Captain Toad: Treasure TrackerTeszt

Gyakori (és valljuk be: nem minden alapot nélkülöző) sirám a Nintendo fejlesztőcsapataival szemben, hogy ahelyett, hogy új irányokat, új szereplőket próbálnának ki a videojátékaikban, rendszeresen visszatérnek a bevált mechanikákhoz, karakterekhez. Erre tessék, mit kapnak a Wii U tulajok rögtön az év első napjaiban? Egy (relatíve) új karaktert és egy egészen friss játékot Gombusz Kapitány és az ő Kalandjai képében. Captain Toad tipikus példája lett a váratlan sikernek és annak, hogy a Nintendo milyen profin tudja az ilyen eseteket kezelni (kiegészítő olvasmány: a Luigi Death Stare mémmé válása és céges kánonba illesztése): a 2013-ban megjelent Super Mario 3D Worldben csak bónuszként bukkant fel minden gomba legbátrabbika, de annyira friss, annyira más élményt adott az a kevés pálya, hogy a fórumok elkezdtek „Még, még ilyet!” posztoktól zengeni. A Nintendo pedig éppen a „már minden mindegy” időszakát éli, mikor is az ilyen, játékosok irányából érkező kiáltásokat jobban meghallják és ez a szerencsés (vagy a cég szempontjából nem túl szerencsés) együttállása a dolgoknak pedig cirka egy év alatt egy teljes értékű spinoffot eredményezett. Feltehetnénk a kérdést, képes volt-e a Nintendo EAD hetvennél is több pálya után is biztosítani azt a frissességet, amit az a néhány bónuszhelyszín nyújtott, de erre leginkább egy visszakérdezéssel lehetne válaszolni: készített valaha ez a csapat olyan játékot, ami ne lett volna minimum nagyon jó? Na ugye.

Ha valaki a mai napig nem találkozott volna a 3D Worlddel és ezekkel a pályákkal az azonnal induljon bepótolni őket azoknak egy gyors összefoglaló. A Treasure Tracker valahol félúton helyezkedik el a puzzle- és platformjátékok között, több tucat, egyenként falatnyi pályán kell eljutnunk az annak végét jelentő csillagig, miközben összegyűjthetünk gyémántokat, érméket, felfedezhetünk titkos járatokat és kincseket. Maga a rendszer alapjai ismerősek lehetne a háromdés Mario játékokból, azonban van néhány fontos különbség. Az első és legfontosabb: Gombusz Kapitány nem tud ugrani, így az ellenfelek lényegesen nagyobb veszélyt jelentenek rá. Nem teljesen védtelen, a pályák némelyikén elhelyezett fehérrépákkal (igen, ügyes kikacsintás!) képes agyonütni szinte bárkit, de alapvetően inkább ügyesen megtervezve kell közlekednünk, mintsem meggondolatlanul és reflexeinkben bízva.

A másik és lényegesen komolyabb különbség a pályák méretében érhető tetten. Nem véletlen mondtam, hogy falatnyi helyszíneken fogunk játszani, a Treasure Tracker pályái legtöbbször tényleg ráférnek egy képernyőre. Ráadásul, szemben a 3D World helyszíneivel, most szabadon forgathatjuk ezeket az apró diorámákat, ami teljesen új logikai réteget (és sajnos néhány problémát is) rápakol az egész egyenletre. Az, hogy ilyen kompakt feladatokat kapunk kitűnő lehetőség volt a fejlesztők számára, hogy igazán meglódulhasson a képzeletük: azok a mechanikák, melyek nem feltétlen működnének egy hosszabb platformer esetében nagyon jól felhasználhatók az ilyen apró pályákon. A Nintendo EAD pedig élt a lehetőséggel, a több tucat pályából nem igazán lehet két hasonlót találni, mindenhol van valami kis csavar, egy új ötlet, valami apró meglepetés. Egyszerűen öröm körbeforgatni ezeket az apró játékdobozokat, felkutatni az apró nyílásokat, észrevenni, hogy „hopp, a pálya alsó felére is le lehet jutni valahogy” és utána kinyomozni, hogy mégis hogyan.

Az egész élményhez nagyban hozzájárul a kinézet is, a Mario játékok ugyan sosem a pasztel színű komolyságukról voltak híresek, de ha valamihez, akkor ehhez a diorámás megoldáshoz rendkívül passzol a színes, barátságos, lekerekített és a mélységélesség ügyes játékával tökéletesen kincses dobozszerűvé varázsolt látványvilág. Fent lehetne talán akadni azon, hogy a pályaelemek nagy része jól láthatóan a 3D Worldből került átemelésre, de megmondom őszintén, utólag visszagondolva nekem a Treasure Trackerben sokkal inkább helyénvalónak tűnnek ezek az elemek, mint Mario kalandjaiban. Azt pedig talán már teljesen magától értetődő, hogy bár szintén néhol kicsit ismerős, de összességében brutálisan jó zenék teszik teljessé a helyszíneket.

Amin viszont ténylegesen fent kellett akadnom az a játék kamerakezelése. Ahogy említettem, itt már forgatni, dönteni is lehet a diorámákat, sőt ki-be zoomolhatunk is, ezekre pedig szükség is lesz szinte mindenhol. Csakhogy valahogy az egész nem áll össze teljesen, többször előfordult, hogy nehezen találtam meg az optimális kameraállást, ami különösen azokon a helyszíneken zavaró, ahol inkább az ügyességünket, mintsem a logikánkat teszteli a játék. Ezen zavaromat csak fokozta az a papíron jónak tűnő ötlet, hogy a GamePad döntésével és forgatásával is tudjuk a kamerát irányítani, nagyon idegesítő volt, mikor beállítottam, honnan szeretném látni a helyszínt, majd egy fogásváltás után az egész elcsesződött. Néhol okosan van kihasználva az érintőképernyő (ilyen például az „FPS nézetben” játszódó néhány pálya, ahol az irányító forgatásával is nézelődhetünk), de máskor én legszívesebben kikapcsoltam volna, sajnos azonban ezt nem lehet. Ez pedig azt is jelenti, hogy a több tucat pálya közül volt néhány, amit nem sikerült annyira belőni. Nyugi, két-három ilyen pályánál többet nem tudtam összeszámolni, de azokon a helyszíneken ahol ellenségektől övezve kellett Gombuszt irányítani miközben a mozgó platformokat a képernyő böködésével mozgatom azért elég komoly anyázások törtek fel belőlem.

Két-három pálya a hetvennél is többől - ennyi volt az, ahol nem kitörő öröm és a fejemről le nem mosható vigyorgás kísérte Gombusz Kapitány kalandjait. A helyzet ugyanis az, hogy még így is egy kíméletlenül profi és vele egy időben őrülten aranyos és vidám kalandot raktak le az asztalra, ami a Nintendo szokásoknak megfelelően kilenctől kilencvenkilenc éves korig bárkit képes hosszú órákra a képernyő elé kötni.