Egyre nehezebb évről évre más szavakkal leírni azt, hogy a 2K-s srácok hogyan képesek nem csak, hogy hozni a már megszokott minőséget de újra és újra feljebb is tornázni azt a virtuális lécet. Nem néztem pontosan utána, de szerintem tavaly is hasonlókkal kezdtem az elemzést, ezzel is azt bizonyítva, hogy jogos a dicséret. Ami annyira nem is egyszerű feladat, mármint a léc újbóli megugrása, hiszen ellentétben más műfajokkal, itt az alapkoncepció nem igazán változtatható. Kicsit csűrhető meg csavarható, de nagyon hozzányúlni nem lehet, a kosárlabda már jó ideje a labda kosárba való eljuttatásáról szól. Ettől függetlenül minden évben van valami, ami egyedivé teszi azt a részt, és feszegeti a rajongói visszajelzések alapján azokat a határokat, amit a zsáner még elbír. Idén ez a „Livin ’Da Dream” azaz "Élni az Álmot" mód, amit nem más, mint a méltán világhírű író és rendező, Spike Lee írt és rendezett. Aki nem tudná: Mr. Lee hatalmas kosárlabda és még annál is nagyobb New York Knicks rajongó, akinek konkrétan törzshelye van a csapat minden meccsén. Ez természetesen csak a szokásos „My CAREER” mód kicicomázott megfelelője az idei részben, amit próbáltak egy kis történettel feldobni.



Egy fiatal, és igen tehetséges harlemi kosaras bőrébe bújhatunk, akit végigkísérhetünk a középiskola bájos és álmokkal teli bajnokságán, egészen az NBA egyáltalán nem bájos, viszont annál könyörtelenebb világába. Bár néhol a hangulat egy-egy pillanatra elkapja az embert a történetmesélés közben, sajnos így sem tud tartósan abban az illúzióban tartani, hogy nem egy B-kategóriás filmeket kínáló csatornát nézünk szombat hajnalban egy átbulizott éjszaka után, amikor még pörgünk a piától, de mozogni már nincs erőnk, és tompán bámuljuk, amit elénk sodort az éjszakai műsorkínálat. Oké, ennyire azért nem rossz a helyzet, viszont pár átgondolatlan döntés miatt sok sebből vérzik ez a modernkori harlemi kosaras-mese.



Kezdjük már rögtön azzal az aprócska, viszont sokaknál minimum egy szemfelhúzást érő megoldással, hogy a karakterünk kreálásakor még azzal is elszöszmötölhetünk órákat, hogy a bal fülcimpájának a jobb felső sarka menyire legyen „spock”-kos vagy éppen „elf”-fes valamint ugye kiválaszthatjuk bőr színét is ahogyan azt már megszokhattuk. Na most a probléma ott kezdődik, és teszi az első képsorokat felettébb viccessé, hogy ha mi mondjuk egy derék texasi fehér srác bőrébe bújnánk (mert szerettük a Ewingokat nézni a tévében, mondjuk) - ne tegyük, mert a történet szerint mi egy afroamerikai srác vagyunk egy afroamerikai testvérrel (aki nem mellesleg az ikrünk és ezt többször is kiemelik, hogy egyszerre jöttünk a világra…) és hasonló származású szülőkkel. A kezdőképen mind ülünk egy kanapén. Na ez pont annyira bután néz ki, mint ahogyan azt most a fejedben elképzelted. Én megértem a mögötte álló döntést, hiszen minden dupla munka lett volna és gazdag fehér gyerekként nehezen jött volna át a „gettós” mondanivaló, de azért valami áthidaló történetet kitalálhattak volna erre az esetre. [Javaslat: nanomasinák, azok mindig működnek - a szerk.]



Ha túltettük magunkat ezen a családi idillen, jöhetnek életünk fontosabb megállói és egyben döntései. Mármint jöhetnének volna, ha lennének egyáltalán. A karakterek (igazából színészek, de annyira egy dimenziósak sajnos, hogy talán majd a következő részben kiérdemlik ezt a megszólítást) olyanok, mint akiket a nagy klisé könyvből ollóztak volna össze, vannak jobb pillanatok, de marad a B kategóriás feeling. A másik komolyabb probléma az ilyen lineáris történetvezetéssel, hogy a tetteinknek nincs súlya. Az egy dolog, hogy a több percben felvezetett kardinális döntésekben effektíve nem kérdeznek meg minket, hanem mivel úgy is csak egy irányba mehet, így egy huszárvágással megy is tovább a cselekmény. Viszont az már szinte nevetséges, hogy mondjuk második irányítóként a 3pont/meccs átlagod mellett is jól megdicsérnek, hogy mekkora sztár vagy és persze a Nike rögtön legyártja a Jordan témájú cipődet.



Az első „felnőtt” évünkben mondjuk esélyünk sincs jól szerepelni, mivel játékosunk átlag értékelése valahol 55 és 60 között lesz, ami nagyjából 20 ponttal van az NBA átlag alatt. Sok sikert a jó szerepléshez! Ebben nem segít az sem, hogy hihetetlen módon az idei év egyik legnagyobb negatívuma pontosan ugyanaz, mint a tavalyinak. Névlegesen a komplett tréning, vagyis gyakorlás hiánya. Egész egyszerűen föl nem foghatom, hogy milyen indokokkal alátámasztva hozták meg ezeket a dizájndöntéseket a Visual Concept-nél. Nincsenek rendes gyakorló feladatok, nincs "szabadon dobálok, amíg akarok" rész. A bemutató videók mind tartalomban mind pedig mennyiségben is nevetségesek, arról már nem is beszélve, hogy még mindig nem lehet kitenni őket teljes képernyős módba, ami aztán pláne érthetetlen. Mint minden évben idén is egy alaposat változtattak az irányításon, ergo még a veteránok is csak pislogni fognak, hogy most akkor mi micsoda.



Pláne egy 2K sorozat szűz, aki azt sem fogja tudni, hogy kedd vagy köd amikor pályára lép. Pedig hiába minden áramvonalasítás, ha egy kezdő játékos lelkesedését nagyjából 15 másodperc alatt úgy elveszik, hogy legszívesebben vinné is vissza a játékot a boltba. Volt szerencsém egyszerre látni 3 barátomat, akik szerény segédletem mellett próbáltak egy összeröffenés során elmerülni a játék szépségeiben (életükben először) és a lehető legfinomabban fogalmazok, ha azt mondom, hogy voltak gondok. Amivel természetesen semmi baj, hiszen a 2K16 pontosan olyan, mint méltán híres elődjei, nem egy könnyed délutáni programnak szánták őket. Illetve de, pontosan annak, csak előtte ott van az a pár hónap (év) mire az ember úgy megtanulja a dolgokat, hogy tudd már csak a látványra és a szórakozásra koncentrálni. Ez is egy nagy vízválasztó már rögtön az elején, hiszen bármennyire is remek játék ez, és fogok még róla a továbbiakban ódákat zengeni, igényel egy masszív mennyiségű elhivatottságot, ami ha nincs meg, akkor nem tudnám a játékot nyugodt szívvel ajánlani.