The Witcher 3: Wild HuntTeszt

A legelső Witcher játék a legtöbbünk számára csak egy lengyel csapat első szárnypróbálgatásának tűnt, ami kissé nehezen adta magát, de ha az ember esélyt adott neki, rájött, hogy igazi csiszolatlan gyémánt. Sokan szintén ennek a játéknak köszönhetően ismertük meg Andrzej Sapkowski nevét és munkásságát. Sapkowski a hazájában már a kilencvenes években elismert író volt, hozzánk azonban csak a játék második részét követően jutottak el Ríviai Geraltról, a rokonszenves szörnyvadászról szóló novellái és regényei. A lengyel fejlesztőcsapat fantáziát látott a főhősben és a neki otthont adó világban, amely leginkább olyan, mint egy igen barátságtalan Középfölde szláv folklórral és közép-európai életérzéssel átitatva, az egymással szüntelenül hadban álló népeit pedig Európa történelme ihlette. Sapkowski stílusa attól különleges, hogy bár épít a tolkieni alapokra, a fantasy műfaj kliséit kiforgatva szembemegy velük, ismert meséinkből és hagyományainkból merít, karakterei pedig fajtól függetlenül mind nagyon emberiek, akiket természetüknél fogva a régies nyelvezet ellenére is hasonlónak érezhetünk a ma emberéhez.

A witcher univerzumot jellemzi egyfajta nyers realizmus, amit a CDPR csapata kiváló érzékkel emelt át a játékokba, holott a könyvek cselekményétől elrugaszkodva egy egészen új történetet írtak Geraltnak. A PC mellett immár Xbox One-on és PS4-re is megjelent The Witcher 3: Wild Hunt a 2. rész közvetlen folytatása, ami azt jelenti, hogy a történet finomságainak megértésében a most bekapcsolódó konzoltulajok némi hátránnyal indulnak, ugyanakkor nem létszükséglet az előzmények ismerete. Geralt végre visszakapta az emlékeit, és arról is vannak elképzelései, mit akarhat tőle és Ciritől a Vad Falka, a dolgát azonban alaposan megnehezíti, hogy a Nilfgaard Birodalom császára a királygyilkosságok okozta zűrzavart kihasználva seregével átlépi a Yaruga határfolyót. Az északi királyságok többsége elesik, csupán a kegyetlenségéről ismert redaniai Radovid dacol eredményesen a nilfgaardi megszállással, aki a népnek bűnbakot szolgáltatva a varázslókat és másfajúakat teszi felelőssé a háborúért. Az Örök Tűz Lángját istenítő fanatikus lovagjai soha nem látott boszorkányüldözésbe kezdenek, így aki csak egy kicsit is gyanús, az máglyán végzi, vagyonát pedig elkobozzák, hiszen a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, és még több pénz.

A mutáns korcsnak tartott witcherek is csak azért nem esnek a népharag áldozatául, mert nehéz időben megszaporodnak a szörnyek és elharapóznak az átkok, ezek hatástalanítására pedig csak hivatásos szakember képes. Geraltot világéletében hidegen hagyta a politika, a varázslónők viszont mindig a gyengéi voltak, és az elnyomott másfajúakkal is szimpatizált, ezért meglehetősen érzékenyen érinti, hogy nem csak élete szerelme, Yennefer, de sok más barátja élete is veszélyben forog. A sors által neki rendelt Ciri ereiben ősi vér folyik, amely olyan erőkkel ruházza fel, amelyeket sokszor maga sem tud uralni, ráadásul hatalmát megérzi a világok között utazni képes Vad Falka. A lidércek Ciri nyomában vannak, ha pedig elkapják, az akár a világ pusztulásához is vezethet, így Geralt csak abban bízhat, hogy nevelt lányát előbb találja meg náluk. Ehhez nem csak a háború sújtotta vidéket kell bejárnia nyomok után kutatva, de régi és új barátok segítségére is rászorul, miközben minden igyekezete ellenére ismét nyakig belekeveredik a politikai játszmákba is.

A Witcher 3 játékmenetét érintő legnagyobb újdonság, hogy Geralt ezúttal egy hatalmas nyílt világ főbb régióit felderítve próbál a dolgok végére járni, feladatai teljesítésében pedig komoly szerepet kap nyomolvasó képessége. A játék dobozos verziója mellé járó térkép szinte valamennyi területére ellátogathatunk, néhány meglepetés helyszínről nem is beszélve. Velen mocsarai, Novigrad nyüzsgő utcái és mocskos sikátorai, Oxenfurt és Kaer Morhen ódon falai, és Skellige álomszép hegyláncai várják, hogy felfedezzük, a hatalmas területeket pedig mind élettel, mind tartalommal sikerült megtölteni. A történet fő szálának felgöngyölítése mellett számos mellékküldetés és minijáték fog nem egyszer lecsábítani az útról, amelyek nem csak a világról alkotott képünket árnyalják, de nem ritkán kihatással vannak a nagyobb horderejű eseményekre is. Olyan elképesztő mennyiségű tartalom van a játékban, hogy a végigjátszás ideje simán száz óra fölé kúszhat, ráadásul a számos lehetséges befejezés miatt most is érdemes többször nekiugrani. A távolságok leküzdésében Geraltot hű hátasa, Keszeg segíti, vízen pedig hajóra is szállhatunk, bár ez utóbbi közel sem olyan izgalmas, mint a lovaglás. A tájékozódást ezúttal teljesen használható térkép segíti, valamint olyan kényelmi funkciók, mint a testre szabható HUD, a gyors utazás lehetősége, vagy a küldetések leírásánál az ajánlott szint feltüntetése.

A küldetések lebilincselőek és a CDPR-től megszokott igényességgel kidolgozottak, úgyhogy a legnagyobb félelmemre rácáfolva a mennyiség egyáltalán nem ment a minőség rovására, bár igaz, hogy a térképen látható rengeteg kérdőjel közül sok csak banditairtó, vagy kincskereső feladatot jelöl. A fantasztikusan megírt fő küldetések mellett a legizgalmasabbak általában a witcher megbízások, mert még a legutolsó faluban elvállalt egyszerű szörnyirtás is érhet könnyfakasztó véget egy váratlan csavarnak hála, ráadásul gyakran olyan nehéz döntések meghozására kényszerítenek, amelyek következményeivel csak órákkal később szembesülünk. Nincsenek egyértelműen jó vagy rossz döntések, ahogy a párbeszédek során sem adhatunk fekete-fehér (vagy ha úgy tetszik, piros és kék) válaszokat, hiszen az élet sem így működik. A Witcher 3 az RPG-s berögződéseinket kihasználva sokszor egészen zseniálisan vezet félre rámutatva arra, hogy a jó szándék ugyanúgy vezethet katasztrófához, ahogy minden rosszból is származik valami jó. Erre az egyik legjobb példa az elátkozott sziget története, ahol egy patkányokkal teli tornyot kísértő nő szelleme kérleli Geraltot, hogy juttassa vissza földi maradványait szerelméhez, mi pedig legfeljebb a kisebb rossz elvét szem előtt tartva törekedhetünk a számunkra legelfogadhatóbb végkimenetelre. A witcher rajongóknak a készítők megannyi utalással és apró kikacsintással is kedveskedtek, és a játék legemlékezetesebb pillanatait azok a küldetések adják, amelyeket régi barátok, vagy eddig csak a könyvekből ismerős szereplők oldalán hajthatunk végre.

A legtöbb fantasy szerepjátékban eldöntheted, hogy harcos, tolvaj, vagy mágus szeretnél-e lenni, a sokoldalú Ríviai Geraltként viszont egyszerre lehetsz mindegyik (igen, tolvaj is, mert gyakorlatilag mindent zsebre vághatsz, ami mozdítható). A Kaer Morhenben kapott kiképzésnek hála Geralt nem csak a karddal bánik jól, de ért az alkímiához, és egyszerűbb varázslatokhoz, az ún. Jelekhez is. Kardból kettőt cipel magával, egy ezüstkardot a szörnyetegek, egy acélkardot pedig a humanoid ellenfelek (emberek, törpök, tündék) ellen, akik sokszor nagyobb rohadéknak bizonyulnak bármelyik bestiánál. A repertoár ezúttal egy nyílpuskával is bővült, ami azért érdekes, mert ahogy Geralt is megjegyzi, a witcherek általában nem használnak távolsági fegyvert. Pengénkre különböző sebzésnövelő olajokat kenhetünk, az átlag halandó számára mérgező főzetek kotyvasztásával teljesítményünket turbózhatjuk fel, készíthetünk bombákat, és ha mindez nem lenne elég, a Jeleket is bevethetjük. Eszköz tehát van bőven, de mit sem ér a sok kacat és lötty, ha nem tudjuk, mikor melyiket használjuk. Egy lidércet csak akkor fogja a pengénk, ha előbb az Yrden Jellel csapdába ejtjük, de ha még kísértetolajat is kenünk a bökőnkre, akkor különösen rossz lesz neki.

A fent említett tudásnak már az egyik első witcher megbízásunkat teljesítve hasznát vehetjük, miközben a játék minden különösebb kézfogás nélkül, mégis egyértelműen és fokozatosan vezet be a witcher mesterség alapjaiba. Az első néhány óra egy roppant hosszú tutorial, de olyan ügyesen beleágyazták a prológusba, hogy erre legfeljebb a felugráló tanító szövegekből jövünk rá. Megtudjuk, hogy egy kutat kísértet szállta meg, de hogy miféle, azt emberfeletti érzékeinkre támaszkodva kell kinyomoznunk. Amint kiderül, hogy déllidérccel állunk szemben, felmerül a kérdés, hogy az mégis mi a bánat, és mitől döglik? Geralt hurcol magával egy vaskos bestiáriumot, amiből puskázni ér, ott ugyanis le vagyon írva, mik a gyengéi. Hab a tortán, hogy azt is megtudjuk, hogy az egykor a kút mellett élt szegény parasztlány miért épp ilyen alakban tért vissza a halálból. A nyersanyagok gyűjtögetése és a megfelelő felkészülés eddig is a sorozat egyik központi eleme volt, most azonban az egész folyamat jóval kevésbé macerás. Ha egy olajnak, főzetnek, vagy bombának megvan a receptje és a hozzávalói, elég egyszer elkészítenünk meditálás közben, és a következő meditációnál Geralt automatikusan kotyvaszt utánpótlást. Az előző részekben nem lehetett harc közben főzetet inni, most már ez a megkötés is a múlté, a jól használható körmenüt pedig szintén átemelték az előző részből, amiből csata közben időlassítás mellett kényelmesen kiválaszthatjuk, milyen bombát vagy Jelet óhajtunk az ellenfél képébe vágni.

Mindez azért is örvendetes, mert ha már hivatásos szörnyvadászként kell megkeresnünk a napi betevőt egy banditáktól és szörnyektől hemzsegő cudar világban, jogos elvárás, hogy az összecsapások élvezetesek legyenek. A Witcher 2 harcok terén komoly előrelépést jelentett az első rész ritmusra kattintgatós megoldásához képest, ám sokan kifogásolták, hogy Geralt legalább annyit gurult, mint az egyszeri játékos bármelyik Souls játékban. A Witcher 3 harcrendszere leginkább a 2. részére hasonlít, ám a gurulás agyonhasználatának elkerülése végett most már lehetőségünk van a staminát nem fogyasztó kitérésre, amivel Geralt az utolsó pillanatban eltáncolhat az őt célzó csapások elől, én meg úgyis valahogy így képzeltem a piruettekkel tarkított witcheres harcmodort a könyvek alapján. Olykor azzal is megfordíthatjuk a csata állását, ha nyeregből harcolunk, csak arra figyeljünk oda, hogy Keszeg ne bokrosodjon meg a pániktól. Mivel a vidéket járva nálunk jóval magasabb szintű dögökbe is belefuthatunk, nem szégyen a futás, de a legrutinszerűbb nekkeraprítás is bármikor tragédiába fordulhat, ha össze-vissza csapkodunk, vagy hagyjuk magunkat bekeríteni. Normal fokozaton, ésszel játszva is tartogat kihívásokat a játék, hát még anélkül!

A karakterfejlesztés szintenként kapott képességpontok elosztása útján történik, a főbb képességek pedig 3 +1 csoportba tartoznak. Vannak fegyverforgatáshoz, alkímiához és Jelhasználathoz kapcsolódó képességek, amelyekből csoportonként egyszerre mindig legfeljebb hármat aktiválhatunk, illetve elsajátíthatunk néhány általános képességet is. Specializálódott, vagy hibrid karaktert is fejleszthetünk, hiszen teljes szabadságot kapunk a nekünk leginkább fekvő harcstílus kísérletezésre, ha pedig valamit elrontanánk, lehet vásárolni olyan főzetet, ami lehetővé teszi a pontok újraelosztását. Teljesítményünk nagyban függ az általunk használt felszereléstől is, amelyet akár el is készíttethetünk, ha megvan a hozzá szükséges ábra. Ugyanígy gyűjtögethetjük a főzet, olaj és bomba recepteket, az innen-onnan kleptomán módon eltulajdonított kacatokat pedig alkotóelemeire is bontathatjuk a kovácsoknál, hogy azokat alkímiai összetevőként hasznosíthassuk, ezzel új értelmet adva egy törött gereblye vagy szakadt háló létének. Hátasunk lószerszámát sem árt fejleszteni, hiszen a nagyobb nyeregtáska több cipelhető cumót jelent. Geralt külsejét is kedvünkre alakíthatjuk, és csak rajtunk múlik, hogy fülig szőrös férfiállatként, esetleg technovikinges séróval riogatjuk a falusiakat, vagy néha beülünk a borbélyhoz egy fazonigazításra.

Nagyban hozzájárulnak a beleéléshez az olyan apróságok, mint hogy az idő múlását nem csak a napszakok és az időjárás változásai érzékeltetik, hanem például Geralt szakállának a növekedése, vagy az importált mentés végigjátszásunkra gyakorolt hatásai (bár ezekből most sincs túl sok). A látvány azzal együtt is lefegyverzően szép, hogy valóban nem úgy fest a játék, mint a legkorábbi gameplay videókon, mert ilyen arcmimikát és naplementéket nem mindennap lát az ember. Kár, hogy erre az egész „downgrade” ügyre olyan lassan és kissé szerencsétlenül reagáltak a fejlesztők, viszont kellemes mellékhatásként a gépigény is lejjebb kúszott, az erősebb gépek tulajdonosai meg reménykedhetnek, hogy a CDPR legalább utólag a játékba patchel néhány hiányzó effektet. Igazság szerint aki naphosszat azon rugózik, hogyan néznek ki a fűszálak, vagy miért zabál annyi FPS-t az Nvidia hairworks, annak nem biztos, hogy érdemes a játékkal vesződnie, mert valószínűleg úgysem tudná értékelni mindazt, amit ezen a „borzasztóan átlagos” látványon túl nyújt.

A grafikánál egy fokkal fájóbb pont, hogy egy ekkora nyílt világgal rendelkező szerepjátéknál sajnos szinte elkerülhetetlen néhány baki becsúszása. A „kedvencem” Keszeggel kapcsolatos, akit ha nagyon meghajtunk hegyoldalról lefelé jövet, akkor néha hajlamos a sík terepen égnek álló farral, fejét a földbe fúrva, csak a mellső két lábán tovavágtatni, de ez talán még egy fokkal kevésbé traumatizáló, mint a Skyrim fenekükön tüzet okádó sárkányai. Keszeget víziszony is jellemzi, ezért árteres területen rémálom a lovaglás, mert minden mélyebb pocsolyánál megtorpan, ahelyett, hogy kikerülné őket, mint az erdős részeken a fákat. Ez persze nem jelenti azt, hogy fán vagy kerítésen ne tudna fennakadni, és a keskeny hidakat sem állhatja. A másik kissé bosszantó dolog, hogy csaták során az ugrás gomb átavanzsál gurulás gombbá, ami kimondottan kellemetlen, ha Geralt akad fenn egy kerítésben, és nem tud átugrani rajta, ezért bedarálják. A Witcher 3 gyermekbetegségei szerencsére nem túl zavaróak, technikai problémát pedig nem igazán tapasztaltam azt leszámítva, hogy párszor váratlanul kivágott az asztalra. Az irányítás nagyrészt ízlés dolga, de biztos lehetne még rajta csiszolni.

Az aranyköpésekben bővelkedő párbeszédek és fantasztikus szinkronok szinte a sorozat védjegyének számítanak, amit igényes magyar fordítás tesz még szórakoztatóbbá, az érzékenyebb lelkűek viszont jobb, ha tudják, hogy a karakterek legtöbb megnyilvánulása igen szókimondó, amire ékes anyanyelvünk még rátesz egy lapáttal. Geralt reszelős hangon előadott szarkasztikus megjegyzései és férfias sebhelyei még mindig nagy sikert aratnak a gyengébbik nem körében (varázslónők előnyben), a régi ismerősök viszontlátása okán érzett nosztalgiához pedig legfeljebb az új szereplők megismerésének öröme fogható. A gyönyörűszép Yennefer és Ciri, vagy a Trónok harcából ismert Charles Dance hangján megszólaló Emhyr var Emreis császár mind olyan kulcsfontosságú szereplői a történetnek, akiknek még oldalakon át tudnék ömlengeni az összetettségéről, és ők tényleg csak a legfontosabbak. A (nem szó szerint) tökös nők és Geralt mellett olyan figurák gondoskodnak a tesztoszteron szint túltengéséről, mint a még mindig Temeriáért küzdő Vernon Roche, a csupa izom Letho, vagy a kaer morheni witcherek, de a túlnyomórészt rosszarcú npc-k többségéből is árad a férfiasság. A játék alatt felcsendülő szlávosan temperamentumos dallamokat ismét megkapjuk a játék mellé, akárcsak a különböző szinkronnyelveket, néhány ingyenes DLC-t, illetve patchek formájában a CDPR most is elég gyorsan reagál a rajongói panaszokra.

Geralt története monumentális kalanddal zárult, ami ha grafikailag talán nem is hozta el a következő generációs élményt, minden téren kiemelkedik az aktuális szerepjáték-mezőnyből, történetmesélés, karakterek és tartalom tekintetében pedig jelenleg egészen biztosan nincs vetélytársa. A Witcher 3 egyesíti az előző két rész valamennyi erényét egy gyönyörű és hatalmas nyílt világban, ahol még egy huszadrangú mellékküldetésből is Sapkowski könyveibe illő történet bontakozhat ki. Csak az vágjon bele, aki készen áll hosszú hetekre elmélyedni a szörnyirtás mesterségének rejtelmeiben.

A Witcher három része tök jó példa arra, milyen, mikor egy elsőjátékos csapat aranyat talál és megadatik nekik az az irigylésre méltó lehetőség, hogy anélkül fejthessék azt vissza a méretes aranyrögig (igen, nem értek a bányászathoz, de maradjunk ennél a hasonlatnál), hogy közben a nyakukba ülne egy méretes nagyvállalat és a piaci viszonyoknak megfelelően. Ritka az ilyen, nagyon-nagyon ritka, de vallom, hogy a Wild Hunt azért sikerült úgy ahogy, mert a CD Projektnek mindenféle kiadói elvárás helyett csak egyvalakinek kellett megfelelnie: a játékosnak. Ez már csak azért is jó, mert a Sapkowski által megálmodott világot nem igazán lehet úgy digitális formába önteni, ha az ember közben célcsoportokat vizsgál, piackutatásokat és korhatár besorolásokat néz. Mert bár ez a világ teremtményeit és mitológiáját tekintve lehet, hogy a szláv mondakörből táplálkozik, de eseményeire egy lényegesen frissebb esemény volt hatással. A háború sújtotta ország, ahol a valós probléma helyett keresnek gyorsan bűnbakokat (a másfajúakat és a szép és gazdag varázslókat) és inkább őket próbálják gettósítani, vagy pogromokkal látványosan elpusztítani - valljuk be, kínosan ismerős történet, nem?

A Vaják (vagy mostantól felejtsük el ezt a szót?) könyvek és a Wild Hunt is azért tud többek közt nagyot durranni, mert nem az ezerszer megjárt fantasy világot tolja a képünkbe. Itt nem azt a hőst alakítjuk, aki a semmiből egységbe kovácsolja a népet - itt azt a hőst alakítjuk, aki még csak nem is feltétlen hős és sokkal inkább sodródik az árral mintsem irányítja azt. Ez egy olyan világ, mely bár tömve van szörnyekkel, de minden egyes percben azt tolja a képünkbe, hogy mindegyikük eltörpül a mögött a szörny mögött, amit embernek hívnak. De nem csak azért durrant nagyot, hanem azért, mert a CDPR arra figyelt különösen oda, melyen máshol jellemzően gyorsan átlépnek. Olyan feladatokat ad, amiket nem azért akarunk megoldani, mert az majd ad egy csicsás kardot vagy egy új képességet, hanem azért mert érdekesek, mert történetük van, mert pont a fentiek miatt nem tudjuk, hogy mi lesz a végük (és sokszor, talán a kelleténél picivel többször is, ezek a befejezések teljesen mások lesznek, mint amilyennek hisszük őket). Nincs „szedj össze 30 bizbaszt” feladat, egy random Lesi vadászatból pár pillanat alatt egy komplett falu pusztulása lehet, melyről nem mi döntünk, de a nap végén kiderül, hogy valamikor, valahogy kapcsolódott egy-egy döntésünkhöz.

De nem csak a történetek miatt imádom, a szereplők azok, melyek pillanatok alatt el tudják rabolni az ember szívét. Geralt még mindig a megismert cinikus badass, de végre találkozunk Yenneferrel és (amellett, hogy hosszú ideje nem alkottak nála szebb virtuális figurát) végre megértjük azt a szeretem-gyűlölöm kapcsolatot, ami rá és a Fehér Farkasra jellemző, szó szerint úgy tudnak torzsalkodni, mint egy házaspár. De ott van Ciri, akiből tényleg tökös hölgyet faragtak az események, vagy ott van Nilfgaard császára, aki pontosan olyan hideg és számító, mint amilyennek vártuk. Minden egyes párbeszéden, minden egyes mondaton érződik, hogy nem a hollywoodi álomgyárból, inkább tényleg egy könyvből származik. Igen, a Wild Huntról az első dolog, ami az eszünkbe fog jutni, az az eszméletlen mennyiségű és minőségű tartalom és szereplők, de a legszebb az egészben, hogy ez nem azt jelenti, hogy ennek oltárán feláldozták volna a szerepjátékok többi kötelező elemét. A karakterfejlődés logikus és viszonylag jól személyre szabható, a ládányi loot között válogatni kívánó játékosoknak is a kedvükre tesznek és végre, VÉGRE egy olyan harcrendszert raktak össze, mely egyszerre kényelmes és tudja felidézni a könyvekből ismert, már-már balettre hasonlító haláltáncot.

És igen, lehet nyafogni. Lehet nyafogni, hogy nem úgy néz ki, mint a két éve látott videókon, csak éppen kicsit furán jön ki, ha közben egy rémisztően szép játékot kapunk - a Red Dead Redemption óta most először történt meg velem, hogy többször megálltam egy-egy helyen és csak bámultam, ahogy a Nap lassan lebukott a tenger, az erdők, vagy Novigrad tornyai mögött. Lehetne nyafogni, ha nem látnánk, hogy mi az, ami miatt ezeket a kompromisszumokat meg kellett hozniuk, de látva mindazt, amit a játék kínál, inkább örülhetünk, hogy hajlandóak voltak a külcsínt feláldozni a belbecs oltárán.

Nagyon-nagyon magasra tette a lécet a CDPR, olyan magasra, amit nem hiszem, hogy mostanában képes lenne bármi megugrani. Ahogy az Obisidan néhány hónapja megmutatta, hogyan lehet egy kitűnő klasszikus szerepjátékot alkotni, úgy a lengyel srácok letették a közel tökéletes modernkori RPG-t. Szerencse, hogy a trón elég nagy ahhoz, hogy ketten is elférjenek rajta - de hogy mostanában nem lesz trónfosztás, arra nagyobb összegben mernék fogadni.