A Vita tulajok nincsenek túlságosan elkényeztetve az „egészestés” játékok tekintetében. Az indie felhozatalra nem lehet panaszkodni, de ritka az igazi-vérbeli AAA játék a platformon, és még kevesebbszer találkozhatunk nagygépes átiratokkal... Ezen a helyzeten a Capcom próbál meg szépíteni, a Resident Evil Revelations 2 Vita portja ugyanis hordozható formába önti a nagygépeken szép köröket futó horrorjátékot. De vajon hogyan sikerült az átirat?
Mivel Drag már korábban kellő részletességgel kielemezte a korábban megjelent verziót, ezért nem fecsérelnénk sok szót az alapokra. A Revelations 2 folytatja azt a mellékágat, amely korábban 3DS-en, majd később HD konzolokon is megnyugtatóan hatott a felpaprikázott rajongói táborra. A hatos számú Resi után sok játékos felüdülésként élte meg a Revelations túlélő-horroros megközelítését, a folytatás pedig a kézikonzolok után egyenesen a next-gen konzolokra jött ki, idén tavasszal.
Ez azért visz furcsa csavart a történetbe, mert míg az első Revelations éppen, hogy kézikonzolos játékmenetre volt belőve, addig a folytatásról ez nem mondható el. A Revelations 2 Vita verziója mindent a nagygépes verzióból emel át a tisztességes tartalomtól, a nem túl bőkezűen mért autosave pontokon át a zsánerre jellemző kihívásig. És ennek ellenére nem működik rosszul a kis masinán sem. Oké, nem három metrómegálló közt fogunk nagy előrelépéseket generálni az egyjátékos kampányban, de a Vita változat akár lefekvés előtt, akár egy hosszabb várakozási szeánsz vagy buszút során is szórakoztatni fog minket. Nem is rosszul, mert a játék tényleg egy pöpecül összerakott, kicsit régisulis, kicsit hárdkór cucc, amely a cikkíróban is szép emlékeket ébresztett, és rövid távon is erőteljes érdeklődést tudott kiváltani.
Sajnos a technikai megvalósítás ezzel szemben nem a legjobb. A karaktermodellek csinosak, a pályák játékmenetre ható részén semmi butítás nem történt. De a környezet rettentő fakón néz ki, sőt a külső helyszíneken (feltételezhetően a buta bevilágítási modell miatt) sokszor bevillóznak a bokor/fa textúrák is, mintha csak egy rosszul konfigolt emulátorral játszanák. Minden túlzás nélkül az eredeti 3DS játék (a felbontást leszámítva) egy kategóriával jobban bírt kinézni annak idején. A cucc sokat tölt, ami az elhalálozások esetében iktat be néhány malmozós félpercet a játékidőnkbe. Sőt, a képfrissítés sem az igazi, a harcok hevében bejön a rágógumi hatás (finom célzás közben például kifejezetten bosszantó a belassulás), és ha még valami alpha-effektus (pl. tűz, füst, vörös köd) is felüti a fejét, akkor a képzeletbeli FPS számláló érzésre képes az egyszámjegyű régiót is megközelíteni.
És hogy ezzel mégis miért tudunk együtt élni? Mert a játékmenet még a technikai bakik ellenére is behúz minket. A sztori alapvetően érdekes, a karakterek jók - erre a két elemre pedig meglepően nagy hangsúlyt fektettek a készítők. Az pedig mindig élményszámba megy, amikor „nagygépes” élményt kapunk egy kézikonzoltól, a Vita pedig pont ilyenekben tudna jeleskedni, megfelelő fejlesztői/kiadói háttérrel ugyebár. A csomag extra adalékokat is tartalmaz, úgy mint két apró bónusz epizód az eredeti felvonások kiegészítéseképpen. Nem marad ki a kampányból a new game+ jellegű Countdown és Invisible lehetőség (előbbiben az idővel, utóbbiban láthatatlan ellenfelekkel küzdünk) ráadásul itt a Raid mód, amely annak idején önmagában elvitt a hátán egy kézikonzolos Resi epizódot. Randa, darabos, de finom - röviden így lehetne jellemezni a Vita változatot, amely csökkentett árából fakadóan is megfontolandó a stílus és a konzol rajongói számára.