanem bizonyos pontokon alapesetben elérhetetlen, magasabban fekvő helyekre is eljuthatunk segítségével. Az Exceed a kombózási lehetőségeinkhez ad egy teljesen új réteget: ezúttal már nem csak a különféle gombkombinációk, illetve időzítések segítségével csalhatunk elő jobbnál jobb mozdulatokat, hanem a Nero kardjában lévő propeller segítségével minden egyes ütést külön-külön felturbózhatunk, akár többszörösen is: mindehhez rendkívül jó időzítés, illetve a támadások kiismerése kell, igaz, a lustábbak egy helyben állva is "feltölthetik" kardjukat, de ez a módszer amellett, hogy lassú, kevésbé hatásos. Ez a két új lehetőség - főleg a csodás Exceed - igen komolyan kibővíti lehetőségeink tárházát a kűzdelmek során, és a korábbi epizódok harcrendszereit már totálisan kiismert játékosok is elismerően csettinthetnek: számukra is van új a nap alatt.
Rendben, leszűkítettük a kört, már csak egyetlen dolog maradhat: a harmadik rész bitang nehéz volt, biztosan most is ez lesz a gond! De nem, játékos kolléga, nem ez az a pont, ahol a negyedik rész elbukik. A fejlesztők nem hagyták figyelmen kívül a visszajelzéseket, így új játék indításakor kapásból két nehézségi fokozat közül választhatunk: a Human az újoncoknak, a Devil Hunter pedig a veterán Devil May Cry játékosoknak szól, utóbbi ráadásul valamelyest könnyebb is lett, mint a korábbi részek normál fokozatai, és tökéletesen belőtték vele azt a szintet, amit a játékos az első végigjátszásnál elvár - az elvetemültebbeknek pedig természetesen ott van a további négy behozható nehézségi fokozat. Játékosbarát húzás volt a készítők részéről a fejlesztési rendszer átszabása is. Alapvető különbség, hogy a Red Orbok mostantól csak és kizárólag tárgyvásárlásra jók, képességeinket pedig úgynevezett Proud Soul-ok segítségével fejleszthetjük ki, amiket az egyes küldetések végén kapunk - ezzel egy csapásra meg lett oldva az a korábbi kellemetlen dilemma, hogy mire is költsük a drága piros matériát. Az egyes képességek az eddiginél is jobban szeparálva vannak, és ami a legjobb az új rendszerben, az az, hogy ha úgy gondoljuk, hogy valamelyik támadás nem tetszik, vagy hasztalan, bátran lecserélhetjük: egy gombnyomásra visszakapjuk az összes Proud Soul-unkat, és ismételten elkölthetjük őket.
Látszólag tehát minden rendben, és úgy tűnik, hogy a sorozat rajongói megkapták azt, amire hét év óta várnak, ám ez mégsem igaz, és ahogy pár bekezdéssel ezelőtt is írtam, ennek borzasztóan különös oka van. Furán fog hangzani, de íme: a Devil May Cry 4 Dante miatt nem lett a sorozat legjobbja. A Capcom látszólag megpróbált elszakadni a korábbi főhőstől, de ez végül nem sikerült nekik, ám nem is ez a probléma, hanem az, hogy attól sem sikerült, amit összességében Dante képvisel, és így a játék azon harmada, amelyben őt irányíthatjuk végül a negyedik rész mélypontja lett. Próbáltak egyfajta nosztalgikus körítést adni különféle dolgokkal a játék ezen traktusának, és tényleg nem rossz dolog egy régről ismerős dallamra Frost-okat, vagy a szintén visszatérő Blade-eket püfölni az ezúttal Gilgamesh néven visszatérő Ifrittel, pontosan ugyanazokkal a cool mozdulatokkal, mint az első részben, de összességében ezt az egészet visszalépésként éli meg a játékos. Nem csak azért, mert a Nero által képiselt borzasztóan letisztult harcrendszer után a harmadik részből visszatérő, stílusokra alapuló szisztéma egyszerűen gyengébbnek tűnik, hanem azért is, mert ezen néhány küldetés alatt nem teszünk mást, mint hogy a Nero által már bejárt helyszíneket fordított sorrendben ismételten végiglátogatjuk, és újból, ugyanott megkűzdünk ugyanazokkal az ellenfelekkel, amelyekkel korábban is - mindezt úgy, hogy a történet közben tulajdonképpen egy helyben áll. A játék ezen egyharmadát egész egyszerűen egy az egyben ki lehetne hajítani, ezáltal pedig semmivel sem lenne kevesebb a negyedik rész - sőt. A Capcom nem bizonyult eléggé bátornak: egyetlen dolgot nem mertek csupán meghúzni, nem merték meghagyni mellékszereplőnek Dante-t, és összességében ez lett az oka annak, hogy nem sikerült a trónfosztás.
Óriási szerencse, hogy a játékot, és így a cikket sem kell negatív szájízzel befejezni, ugyanis egy borzasztóan epikus méreteket öltő főellenfélharcot követően - amekkorát legfeljebb csak a nagy rivális Kratos élhetett át - ismételten Nero bőrébe bújhatunk, hogy egyszer és mindenkorra pontot tehessünk a gyönyörű történet végére. A stáblistában gyönyörködve pedig a játékos nagy valószínűséggel nem lesz elégedetlen, és végül mégis csak elkönyvelheti magában, hogy egy remek élménnyel lett gazdagabb - ami nem mellesleg komoly újrajátszási késztetéssel, és említésre méltó endgame tartalommal párosul. Bosszantó csupán, hogy egy ilyen furcsa dolog állt annak útjába, hogy akárcsak Dante-é, Nero debütálása is igazi klasszikus legyen: ha a God of War II újgenerációs játék volt előző generációs platformon, akkor a Devil May Cry 4-re ez pontosan fordítva igaz.
Nincs azonban ok az aggodalomra sem a játékosok, sem a Capcom részéről: az új rész bepillantást engedett abba, hogy bizony van reális lehetőség a más irányba történő haladásra, és a japán kiadó is megmutatta már egyszer egy bizonyos másik négyes sorszámú játékkal, hogy hihetetlen reformokat képes véghez vinni. Íme tehát, itt az újabb feladat: egy új Devil May Cry-t kell készíteni. És érződik, hogy ők is ezt akarják - ez pedig már fél siker.