ZOMBITeszt

Amikor nagyritkán nem az Egyesült Államokban, hanem elérhető közelségben, például Európa partjainál tör ki egy kiadós zombi-apokalipszis, végre egy kicsit mi is úgy érezhetjük, hogy ez akár velünk is megtörténhetett volna. A Wii U-ra 2012 végén megjelent Zombi U közel három év elteltével megérkezett PC-re és a jelen generációs konzolokra is, stílszerűen megvált az U betűtől, de a szóvégi “e” betű hiányának köszönhetően még mindig megakad rajta az ember szeme. Az időzítés is ügyes, hiszen lassan, de biztosan indul az idei zombi-szezon, és folytatódik a Walking Dead, az előzménysorozata pedig épp a héten rajtolt el. Mivel korábbi tesztjében Rehynn már leírt mindent, amit a játékkal kapcsolatban érdemes tudni, ezért most elsősorban a portolás milyenségével és az eredetitől való eltéréseivel foglakozunk, de előtte azért ejtsünk pár szót a történetről. Az angolok Nostradamusának tartott John Dee ugyan már a 17. században megjövendölte a Londont sújtó második pestis eljövetelét (az elsőnek az 1666-os nagy londoni tűzvész vetett véget), senki nem vette komolyan, és csak egy titkos társaság, a Crows of Dee próbált meg óvóhelyek építésével felkészülni a csapásra. A jóslat valóra vált, a brit főváros lakosságán végigsöpört a kór, amely szinte mindenkit élőholttá változtatott, de egy maroknyi túlélő lázasan keresi az ellenszert, a mi feladatunk pedig általában valamelyikük, többnyire a minket felkészítő “Prepper” utasításait követve segíteni a munkájukat.

A jó hír az, hogy a különösebb beharangozás nélkül újrakiadott és csak digitális formában megvásárolható Zombi eleve nem teljes árról indul egyik platformon sem (nekem a 20 eurós, tehát viszonylag baráti áron vesztegetett PC verziót nyílt lehetőségem tesztelni). A játék egyik fő vonzereje maga London, amit tulajdonképpen egy rendhagyó virtual tour keretében, posztapokaliptikus állapotban, zombikkal feldobva tekinthetünk meg. A város bizonyos részeinek többé-kevésbé valósághű lemodellezése terén példás munkát végzett az Ubisoft Montpellier, a helyszinek között pedig egyaránt megtaláljuk a metróvonalak aluljáróit, csatornákat, elhagyatott sikátorokat, valamint az olyan turistacsalogató látványosságokat, mint a Tower, vagy a Buckingham Palace. A másik különlegessége, ami igazán túlélőhorrorrá teszi a Zombit, az a roguelike beütés, ugyanis ha az épp irányított túlélőnket megharapja egy fertőzött, akkor neki örökre vége. Olyannyira vége, hogy game over helyett azonnal egy másik túlélő bőrében találjuk magunkat, akivel első feladatunk előző porhüvelyünk felkutatása és likvidálása, hiszen hátizsákjában cipeli az addig összeszedett túlélő felszerelésünk javát, aminek jó eséllyel része pár felfejlesztett fegyverünk is. Sajnos az olyan Dark Soulsos online elemek, mint a más játékosoknak történő üzengetés lehetősége, teljes egészében hiányoznak, akárcsak a multiplayer módok, vagyis a Zombi mindössze a kb. 18 óra alatt teljesíthető egyjátékos sztori kampányt tartalmazza, ami azért kicsit betesz a szavatosságnak.

A műfaj szerelmeseinek azért így is kellemes felüdülést jelenthet a mostanában középszerű Resident Evilek közé egy kis Zombit beiktatni, elvégre a permanens halál garantálja az állandó paranoiát és zsigeri rettegést. Habár viszonylag ritkán üt rajtunk nagyobb horda (és olyankor is kínál a terep lehetőségeket a tömegoszlatásra gépágyú, vagy robbanós hordók formájában) félelmetesen könnyű meghalni. Elég egy óvatlan pillanat, vagy egy váratlanul ránk ugró delikvens és máris elköszönhetünk emberünktől, aki hamarosan egy lesz a botladozó-oszladozó alakokból. Némi óvatossággal és ügyes rákészüléssel persze sokáig elkerülhető a baj, azt pedig talán mondani sem kell, hogy a ritkásan fellelhető muníció eldurrogtatása helyett érdemes a legtöbb konfrontációt közelharci eszközzel, de a tisztes távolságot gondosan tartva lerendezni. A Zombi U-ban csupán a krikettütőre támaszkodhattunk, a Zombiban azonban begyűjthetünk egy ásót és egy szöges baseballütőt is. Előbbi egészen a szívemhez nőtt, mert akár több pupákot is meg lehet vele csapkodni egyszerre, de a Daryl Dixon által preferált számszeríj, vagy a lőfegyverek is nagyon jó szolgálatot tesznek olykor, a gránátokról és Molotov koktélokról nem is beszélve. Kissé morbid (ám érthető), hogy addig kell ütni szegény párákat, amíg le nem szakad a fejük. Némelyikük indokolatlanul sok ütést kibír, miközben mindegyik zombiról elmondható, hogy fajtájukhoz képest szokatlanul gyorsak.

A portolásra szakosodott Straight Right tisztességes munkát végzett az eredetileg a Nintendo konzoljának hardverére erősen támaszkodó játék más platformokra költöztetésével, kreatívan áthidalva a Wii U GamePad hiányából adódó problémákat. A Zombi U egyik legötletesebb húzása a GamePad játékba integrálása volt, amit hozzánk hasonlóan az irányított karakter is a kezében tart: a tévéképernyő mellett folyamatosan figyelni kell az irányító kijelzőjén megtalálható HUD-elemeket, térképet, itt kotorászhatunk az inventoryban, a giroszkópos szkennerrel pedig kis túlzással tényleg a játék részévé válhatunk. Namármost az előbb felsorolt dolgok a portban mind a játékképernyőre költöztek, de csak akkor jelennek meg, ha szükség van rájuk, vagy ha a hozzájuk rendelt gomb lenyomásával úgy akarjuk. Ez valamivel könnyebbé teszi a játékot, hiszen már nem kell folyamatosan kétfelé figyelni, arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy irányítás tekintetében melyik megoldás a jobb. Sokan azzal érvelnek, hogy a beleélést nagyban növelte, hogy a GamePad a játékmenet szerves része, és az azzal való pepecselés épp annyi plusz kihivást adott, ami nélkül a portok túl könnyűek lettek. Ezzel szemben mások eleve erőltetettnek és felesleges macerának tartották az egészet. A Zombi bizonyára vesztett bájából a GamePados móka kiiktatásával, de igazság szerint így is abszolút élvezhető, pláne hogy egérrel nagyon kényelmes is a célzás. Az nagyobb ciki, hogy egérrel és billentyűzettel játszva is az Xbox irányító gombkiosztását tolja az orrunk elé mindenhol a játék.

Grafikailag a Zombi a mai mezőnyben az állítólagos ráncfelvarrása ellenére is elég gyérül fest, viszont legalább a szinte folyamatos sötét, vagy a sűrűn gomolygó füst és köd, no meg a tisztes távolság jól áll neki. A textúrákat nem érdemes megvizsgálni túl közelről, és mivel a felbontáson és a V-syncen kívül mást nem is tudunk átállítani, maximum a videókártya beállitásoknál húzkodhatjuk még az élsimítás csúszkát, hátha attól jobb lesz a látvány. Ennek ellenére az összhatás határozottan kellemes, hisz a világvége-hangulathoz illő mértékben koszlott és leamortizált, gyakran szemétben úszó helyszínek beszédesen vetítik elénk a járvány kitörését kísérő pánikot, és már a bázisul szolgáló metróalagutakban megalapozzák a hangulatot a menekülni próbálók kiborult bőröndjei, a közelükben heverő (és még mozdulatlan) testekkel egyetemben. A hangok nagyon jók, és nem egyszer csak a környező zörejek és a közelgő hörgés alapján tudunk majd manőverezni a nyomasztóan szűk folyosókon. Igaz ugyan, hogy a zseblámpa fénye immár megnövelhető, de azért csínján kell bánni a reflektorral, mert az erősebb fényforrás a közelben botladozó zombikat is nagyobb eséllyel bevonzza, valamint rohamosan meríti az elemet, így akár fél percre is a vaksötétben ragadhatunk, amíg visszatölt. Ennél is reménytelenebb a helyzet, amikor valami megzavarja a jelet, és elveszítjük a rádiókapcsolatot a minket segítő Prepperrel, vagy átmenetileg a radar-térkép-szkenner szuperkütyünk is bemondja az unalmast, és tényleg ott maradunk teljesen magunkra utalva valami bunker, vagy csatorna mélyén az élőholtak közt.

A Zombi U kontra Zombi összehasonlításból egyértelműen a Zombi U jön ki győztesen, hiszen bármennyire is próbálja az Ubisoft bővített kiadásként feltűntetni a Zombit, a multiplayer módok és az online mókázás hiányát aligha kompenzálja két új fegyver, meg a minimálisan felhúzott grafika. Ettől azonban még a féláron megvásárolható játéknak abszolút van létjogosultsága, hiszen egy ízig-vérig túlélőhorrorról beszélünk. A Zombi egyjátékos kampánya nyújt akkora élményt, hogy a műfajt kedvelő PC, Xbox One és PS4 tulajok örömmel látogassanak el a zombik uralta Londonba.