Just Cause 3Teszt

„Mégis, hogy lehetne ezt a játékot elrontani?” Ez volt az a kérdés, ami járt a fejemben abban a néhány percben, míg a Just Cause 3 először betöltődött. „Köszönhetően” annak, hogy egy rakás bolt durván letojta a megjelenési dátumot már lehetett mindenféle híreket és véleményeket hallani, de mint olyan ember, aki már-már megindokolhatatlan mennyiségű időt tolt bele a korábbi részekbe (főleg a másodikba), úgy gondoltam, hogy ezek leginkább az újonnan belépő játékosok sirámai. Mi, akik megszámolhatatlan órát töltöttünk Panau felszabadításával (értsd: módszeres lerombolásával) pontosan tudtuk, hogy mire lehet számítani egy Just Cause részben és mit nem érdemes várni tőle. Ugye? Nos, nem teljesen, mert bár tisztán látható, hogy az Avalanche a „még több, még nagyobb, még szebb” módszert próbálta alkalmazni az új rész készítése során, ezt a szabályt olyan dolgokra is sikerült kiterjeszteni, melyekre nem feltétlen kellett volna. Lefordítom saját magam: igen, a Just Cause 3 tényleg tömve van szörnyűbbnél szörnyűbb programhibákkal.

Erről később még bőven lesz szó, most tegyük egy picit félre és nézzük meg, hogy milyen lenne a Just Cause 3 akkor, ha nem lennének technikai problémái. Nos, ha röviden szeretném jellemezni, akkor azt írhatnám, hogy egy szokásos Just Cause játékot kaptunk, annak minden bájával és bajával. Mit is jelent ez? Első körben azt, hogy a játék egész egyszerűen gyönyörű. Idén nem volt ritka vendég a bámulatosan kinéző sandbox játék, ebbe a sorba tökéletesen beleillik Just Cause 3 is, nyugodtan félre lehet dobni az olyan félelmeket, hogy lényegében a második rész látványvilágát kapjuk újra. A játék színhelyéül szolgáló Medici egy szigetcsoportba sűrít mindent, amit a dél-európai országokra gondolva pozitívumként jut eszünkbe: szikrázó tengerpartok, drámai sziklafalak, aranyos apró (és néhány nem olyan apró) települések, zöld mezők, melyeket csak a színekben pompázó rétek vagy a békés szántóföldek szakítanak meg. Komolyan mondom, ha nem kellene itt is felrobbantani a világot, a Just Cause 3 tökéletesen jól működhetne egyfajta relaxációs szimulátorként is, csak repkednénk a játékvilág ezen nyugodt, pici szegletében.

De erre nem lesz időnk, hiszen már az első pillanattól kezdve a Just Cause 3 a csatákról és a rombolásról szól. A sztorira nem érdemes két mondatnál többet áldozni (jó eséllyel a fejlesztők is nagyjából ennyivel rendezték le): Rico hazatér szülőotthonába, majd elkezd a felkelőkkel szövetkezve megdönteni az itt uralkodó Di Ravello hatalmát. Nagyjából ennyi az egész és ahogy a sztori, úgy az ahhoz kapcsolódó feladatok is maradtak a faék egyszerűségénél. Ez jellemzően abból fakad, hogy a Just Cause 3 a harcokra és a rombolásra van kihegyezve, így a feladatok se tudnak mást nyújtani mint ezek valamilyen arányú keverékét. Próbálják persze valamennyire úgy feltűntetni, mintha változatos lenne, de igazából teljesen mindegy, hogy most meg kell védenünk valamit (vagy valakit), be kell hatolnunk valahova vagy el kell pusztítanunk egy célpontot, a végén úgyis az lesz, hogy egy helikopterről fejjel lefelé lógva robbantunk fel mindent amit érünk.

A robbanás, pontosabban a rombolás pedig még a korábbi részeknél is komolyabb szerepet kap. Szemben a korábbi részekkel a Just Cause 3 kapott egy sajátságos fizikai motort is, ami alapvetően tudja átalakítani a romboláshoz fűződő viszonyunkat. Sajátságos, hiszen itt az is megtörténhet, hogy három „mágikus damil” segítségével lerombolunk egy szobrot, de ha megtanuljuk a szabályokat, akkor egy egészen új szintre emelhetjük a pusztítás művészetét. A robbanások hatással vannak a környező tárgyakra (és természetesen emberekre is), a mozgó dolgoknak van megfelelő lendületük, az egész tényleg egy picivel jobban elmozdult a realitás irányába, de úgy, hogy közben nem felejtett el látványosnak és játékosnak maradni. A pusztítás szimfóniája, ez jutott sokszor eszembe, mikor egy-egy jól sikerült lövés után dominószerűen robbant végig egy hatalmas bázis.

Szóval megvolt a „még szebb”, megvolt a „még nagyobb” és alapvetően fellelhető a „még több” is, bár nem feltétlen úgy, ahogy azt elvárnánk. Ha pusztán a számok oldaláról tekintünk rá, akkor nyugodtan konstatálhatjuk, hogy a Just Cause 3 tömve van tartalommal. Szerencsére most nem borult el annyira a fejlesztők agya, hogy ezernyi településsel tömjék tele a szigeteket, de még így is bőven elég van belőlük, mellettük pedig ott vannak a jóval nagyobb kihívásokat biztosító katonai bázisok is. A felszabadítás nagyjából hasonlóan működik mint a korábbi részben, minden helyszín mellé kapunk egy listát, ha az azon szereplő dolgokat elpusztítjuk, akkor hirtelen a felkelők elég tökösek lesznek ahhoz, hogy bevegyék az adott helyszínt, öröm, boldogság, tűzijáték, mehetünk a következő helyszínre. És igen, ez is pontosan olyan hirtelen tud unalomba átcsapni, mint a korábbi részben.

Újra kapunk mindenféle challengeket, az autós, repülős és hajós versenyek mellett felbukkannak olyanok, melyekben minél többet (és okosabban) kell rombolnunk, vagy olyan mókásabb feladatokat, mint például mikor egy méretes mágnessel kell minél többet összeszednünk a helyi titokzatos fémből, a bavariumból. Ahogy a rombolás, úgy egy idő után a sokadik verseny is könnyen unalmassá válhat, azonban a Just Cause 3-ban végre van okunk ezeket tolni: a játékban lévő fejlesztési rendszer ugyanis ezekre épít, minél jobban teljesítünk annál több „fogaskereket” kapunk, annál több dolgot tudunk megnyitni. Szerencsére ezek többsége inkább mókás, szóval annyira nem gáz, ha nem szedjük össze azt, amitől például ugrani tudunk egyet az autókkal, a fontosabbakat pedig viszonylag hamar megkapjuk. És persze nem maradhatott ki az alapvető gyűjtögetés sem, hangfelvételektől kezdve elrejtett emlékhelyeken keresztül a speciális fegyverek egy-egy darabjáig gyűjtögethetünk mindenféle dolgot. Ráadásul a játék szinte mindent mér és toplistába rendszerez: repülés távolsága, egy tárral kivégzett emberek száma, legnagyobb esésünk, a lista nagyon sokára ér véget. Aranyos ötlet ez, a legapróbb dolgokba belefeledkezhetünk így, cserébe sajnos zavaróan gyakran veszítette el a játék a kapcsolatot a Square Enix szerverekkel (sokszor akció közben) és elég kényelmetlen arra várni, hogy újra egymásra találjanak, addig ugyanis semmit nem tehetünk, csak bámuljuk a forgó állapotjelzőt.

És ha már állapotjelző bámulásnál tartunk, akkor fogjunk bele a technikai problémák felsorolásába, sajnos van belőlük bőségesen. Manapság szeretünk a frame rate értéken lovagolni és bár én általában nem haragszok meg ha valami „csak” 30 fps-t tol a képernyőre, a Just Cause 3 esetében mégis meg kell említenem ezen érték nagyon durva hullámzását. Lényegében elég egy-két nagyobb robbanás, hogy a játék képfrissítése valahova a tízes-, rosszabb esetben az egyszámjegyű zónába essen és egészen sokáig ott is maradjon. Nagyon-nagyon rég láttam utoljára olyan játékot konzolon, ahol ennyire durván és ennyire gyakran be tudott szakadni a frame rate és ez bizony hatással van a teljesítményünkre is, hiszen nem nagy öröm úgy navigálni a lövedékek között, hogy közben kénytelenek vagyunk egy képeskönyvet bámulni. A probléma ráadásul platformtól független, sehol se menekülhetünk ettől. Ahogy a masszív töltési időktől is, melyek teljesen véletlenszerűen hajlamosak az 5-10 perces zónába is felmászni. Igen, jól olvastátok, nem egyszer tudtam lemérni több perces töltögetéseket és azért mikor az embernek nincs jobb dolga annál, hogy előkeressen egy stoppert és mérje az időt, az már régen rossz.

Just Cause 3: pécén jobb?

Gyorsan megválaszoljuk a kérdést: nem, nem jobb, sőt, több szempontból rosszabb. A PC változat romos állapotban került a polcokra: az AMD kártyák tulajdonosainak béta drivert kell használniuk ahhoz, hogy működjön; a játék memóriaigénye hatalmas, visszatérő gond, hogy 15 perc játék után simán eláraszt nyolc giga ramot. Az eredmény: a JC3 sok konfiguráción jelenleg gyakorlatilag játszhatatlan, több másodperces fagyásokkal, és (saját tapasztalat) 75 és 1 fps között ingadozó képfrissítési rátával. A javító pecset beígérték, ahogy AMD vonalon egy új drivert is. Szükség lesz rájuk.

De a felsorolás sajnos nem ér itt véget, a játék képes a lehető legváratlanabb helyeken bedobni valami mókás vagy szomorú hibát. A különböző korlátokba akadások már-már megszokottak, de Rico képes akár épületekbe vagy a föld alá is bezuhanni vagy elakadni láthatatlan akadályokba (rosszabb esetben ez a víz alatt történik, ahol szép lassan meg is fullad). Sandbox játékról beszélünk, egy-egy hiba igazából velejárója az ilyen stílusnak, azonban a Just Cause 3 esetében ez olyan gyakran fordul elő, hogy kénytelen vagyok megemlíteni őket. Ahogy azt is, hogy a játék irányítása egy fikarcnyit se javult, a célzás még mindig nevetséges, azt pedig el kell fogadnunk, hogy Ricot egész egyszerűen lehetetlen pontosan irányítani.

Ezek a hibák pedig olyan mértékben adódtak össze, hogy még az én, bevallottan elfogult beállítottságommal se tudtam a Just Cause 3-t megszeretni. Tény, ha mindössze a játék lényegéül szolgáló rombolást nézzük, akkor az Avalanche hozta a kötelezőt, azonban a harmadik részre már elvárnánk, hogy igenis figyeljenek a játék többi aspektusára is. A Just Cause 3-ban benne van, hogy valamikor a stílus és még inkább a sorozat rajongói számára jó játék legyen, azonban jelen állapotában egész egyszerűen nem tudom tiszta szívvel senkinek se ajánlani. Mégis, hogy lehetne ezt a játékot elrontani? Így, kérem szépen. Így.