Guitar Hero LiveTeszt

A tökéletes vihar készen állt, minden összejött ahhoz, hogy a sok év után újra megjelenő Guitar Hero sorozat legifjabb tagja látványosan a földbe álljon. Az időzítés, az, hogy nem kompatibilis a korábbi eszközökkel és zenékkel, az átalakított irányító, a rajzolt kinézet lecserélése „élő” felvételekre, a korábbi részeknél szűkebb zeneválaszték - a bukás majdnem biztos volt. Erre mi történik? Az ember kezébe veszi az új műanyag gitárt, beizzítja valamelyik pályát, majd… jó eséllyel szerelmes lesz a játékba.

Tényleg azzal indul az egész, hogy a kezünkbe vesszük az új gitárt, azt, amin szemben az elődökkel már két sorban helyezkednek el a gombok, soronként három-három van belőlük. A színkódos rendszert dobták, de legalábbis egyszerűbbre cserélték, itt csak fekete és fehér színek vannak, értelemszerűen egyik a felső, másik az alsó sort szimbolizálja. És a helyzet az, hogy ez a rendszer meglepően jól működik: a kezdőket nagyon-nagyon segíti a betanulásban, hogy négy ujj használata (és később csúsztatása) helyett mindössze hármat kell használni a zenéléshez, alacsonyabb nehézségen ráadásul még a színeket (=sorokat) is csak ritkán keveri a játék. A veterán GitárHősöknek persze kell egy kis idő ahhoz, hogy a kezük ráálljon az új elrendezésre, de én azt tapasztaltam, hogy az öt nehézségi fokozat közepére belőve olyan két-három szám után rá lehet érezni a dologra. Ha pedig valaki azt hiszi, hogy ez az elrendezés egyszerűbbé teszi a játékot, annak ajánlom a nehézségi spektrum komolyabb felét, ahol az elődökhöz hasonlóan ördögi kézügyességre lesz szükségünk. Bár kétségkívül más módon, mint a korábbi részekben, hiszen itt az öt gombon „zongorázás” helyett a különböző akkordok lefogásán lesz a hangsúly, mely csak elsőre tűnik egyszerűnek, garantálom, hogy az első szám után takaros kis csomóban végzi majd az ember keze. Az eltérő gombelrendezéstől függetlenül a korábbi részek technikái itt is visszatérnek, a jó öreg hammer on / pull off páros, valamint a gombok lenyomása nélküli „open strumming” pengetés is használható felbukkan.

A FreeStyleGames néhány ponton megpróbált visszatérni a gyökerekhez, így a Guitar Hero Live újra száz százalékban a gitározásról szól. Még mikor ketten játszunk, akkor se lehet választani, hogy lead vagy bass oldalt szeretnénk tolni, mindenképp az előbbi lesz és bár technikailag megoldható egy mikrofon csatlakozása a vokál énekléséhez, ez érezhetően csak opcionális extraként került bele a játékba, aki dalolni akar, véletlenül se ezt válassza. Bevallom, bár megértem azok sirámait, akiknek halmokban állnak otthon a dobok és mikrofonok, de számomra ez egy hatalmas plusz pont volt, úgy vélem a Guitar Hero széria akkor működött a legjobban, mikor tényleg „csak” gitár volt.

Ami viszont jócskán megváltozott, az a „sztori mód” felépítése. A fejlesztők kidobták a gépi grafikát, el kell búcsúznunk Izzy Sparkstól, Lars Ümlaüttól és Johnny Napalmtól, helyettük pedig valós koncertek felvételeit rakták be. Na, most tegyük szépen félre a régi FMV emlékeket, igen, én is játszottam a Mad Dog McCree-vel, én is nevettem a Tex Murphy játékok „színészein”, de ez itt egy teljesen másik kategória, itt tényleg annyi történt, hogy a gitáros fejére ráhúztak egy kamerát, majd kimentek a közönségnek zenélni. Nyilván van valamennyi túljátszás a dologban és a természetesnél kicsit jobban próbálják éreztetni velünk, hogy mi vagyunk a főszereplők, de még így is tök jól mutat ez a megoldás. Minden, egyenként három számból álló „gig” egy rövid bemelegítéssel indul a backstage-ben, a számok között néha gitárt váltunk, az egész tényleg olyan, mint egy koncerten - vagy legalábbis amilyennek álmaink koncertjét, ahol mi vagyunk a reflektorfényben. Tegyük túl magunkat a fenti apróságokon, tegyük túl magunkat azon, hogy a bandák mindegyike látszólag nagyon élvezi, hogy egy saját számuk sincs, ez a megoldás egész egyszerűen annyival hangulatosabb lett a korábbi részeknél, hogy arra nehéz szavakat találni. És bármily meglepő, tök jól működik az is, ahogy a teljesítményünknek megfelelően változik a közönség és a csapat reakciója, nyilván embere válogatja, de nekem nagyon nagy emocionális löketet adott mikor egy tökéletes dal után sikoltozott a tömeg és teli szájjal vigyorgott a banda, ahogy az is feltüzelt, mikor egy bénább rész után értetlenkedve néztek rám. A koncert-feeling ott is érezhető, hogy itt nem próbálták meg az összes hangszert ráerőltetni a gitárra, csak hogy folyamatosan játsszunk. Nem kell zongorát vagy hegedűt pengetnünk, ha nincs dolgunk, akkor még a highway is eltűnik, csak hogy bámulhassuk a bandát és a közönséget.

Mind a koncertekkel, mind a hozzájuk kiválasztott számokkal próbáltak a fejlesztők minél több stílust lefedni. Bár alapvetően túlsúlyban vannak a populáris pop/rock nóták (Imagine Dragonstól Arctic Monkeys-en és Mumford & Sonson át Katy Perry-ig), elvétve befért néhány keményebb dal is (nem feltétlen a hajtépős - kecskeáldozós fajtából, de befigyel egy Of Mice and Men például), valamint egy-két kakukktojás is, mint Eminem, vagy Skrillex (fun fact: a Bangarang meglepően jól működik). A tracklist megítélése nyilván egyénfüggő, nekem alapvetően bejött, bár kicsit jobban örültem volna, ha a klasszikus rock kicsit nagyobb számban képviselteti magát - bár azért az jól esett, hogy az utolsó, a „kampányt” megkoronázó klubkoncert listája egyfajta tisztelgésként a The Who / Queen / Rolling Stones hármasból állt össze. A nagyjából negyven számból álló tracklist egyébként a korábbi részek tükrében eléggé soványnak mondható, azonban itt lép a képbe az új rész nagy újdonsága, a GHTV.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a Guitar Hero Live dobozában egy lemezen két játékot kapunk, még a fejlesztők is próbálták a TV részt minél inkább különválasztani a Live módtól. De mi is az a GHTV? Száraz, tényközlő formában: a DLC modell új változata, opcionális mikrotranzakciókkal és stream-központú játékkal. Érthetőbben: nagyjából az, mintha visszarepülnél úgy tíz évet az időben, mikor az MTV első betűje még a „Music” szó rövidítése volt, bekapcsolnád a tévét és elkezdenél gitározni a zenetévé műsorára. A dologban totál benne volt, hogy abszolút nem fog működni, de azt kell mondanom, nekem lényegében a kedvenc játékmódom lett.

A dolog úgy működik, hogy van két csatorna, ahol folyamatosan mennek a zenék, kis túlzással mondhatjuk azt, hogy az egyik jellemzően dallamosabb pop, a másik inkább keményebb rock, metal zenéket nyomat. Az egész tényleg a tévéhez hasonlít, egy időpillanatban mindenki ugyanazt látja, ugyanazt a zenét játssza és egymással versenyez. Ebben a megoldásban az a jó, hogy totálisan ki tud lökni a komfortzónádból - korábban arról szólt a Guitar Hero, hogy elindítottam a játékot, lejátszottam azokat a számokat, amiket megkedveltem és kész, itt viszont új együtteseket fedeztem fel, új számokat kedveltem meg, esetleg régieket fedeztem fel újra. Persze néha előfordult, hogy olyan zene jött, ami annyira nem tetszett, de azért az a néhány perc túlélhető, attól se ment még senki a falnak, ha a rádióban beúszott egy olyan dal, amit nem kedvel és mivel itt is két csatorna van, ott a lehetőség, hogy addig átváltsunk a másikra. A rendszer egyébként nem véletlenszerűen dobja a számokat, hanem tervezett „műsorrend” alapján, tehát nagyjából lehet sejteni, hogy milyen dalok jönnek majd a következő szekcióban.

Ami fontos: a GHTV eddig felsorolt része teljesen ingyenes, mindkét csatornát annyiszor és addig használhatjuk, amennyiszer és ameddig akarjuk. Az egész egyébként kicsit hasonlít a népszerű zene-streaming szolgáltatásra, szóval ha valakinek nem fájdul meg attól a foga, hogy az adott zenét nem birtokolja, akkor ismerős lehet a terep. A Live résszel szemben itt a háttérben az egyes számok videoklipjei, vagy ha olyan jön, akkor koncertfelvételei láthatóak, tehát egyrészt tényleg hasonlít az egész egy zenetévére. Oké, de akkor hol vannak a mikrotranzakciók? Ott, hogy a GHTV számait ha úgy akarjuk, akkor on-demand módon is lejátszhatjuk (azaz kiszakítva a műsorrendből akkor, mikor éppen szeretnénk), ehhez viszont kemény valuta szükséges - mely ebben az esetben lehet olyan is, amit a játékban nyertünk. A rendszer elsőre kicsit bonyolult, de nagyjából úgy néz ki, hogy minden egyes, a GHTV részen lejátszott szám után valamennyi fabatkát (oké, Coint) kapunk, valamennyit még akkor is, ha bénák vagyunk. Ezeket az érméket aztán elkölthetjük mindenféle felesleges csecsebecsére (más kinézetű highway és hasonló úri mókák megvásárlásával), de ebből vehetünk lehetőséget is arra, hogy egy-egy számot akkor is lejátszhassunk, ha éppen nem az jön valamelyik csatornán. Ezek után még tovább bonyolódik a dolog, bejön a képbe például a Hero Cash, amivel mindenféle prémium / exkluzív dolgot lehet venni, vagy a Party Pass, amivel egy napra az összes szám elérhetővé válik on-demand módon - mindkettő valós pénzért vásárolható. Viszont ami nagyon fontos: ezek tényleg opcionális dolgok, a játékkal eltöltött idő alatt egyszer sem éreztem úgy, hogy most egy paywall állja utamat, nekem most fizetnem kellene. Szépen tolom a soron következő nótát, közben csendben gyűlik a coinom, amit majd egyszer felhasználhatok, de egyelőre abszolút nem érzem szükségét. A srácok egy olyan rendszert raktak össze, ahol tényleg nem vagy kötelezve a pénzköltésre, ráadásul ez meghatározhatja a játék jövőjét is, hiszen felesleges DLC-ket gyártani, az új zenéket betolhatják a jelenlegi csatornákba, esetleg létrehozhatnak újakat is valamilyen téma köré csavarva. Nem számítottam rá, de a FreeStyleGames nagyon ügyesen ültette a mobilos streaming-mikrotranzakciós rendszert a játékba.

Akkor tehát minden szép és jó? Majdnem. Ahogy említettem a fejlesztők visszatértek a gyökerekhez, mely több szempontból jó döntésnek bizonyult, de ezzel olyan funkciók is kiestek a játékból, melyek azért hiányoznak. Ilyen például az online multiplayer, pontosabban a koop funkció. A GHTV-ben csak egymás ellen lehet versenyezni (pontosabban a minél jobb helyezésért) és bár két gitárral egy gépen lehet ketten kvázi koopban játszani, én azért elvártam, hogy ezt távoli barátokkal is meg lehessen ezt tenni. És azért be kell valljam, bármennyire is bejött a GHTV, azért jó néven vettem volna, ha legalább a korábbi részek dalmennyiségét rá tudják a készítők pakolni a lemezre.

De az az igazság, hogy a fenti hiányosságok hajlamosak eltörpülni a hangulat és móka mellett, amit a Guitar Hero Live nyújt. A FreeStyleGames tizenkilencre húzott lapot, mikor úgy döntött, hogy ahelyett, hogy újra ugyanazt nyújtanák, inkább megpróbálják az alapokhoz visszatérve kicsit újra feltalálni a stílust, de a végeredmény minden várakozásomat felülmúlta. Sokszor, sok helyen leírtam már, hogy számomra a generációváltás óta az Xbox 360 pusztán azért volt bekötve, hogy esetenként „elpengethessek” rajta valamit. Nos, a Fehér Bálna a napokban el lett dobozolva - pontosan tudom, hogy a Guitar Hero Live tökéletesen ki tudja majd elégíteni a következő hónapokban, években felmerülő ezirányú igényeimet.