Devil May Cry 4 Special EditionTeszt

A 2008-ban megjelent Devil May Cry 4 már akkoriban is képes volt arra, hogy alaposan megossza a sorozat rajongóit. Nem feltétlenül csak azért, mert volt mersze ahhoz, hogy Dantét, a sorozat nevével egybeforrt főszereplőt egy teljesen új karakterre, Néróra cserélje (még ha csak a játék felére is), hanem azért is, mert már akkoriban is látszott rajta, hogy bizonyos megoldásai nem haladtak előre a korral.

Igen, a legendás backtracking ebben a játékban olyan szintre érkezett, hogy a húsz küldetés felében nem mást csinálsz, mint visszafelé járod be az egész játékot, újra és újra megküzdve az egyszer már legyőzött főellenségekkel is, hogy utána az utolsó előtti pályán gyorsan egy kockás minijátékkal hergeld magad, mielőtt nekifutsz harmadszor is azoknak a bossoknak. A játék történetéről is lehetett mondani sok mindent, jót mondjuk aligha - bizarr, kliséktől hemzsegő kalandot kaptunk, hidegrázós pillanatokkal bőven telítve. A játék helyszínei technikailag egészen rendben voltak, vizuálisan azonban nem nagyon mutattak nagyot: olyannyira, hogy az egy-két évvel később érkező Bayonetta és akár a DmC is simán és könnyedén vert köröket rá fantáziadússág és változatosság terén.

Mégis, a játéknak volt - és van - egy egészen elvitathatatlan erénye: maga a játékmenet, a harcok. A sima végigjátszás során ebből alig lehetett észrevenni valamit, hacsak nem azt, hogy Nero elkapásokra és tökélettes Exceed-időzítésekre építő repertoárja a profik kezében jóval erősebb, izgalmasabb karaktert eredményez, mint ha csak vakon csapkodnánk a gombokat - és akkor Dante azonnali stílusváltásairól még nem is beszéltem. Az igazi mélység azonban a magasabb nehézségi fokozatok, a Bloody Palace, és az ezeket felhasználó profik tárházából született meg, aktív, egészen mostanáig létező hardcore-közösséget kialakítva. A DMC4-et lehetett utálni, de ha megszeretted, akkor nem elképzelhetetlen az sem, hogy minden idők egyik legjobb hack'n'slash játékának tartod, körítés ide vagy oda.

És miért mondtam mindezt el? Leginkább azért, mert a Capcom szinte kizárólag a sorozat rajongóinak szól a Devil May Cry 4: Special Edition kiadásával. Felejtsd el tehát azt a megközelítést, hogy itt most egy leporolós újrakiadásról lenne szó, hogy egy új generáció is megismerje a DMC4-et. Megutálja, talán. Hőzöngve végigjátssza őket az acsikért? Esetleg. De megszeretni.... arra egészen kicsi az esély. A pályadizájn 2015-ben még jobban fáj, mint valaha, a backtracking pedig ugyannyira arcpirító, mint volt majd tíz évvel ezelőtt. Ha azonban veterán vagy, ha a pályákon való végighaladást már kisujjból kirázod, és a harc mesterévé akarsz válni? Akkor üdv a mennyországban. (Ami egyébként a DMC univerzumában, a DmC-ével ellentétben, úgy tűnik, nem is létezik.)

A Special Edition főszereplői nem Dante és Neró, nem ám! Itt van kezdetben rögtön a rajongók kedvence, a DMC4-ből rengeteg ember által hiányolt Vergil. Lehet, hogy halottnak kéne lennie, de tegyük félre egy picit a kicsinyeskedést, elvégre Sparda másik fiáról van szó. Vergil ereje teljében van, és egyáltalán nem arról van szó, hogy a DMC3-as alakját kapnánk meg.A karakter teljesen egyedi mozgáskultúrával rendelkezik, a Yamato, Force Edge, illetve Beowulf triója és a megidézett kardok segítségével pedig olyan szintű pusztítást vihetsz majd véghez a démonok közt, amihez képest Dante és Nero együttesen is eltörpül majd. Azt hiszed, hogy túlzok? Ugyan.

Vergil néhány speckója egyértelműen sokat köszönhet a DmC-s inkarnációjának, így közvetve bár, de legalább ennyit hozzá tudott tenni a sokak által nem kedvelt epizód ahhoz, hogy a DMC4-ben Vergil elnyerje eddigi legszórakoztatóbb, legjobb formáját. Röviden és tömören: ha szereted a DMC4 harcait, és már épp elég év telt el ahhoz, hogy újra végigrohanj a kalandon, akkor Vergil miatt már simán megérné a dolog.

Akármilyen meglepő is, itt nem állt meg a Capcom: Trish és Lady is játszható karakterekké váltak, teljesen egyedi mozgáskultúrával, saját kombókkal, és félbevágott kampánnyal (pont úgy, mint Dante és Nero esetében). Trish egészen fura karakter, aki a Sparda viselése miatt közelharcban nagyon komoly fenyegetést tud jelenteni, de a légi csatákban látott teljesítménye azért elmarad a többiekétől - de még így is nagyon szórakoztató, különösen kezdőbarát karakterről van szó. Lady már inkább a “mi lenne, ha Bayonetta minden fegyvere egy lőfegyver lenne”-kezdetű kaland, akinek a közelharci támadásai szinte a nullával egyenlők, de robbanásokból, lövésekből, shotgunból, pisztolyból és rakétákból egyszerűen nem tud kifogyni. Teljesen másképp kell játszani vele, mint a többiekkel, és még azon sem lennék meglepődve, ha a karaktere valamilyen formában már a DMC5-höz (hah) készült volna el, de inkább letesztelték a játékosokon, hogy mennyire jönne be nekik ez, a pusztakezes püföléstől igencsak távol álló játékstílus.

Végül, de nem utolsó sorban meg kell említenem a konzolosok kedvéért, hogy ez a verzió már a PS4/Xbox One változatokban is tartalmazza a Legendary Dark Knight módot, ami tulajdonképpen kicsit Dynasty Warriorssá alakítja a játékot, annyi ellenfelet pakol a képernyőre. Ha nem fejlesztett karakterekkel mész neki ennek a módnak, sírni fogsz - ha viszont készen állsz, akkor ez sem jelenthet igazán komoly kihívást.

*Vonjuk le a kötelező következtetéseket. A DMC4:SE örökölte elődje minden hibáját: ambícióktól mentes sztori, NAGYON fárasztó pályadizájn, repetitív küldetések, bizarr zenei anyag - és ennyi. A játék erejét, mélységét azonban kis túlzással megháromszorozta - de Vergil miatt minimum megduplázta. Ha eddig ki sem állhattad a játékot, akkor ez így marad. Ha sosem jutottál el benne a középhaladó kombózás szintjére, de érdekelt a dolog, akkor ez a csomag neked készült. Ha pedig hardcore rajongó vagy, akkor te már jó eséllyel többet tudsz az anyagról, mint én, és már az összetettebb kombókat gyakorlod. Üdv a klubban!

*