Assassin's Creed SyndicateTeszt

Meglehetősen nehéz frappáns bevezetőt írni egy olyan széria legújabb epizódjához, ami a hullámhegy és -völgy minden lehetséges szakaszát megjárta már. Az Assassin's Creed volt már a csúcson mind fogyasztói, mind kritikai értelemben és megjárta a poklot is hasonló szempontok alapján. A Ubisoft a tavalyi Unity-vel ígérte be a következő lépést, a nextgen (vagy kurrens gen, kinek hogy tetszik) ugrást, az új szintet a sorozatban, ez azonban nem sikeredett száz százalékosan. Az idei évben egy jóval visszafogottabb kampánnyal, de töretlen lelkesedéssel igyekeztek bebizonyítani, hogy tényleg képesek magasabb szintre emelni a saját maguk által állított lécet. És milyen jól tették, hogy kifogták a szelet a marketing zászlóshajó vitorlájából. A Syndicate ugyanis így a meglepetés erejével képes hatni és saját maga megmutatni, mit is fejlődött a párizsi forradalom óta.

A Ubisoftnál vélhetően sokszor forgatták a Számmisztika pozitív hatásai a videojátékokban kézikönyvét, a Syndicate ugyanis maga a megtestesült kettősség, szerencsére azonban ez nem vonul fel negatívumként a renoméján. Sőt, épp ellenkezőleg, valami egészen hihetetlen módon a játék saját magát ellensúlyozza. Ha valahol belefutunk egy hibába, nem sokra rá találunk valamit, ami korrigálja azt, de sajnos ez fordítva is igaz.

Kezdésképp itt van rögtön maga a történet. A sztori az első, bevezető misszió után, melyben megismerjük a testvéreket, rögtön több szálon kezd el futni - szám szerint kettőn -, hogy aztán csak a végjátékban érjen össze. A készítők ügyesen osztották szét az első civilizáció kincseinek után folyó keresést és London felszabadításának célját az asszasszinduó között, mindkettőjük a maga módján küzd a Templomosok ellen, amihez ráadásul még jellemük is remekül passzol. Jacob Arnohoz hasonlóan flegma, meggondolatlan és lobbanékony, kizárólag a város megmentése és bandájának felépítése foglalkoztatja, Evie pedig az öreg Eziohoz hasonlóan körültekintő, céltudatos és higgadt. A kettejük közötti kémia és dinamika remekül működik az egész sztori során, a folyamatos szurkálódásaik és klasszikus testvéri balhéik remek kiegészítésként szolgálnak.

A Unity véres, lázongó és robbanásig feszült Párizsa után a Syndicate egy némiképp visszafogottabb Londont tár a szemünk elé. A fejlesztők valószínűleg rájöttek, hogy némileg túlvállalták magukat, így az idei felvonásban jóval kevesebb NPC lófrál az utcákon, illetve nem is annyira aktívak. Ez magával hozza azt az előnyt, hogy egy jóval stabilabb programot kapunk, framerate eséstől sokkal kevésbé kell tartanunk. Emellett jól kihasználják a környezet adottságait, ügyesen játszogatva a textúrák felbontásával. Mielőtt valaki attól tartana, hogy a Syndicate ronda lenne, megnyugtatom, ilyenről szó sincs, pusztán csak a belső tereknél aknázzák ki jól a bevilágításból fakadó előnyöket, hogy néhány kevésbé kidolgozott részletet elrejtsenek.

Az erőforrásokkal való játék itt még nem ér véget. A küldetések közötti szabad garázdálkodásban továbbra is egy egybefüggő hatalmas játszóteret kapunk, ha azonban egy missziót indítunk el, egy néhány másodperces time lapse-et nézhetünk végig a Big Benről, amíg a háttérben betöltődik az aktuális feladat. Természetesen ilyenkor is bármerre mehetünk a városban függetlenül a küldetésünktől, viszont ennek hála jóval kevesebb esetben futhatunk bele olyan bugokba, amik miatt újrakezdésre kényszerülünk. Egyetlen szépséghibája ennek a megoldásnak, hogy jóval több töltőképernyővel találkozunk a játék során.

Itt kell kitérnem a karakterek kidolgozottságának részletességére is. Azon nyilván senki sem lepődik meg, hogy főszereplőink, Jacob és Evie, valamint a főbb mellékszereplők kapták a kiemelt figyelmet, közülük is inkább a történelmi személyek. Ezúttal olyan nevekkel akadhatunk össze, mint Alexander Graham Bell, Charles Darwin vagy Karl Marx. Az viszont már fájó pont, hogy a készítők vélhetőleg több energiát öltek a fajok elméletéért felelős tudós szakállának lemodellezésébe, mint az összes londoni bandatag arcának megalkotásába. Valamint nyilván nem tudtak megegyezésre jutni, hogy a főgonosz nagymester inkább Agatha Christie Poirot-jára vagy Macklemore-ra hasonlítson jobban, így inkább ötvözték a kettőt, ráadásul karakterességben egyik alárendeltje le is alázza.

Ami jó volt Batmannek, jó lesz egy asszasszinnak is, gondolhatták a franciák, a Syndicate ugyanis merőben sokat kölcsönöz a Rocksteady sorozatától. Kezdésképp rögtön itt van a batcla... akarom mondani rope launcher, mellyel a szédítő magasságokba való feljutás csak néhány másodpercet vesz igénybe. Legnagyobb hasznát azonban nem ekkor, hanem a „vízszintes” közlekedés során fogjuk venni. A szűk utcák háztetőin a már ismerős parkour mozdulatokkal boldogulhatunk, ha pedig egy szélesebb úthoz érünk, a kötélvető segítségével a nagyobb távolságok is könnyedén leküzdhetők. Ez mind a küldetések során, mind a free roam alatt nagyban megkönnyíti a dolgunkat, olyan szinten folyékonnyá téve a közlekedést, amire korábban még nem volt példa. A Ubisoft továbbá megirigyelhette a free flow harcrendszer sikerét, orgyilkosaink ugyanis merőben hasonló módon küzdenek, vagyis ezúttal a kombóké a főszerep.

A korábbi részekből megismert harcrendszer helyett egy némiképp átdolgozott mechanika köszönt minket, aminek lényege a közelharcra épül. A korábban sebezhetetlennek számító counter átdolgozásra került, pontosabban két részre oszlott: közelharc során nem tudunk automatikusan ellentámadni, pusztán csak kitérni, a távolsági támadások esetén pedig az éppen aktív tárgyunkat használhatjuk ellentámadásra. Emellett figyelnünk kell ellenfeleink szintjére is, ugyanis itt már könnyebben terít le minket a túlerő.

Apropó szintek. A Syndicate a sorozat történetében először hozza be a klasszikus karakterfejlesztést és a skillfa rendszert, a folyamatot azonban egy kicsit átalakítja. A szokásosnak számító XP gyűjtés - szintlépés - képességszerzés szentháromság némileg módosul. Jelen esetben a kellő mennyiségű tapasztalati pontok felhalmozása után előbb kapjuk meg az új képességek elsajátításához járó pontokat, majd azokból megfelelő mennyiségűt elköltve lép szintet karakterünk. Ez az egyszerű kis lépés hozzájárul, hogy az előrehaladás során folyamatosan szembesüljünk némi kihívással. És ha már a skillfa szóba került. Jacob és Evie közösen kapja az XP-t, fejleszteni azonban külön-külön tudjuk őket. Ez csak azért lényeges, mert a képességfa egyik-másik ága csak a páros egyikének lesz elérhető.

Ha épp nem a főküldetéseken haladunk végig, elmerülhetünk London megannyi mellékes tennivalói között. Ezek közé tartozik a korábban már említett híres NPC-ktől kapott questsorozat (mindegyik a maga módján egyedi), de komolyabban elveszhetünk London folyamatos visszahódításában is. Ez egyébként egy igen komoly többlépcsős rendszer képében került be a játékba. Adva van London hét régióból álló térképe, melyen a már szokásosnak számító tevékenységek képében nyerhetünk vissza területeket a templomosoktól. Ráadásul mindegyik tevékenységhez tartozik egy szövetséges is, akinél az elvégzett akciók után szinteket léphetünk ezáltal új tárgyakat, fegyvereket és nyersanyagokat szerezhetünk. Mindezekre pedig szükség is lesz, hiszen a Ubisoft ismét megannyi összegyűjthető, megnyitható és elkészíthető eszközt pakolt a játékba.

Kezdjük a fegyverekkel, melyekből három kategória van: a boxerek, a sétapálcakardok, valamint a kukrik. Mindhármat használhatja bármelyik orgyilkosunk és a megszerzésük is hasonló módokon zajlanak. Kaphatjuk őket küldetések jutalmaként, szövetségeseknél való szintlépéskor, illetve megfelelő hozzávalók ellenében magunk is elkészíthetjük őket.

A nyersanyagok menedzselése és a craftolási rendszer nem csak a fegyvereknél érhető tetten. A Unity ruhás karakterfejlesztése ismét visszaköszön, igaz jóval egyszerűbb mértékben. Ezúttal pusztán két dolgot tudunk módosítani karaktereink megjelenésén, egy teljes ruhaszettet és egy kiegészítőt. Mindegyik új öltözet más bónuszokkal rendelkezik, míg a kiegészítők a különböző tulajdonságainkat változtatják.

Végezetül pedig a bandánk erősítésére és különböző passzív bónuszok megszerzésére használhatjuk az alapanyagkészletünket, melyek beszerzéséhez a korábban már részletezett mellékes tennivalókkal juthatunk újabb készletekhez.

Az activity-k közül egyet külön ki kell emelnem, ez pedig az underground harcterek. Az első ilyen arénába belépve rögtön elkapott a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes hangulat, valamint fejemben megszólalt a következő zene. Egészen elképesztő módon magával ragadott a hangulat és beszippantott, remek érzékkel nyúltak hozzá a témához a Ubisoftnál. Ráadásul itt lehet tetten érni a karakterek eltérő harci animációit is. A fegyvereket használva nem figyelhető meg eltérés, hiszen a mozgások az eszközökhöz vannak társítva. A pusztakezes összecsapásoknál azonban megnézhetjük az egymástól eltérő mozgássorokat, különösen a többszörös kivégzéseknél.

A kivégzésekkel kapcsolatban azonban el kell mondani, hogy főleg ezek során jön elő az ismerősnek számító animációk szétcsúszása vagy egybeakadása, legyen szó fegyveres vagy pusztakezes támadásokról. Továbbá nagy általánosságban elmondható, hogy főleg az összecsapásokban jönnek elő a különböző bugok, azokon kívül szinte sosem találkozhatunk velük.

A másik nagy újdonságként funkcionáló fogathajtás esetén is megfigyelhető a kettősség. Egyfelől a különböző típusú hintók eltérő fizikával rendelkeznek, a kisebbek könnyebben manőverezhetőek nagy sebességnél is, a nagyobb kivitelűek értelemszerűen lomhábbak. Továbbá a sérülések is jól vannak lemodellezve, a folyamatos ütközések egyre komolyabban amortizálják kocsinkat. A negatív oldal inkább a környezeti elemekkel szembeni fizika, a legtöbb tereptárgy ugyanis nedves gyufaként hullik darabjaira, legyen az egy lámpaoszlop vagy egy fa.

Eddig nem esett szó a történet másik oldaláról, a jelenkori szálról. Ebből könnyen kitalálható, hogy ez a szegmens ismét háttérbe szorul. Sőt, a készítők egy ponton saját maguk gúnyolják ki a Desmond-szálat (bár elég jó poén volt, meg kell mondanom), azonban az első civilizációra jóval komolyabb utalások vannak, így reménykedhetünk, hogy a Ubisoftnál nem tettek le róla, hogy idővel ismét összekapcsolják a jelent és a múltat. Ha már szóba hoztam az első civilizációt: a készítők itt is saját magukra licitáltak rá. Fogták ugyanis a Unity-ben bemutatott időportálos megoldást és felhúztak köré egy mini Londont, eltérő idősíkkal (ezúttal az első világháborút kapjuk meg), új asszasszinnal Lydia Frye személyében és új tevékenységekkel Winston Churchillnek segítve, miközben folyamatosan új információkat kaphatunk az első civilizációról. Lényegében tehát (kis túlzással) két játékot kapunk a Syndicate-ben.

Nem esett még szó az audiós szekcióról, ez azonban nem azért van, mert nem lenne említésre méltó. Pont az ellenkezője igaz, a zenei oldal elképesztően erősre sikerült az idei Assassin's Creedben. A készítők jó érzékkel váltogatják a nyugodtabb dallamokat a város előkelő negyedeiben való sétálgatáskor, a komorabb ütemeket a gyárváros szürke füstöt okádó kéményeihez érve, illetve az akciók során, legyen az egy ország sorsát befolyásoló élet-halál harc vagy egy eldugott zugban kiosztott néhány pofon.

Az Assassin's Creed a videojátékos kanosszajárás tökéletes képviselője. A Ubisoft a korábbi kudarcokból tanulva visszafogottan kampányolva hozta el az idei epizódot, miközben a háttérben egy minden tekintetben átdolgozott, áramvonalasított és egyszerűsített sandbox játékot hozott tető alá. A többlépcsős városhódítás összekapcsolva a bandamenedzseléssel és craftolással gondoskodik róla, hogy a mellékes tevékenységek kevésbé legyenek unalmasak, miközben a kettéágazó történet a folyamatosan civódó testvérpáron keresztül ismét képes szórakoztató lenni. Az irónia az egészben az, hogy mindehhez szükség volt a Unity körüli balhékra, így a Syndicate vállát legalább annyira nyomja a teher, hogy kiköszörülje a csorbát, mint az, hogy megfeleljen a millió rajongónak. De ahol egy asszasszin elbukik, ott kettő sikerrel járhat...