Transformers: DevastationTeszt

Őszinte vallomással kezdenék: gyermekkoromban imádtam a Transformers képregény sorozatot, amely kis hazánkban is természetesen a G1 szériával nyitott. Nem tagadom, számomra a mai napig az első generáció jelenti a nagybetűs Transformers-mítoszt, az újabb univerzumok egy fikarcnyit sem mozgatták meg a fantáziámat. Ennek ellenére a Devastation-t (mint hivatalos G1 terméket) nem azért vártam, mert egy olyan játék ígéretével kecsegtetett, amely hangulatilag is a gyermekkoromig repít vissza. Hanem azért, mert a programot a Platinum Games készítette, aminek a neve hallatán azért általában rendesen beindul a keményvonalas játékos nyálelválasztása.

Nos, hamar lelombozzuk a kedélyeket, a Transformers: Devastation nem az új Bayonetta, de még csak az MG Rising szintjét sem képes elérni. Ezzel együtt mégis egy olyan püfölködős programot kapunk robotos köntösben, ami vérbeli videojátékként játszatja magát. És nem csak a kölyökkor megidézésével kényezteti a játékost (persze kinek mi számít kölyökkornak), hanem a PS2 korszak mára megszépült hangulatát is megidézi struktúrájával, játékmenetével.

Adott ugye egy új és hivatalos sztorivonal, melyben Megatron egy ősi erő felett szeretné átvenni a hatalmat; végső célja pedig mi más is lehetne, mint a Föld cyberformálása. (Ugye ez a procedúra egyfajta inverz terraformálás - csak épp a robotok szemszögéből.) Aztán ahogy az ilyenkor lenni szokott, az erő jóval magasabb szinten működik, mint azt a gonoszok gondolták, így Optimuséknak bőven akad feladat, hogy a nap végén móresre tanítsák az Álcákat. Nem mellékesen persze a földlakókat is meg kellene menteni a plazmaenergia hatásától, amely egy olyan Autobot űrhajóval (Proudstar) érkezett a Földre, amely teljes cybertroni kultúrának a lenyomatait és megannyi más értéket is tartogat (néhány csillió Insecticon mellett). Nem egyszerű tehát Optimusék feladata, de mielőtt leírnánk hőseink helyzetét, annyit azért illik tudnunk kedvenc vasóriásainkról, hogy nem csak szájkaratéban és pózolásban ügyesek (Ez minden 80-as évekből származó akciómesében KÖTELEZŐ kellék!), hanem a tényleges bunyózásban is.

Mi mást is várhatnánk amúgy a Platinumtól, mint feszes, gyors és fineszesen rétegzett harcrendszert? Nos, a kérdés költői, a választ pedig amúgy is megkapjuk a Devastationtől, amely minden nehézség nélkül villantja meg a Platinum-faktort. Azaz van itt minden, mi szemnek és szájnak, de legfőképp fürge ujjainknak ingere. Az alap gyors és lassú támadásokon felül tudunk vetődni, amely belassítja az időt, ha jó ütemben kerüljük el az ellenfelek csapásait (Hello Bayo, hello witch time!). Innentől egyenes út vezet a parry/counter jellegű mozdulatokig, fémszagú mókamestereink pedig járgányokká is alakulhatnak bunyó közben. Ilyenkor megfelelő rágyorsítással blokktörő támadást vihetünk be, vagy épp egy jól sikerült kombó végén járgányos szupertámadással nyomatékosíthatjuk a mondanivalónkat. Tovább is van, úgyhogy mondjuk: a különböző hősök mind-mind más karakterisztikával bírnak (Optimus erős, de közepesen lomha, Űrdongó ezzel szemben sebes, de nem sokat sebez…), a csapatból pedig leginkább Mogorva tűnik ki, aki nem csak bájosan ostoba figura, de dínó-mozgásaival teljesen eltérő játékstílust képvisel, mint a többiek. De ez sem minden, a karakterek különböző fegyvereket vehetnek kézbe, úgy mint mordályokat és közelharci szeletelőket, melyek típusuktól függően más-más harci stílust nyújtanak. Nyilván egy kétkardos felállásban másképp aprítunk majd, mint egy óriáskalapáccsal; ugyanígy egy shotgunnak tök más ereje és szórása van, mint egy távcsöves puskának. A lőfegyverek teljesen áramvonalasan olvadnak bele a játékmenetbe, és a cikkíró töredelmesen bevallja, hogy utoljára talán a Ninja Gaiden 2 megjelenése táján örült ennyire a különböző közelharci fegyvertípusok variációinak (a zsáner korlátain belül, természetesen). Amúgy a ládákból előkotort és egyéb bónusz helyekről összeharácsolható fegyverek drop-rendszerben érkeznek. Vannak gyakori és persze ritka lootok is; nyilván az értékesebb darabokat csak ímmel-ámmal dobja a gép. A Bárkán időközben a fegyvereket koháncsolással (azaz forge-olással… A cikkíró ezen a ponton meg is veregeti a saját vállát a helyre kis szójáték végett… - a szerk) is felerősíthetjük, de kreditekért cserébe szintet is léphetünk, állandó perk-kitűző jellegű csipeket forraszthatunk, vagy ideiglenes tápolmányokat rejthetünk galvanizált hátizsákunk mélyére. Ezeket aztán csata közben (de sajna külön menüből) aktiválhatjuk, hogy könnyítsünk a kihíváson. A játék lényegi, központi szekciója tehát csillagos ötöst érdemel, hiszen minden szuperül működik, ami annak ellenére (vagy talán épp azért) érdekes, hogy szinte minden elemet láthattunk már valahol funkcionálni.

A játék amúgy más téren is megvillantja acélos hardcore fogsorát, révén a kampány mellett ott lapul egy elég kemény kihívásokat tartalmazó Challange-mód is, ráadásul az achik/trófeák sem az egyszeri véristvánoknak lettek kitalálva. A komplett teljesítéshez minden figurával végig kell menni a játékon, ráadásul vannak olyan kitételek, amelyeket csak a legkitartóbbak fognak abszolválni. (Gondolunk itt azokra a rejtett pontokra, melyeknél komplett bossokat kell sérülés nélkül vagy egyéb hasonlóan kedves feltételek mellett kivégezni.)

És el is érkeztünk a Devastation legnagyobb problémájához: sajnos idővel akármennyire is frankó a játékmechanikai alapozás, igencsak önismétlő, mondhatni robotolós lesz a haladás. Ez részben azért is lehetséges, mert a készítők majdnem hogy két helyszínt húznak szét hét epizódra. Mire kitörnénk a metropoliszból, addigra a csapkodástól fogunk elfáradni, meg a Proudstar (szintén unalomba fulladó) belső tereitől fogunk agyérgörcsöt kapni. Vannak jól kitalált, rafinált színesítések a pályákon, de nyilvánvaló, hogy a Hasbro-tőke a játék fejlesztésének más pontjaiba lett bedolgozva. Másik oldalról: Platinuméknak nem nagyon maradhatott erőforrásuk arra, hogy a pályák mennyiségét és színvonalát a harcrendszer minőségéhez igazítsák. Oké, vannak rejtett cuccok, tonnányi gyűjtögetnivaló lett szétszórva a pályákon, de amíg ezekhez eljutunk, századjára járjuk majd be a város utcáit, vagy csak simán ásítozunk egy jót a PS2 szintű geometriával megvalósított helyszínek szárazságán. Idővel ez a probléma fokozódik, és hiába tudunk végigszaladni 4 óra alatt az amúgy sokszor letekerhető kampányon, azért a gyűjtögetéssel és megfontolt haladással kitöltött bő hat órás játékidő során rövid pihenőkre kell tenni a játékot, máskülönben hamar kiégünk majd az ismétlődő rutinok miatt.

Tudjuk persze, vannak játékosok, akik számára ez a kissé retro-szagú, egyszerű japános megközelítés magát a mennyországot jelenti majd. Mi azonban úgy gondoltuk, hogy az átlag számára sokkalta magasabb értéket képviselhetne a játék, ha egy picit több keret jutott volna a környezet és az ebből fakadó kérdéses buckák (pályadesign, bónuszok, backtracking újra és újra és újra és…) elsimítására.

A prezentáció is kétarcú. Maga a látvány rettentő ütős tud lenni a menő kamerakezelés, a hihetetlenül jól eltalált karakter-modellek és a fain animációk miatt, de ha kicsit tüzetesebben szétnézünk, úgy egyből szilánkokra hull a varázs. A pályák is a PS2 éra emlékeit idézik, jobb pillanatokban talán az előző generáció Dragonball játékai is felderenghetnek. Az audió porció viszont frenetikus; a rockos slágerekkel együtt bólogatunk, az eredeti szinkronhangok és az újonc színészek is hozzák a formát (Peter Cullen Optimusa mindig előhozza az emberből a széles mosolyt… ), de a Bárkán szóló dubstepes téma is kérlelhetetlenül bekúszik az ember hallójárataiba.

Hét pont, hét pont, lágyszívű hét pont... A licensszel nagyon ügyesen bántak a fejlesztők, és a szokásos Platinum-varázslat sem hiányzik a játékból. Mégis azt kell mondjuk, hogy a Transformers Devastation sokkal-sokkal jobb is lehetett volna. Talán a tökéletesen értelmezett G1 atmoszféra, talán a remek játékmechanikai belbecs sugallta nekünk, hogy a tervezett hatos helyett végül picit feljebb csússzon a mérőszám. De legyünk tisztában azzal, hogy ebben a summában azért benne van a cikk elején is említett gyermekkori rajongásunk, valamint a Platinum játékmestereinek a tisztelete is. A játékot hibái ellenére maximális szeretettel fogadta a közönség (érdemes szétnézni a fórumokon és a Steam értékeléseknél), úgyhogy az elnézőbb szemszögünk ezúttal talán szélesebb körben is legitimnek tekinthető. A Mátrix legyen veletek!