Far Cry 4Teszt

A Far Cry 4 nem egy rövid játék. Fontos ezt megjegyezni, mert az első hat-nyolc-tíz óra után (ami valljuk be, nagyjából egy átlagos modernkori FPS végigjátszásához szükséges időmennyiség) úgy érezhetjük, hogy nem egy új játékot kaptunk, csak a harmadik részt, egy új köntösben. Tévedés? Egyáltalán nem, nagyon jól érezhető, hogy a játék (és annak elődje) mögött álló Ubisoft Montreal nem mert komolyabban belenyúlni abba a receptbe, mely a harmadik részt 2012 egyik legjobbjává tette. Hasonló játékmenet, hasonló feladatok, hasonló lehetőségek, hasonlóan őrült szereplők - ha ezek valamelyike (vagy mindegyike) tetszett korábban, akkor jó eséllyel most is tetszeni fog. Van azonban egy hatalmas különbség, mely igazából már az első jelenetektől kezdve egyszer-egyszer kisebb vagy nagyobb részben feltűnhet, de a játék derekán van egy pont, ahol nyilvánvalóvá válik: a helyszín átköltöztetésével (a trópusi szigetekről a Himalája környékére, ugyebár) nem csak a környezet és az élővilág változott meg, hanem a játék mentalitása is. Az történt, hogy ebben a részben a fejlesztők egész egyszerűen kidobták a harmadik részben bepróbált, de nem túl jól prezentált „elrabolva, menekülve, bosszút állva” hangulatot és helyére benyomtak egy sokkal lazább, már-már a bollywoodi filmek lazaságához hasonló atmoszférát, ez pedig elsőre furának tűnhet, de sok-sok óra után biztos vagyok benne: a lehető legjobb dolog ez, ami a játékkal történt.

Miért? Túl azon, hogy egy olyan hangulatot teremt, mely nem túl gyakori a videojátékok világában azért, mert egy rakás dolgot meg lehet magyarázni vele. Megmagyarázható a kicsit se füle, se farka történetet, meg lehet vele magyarázni, hogy hogyan lehet az, hogy az egyszerű, hazatérő turistából nagyjából negyed óra alatt vérengző szabadságharcos lesz és talán az is megmagyarázható, hogy hogyan lehet az, hogy az egyik pillanatban bhangra zenével a háttérben vonulunk a szivárvány színeiben tündöklő folyosókon, színes porrá robbantva szét ellenfeleinket. És ez az, ami miatt az egyébként egészen pofátlan önismétlésből az elődjéhez hasonló, bár annak hatásához korántsem mérhető, jó játék kerekedik.

De előreszaladtam egy picit, maradjunk egyelőre a visszatérő dolgokon, a játék gerincét ugyanis ezek alkotják. Ahogy említettem, amennyiben játszottál a harmadik résszel akkor itt se leszel elveszve, annyi minden köszön vissza régről. Adva van egy méretes térkép, melyet annak egyik sarkából indulva kell szép lassan felfedezni, majd visszafoglalni. Ismerős? Teljesen. Még csak abban se történt változás, hogy egyszer tornyokba kell másznunk, másszor őrhelyeket kell elfoglalnunk, lehetőleg a riasztók bekapcsolását mellőzve. Az se változott, hogy az új területek és bázisok új küldetéseket, aktivitásokat nyitnak meg, újra vadászhatunk, gyűjtögethetjük az állatbőröket azokból új felszerelést barkácsolva, vagy a virágokat, melyekből különböző drogokat rakhatunk össze. Sajnos ez azonban magával hozza azt is, hogy hasonlóan az előző részhez, ez a toronymászás - bázis foglalás - feladatmegoldás hármas könnyen fordulhat unalomba, bevallom, valahol a tizenötödik rádióadónál már engem is csak a „tudjuk már le ezt is” érzés hajtott, mintsem a kíváncsiság. Valószínűleg ezt a monotóniát próbálták a cégre jellemző, szó szerint milliónyi összeszedhető (vagy éppen elpusztítható) tárggyal enyhíteni, és aki örömét leli abban, hogy száz posztert tépked le, harminc levelet vagy könyvet szed össze, vagy mániákusan gyűjtögeti a maszkokat az most igazán jól fogja érezni magát, mert Kyrat teli van tömve ilyenekkel. És bár az ilyen feladatok általában csak a játékidő nyújtására valók (ez egyébként kitűnően működik itt is)) örömteli, hogy a tárgyak némelyike érdemi információt is nyújt (ilyen például a főhős meggyilkolt apjának naplója, mely érdekes háttér lehet a játék történetéhez), vagy egy érdekesebb küldetésbe sodorja a játékost (például az őrült sorozatgyilkos által elhelyezett több tucat maszk).

Visszatér az előző részben megismert lopakodós, ellenfeleket „bejelölős”, majd azokat csendben levadászós harcrendszer is, azonban most, ha kedvünk úgy tartja, könnyebben próbálkozhatunk egy kicsit destruktívabb taktikákkal is. Fel lehet például pattanni egy elefánt hátára és azzal berontani egy bázisra, esetleg a levegőből osztani a gránátokat egy összebarkácsolt helikoptert vezetve már-már Just Cause 2 kategóriájú káoszt és rombolást előidézve, melyben segít az is, hogy fegyverarzenálunk mérete is növekedett egy kategóriányit. Sőt, még Kyrat ragadozóit is segítségül hívhatjuk egy jól elhelyezett csalival - csak vigyázzunk, egy éhes medve szempontjából mi is ugyanolyan lakomának számítunk, mint a helyőrség katonái. Őszintén szóval ez az a rész, ahol nem bánom, hogy nem nyúltak hozzá komolyabban - jól működött eddig is, teszi a dolgát most is.

Amin viszont lehetett volna változtatni az a korábban már említett történet. Már a felütés is erősen nevetséges: főhősünk Amerikából érkezve szeretne anyja hamvait annak utolsó kívánsága szerint elhelyezni, de nagyjából az első negyed órában sikerül megismerkednünk Kyrat jelenlegi uralkodójával (nem mellékesen: apánk gyilkosával), majd pillanatokkal később a kötelező jellegű ellenállással, akik természetesen eddig nem jutottak semmire, de most, hogy velünk eggyel többen vannak, hirtelen elkezdik visszafoglalni az országot. És amennyire emlékezetes volt Vaas, annyira jellegtelen nem csak szinte az összes szereplő, de maga a főgonosz, Pagan Min is - többször éreztem úgy, hogy nem karakterekkel, hanem adott jellemekkel vagy azok kifigurázásával beszélgetek csak. Természetesen a játék főszála próbál komoly maradni és végigvezetni minket az egyébként (meglepetés!) belső viszályokat is tartalmazó, néhányszor a döntésünktől függően picit más irányba kanyargó polgárháborún, azonban a mellékküldetések esetében lényegesen könnyedebb hangulatot próbáltak a fejlesztők megütni, mi sem példázza ezt jobban annál, hogy az itt tábort vert folyamatosan beszívott páros rendszeresen rajtunk teszteli újabb és újabb találmányát. Ez pedig azt is jelenti, hogy újra jelentős időt fogunk eltölteni különböző hallucinált világokban, melyek közül egyik-másik lesz olyan emlékezetes, mint a harmadik rész hasonló „helyszíne”, csak ugye a gond az, hogy ez a poén is akkor ütött igazán, mikor először ellőtték. Újdonság volt viszont, hogy egy-egy küldetés kiszakított Kyratból és felvitt a Himalája csúcsai közé, ezek a helyszínek magasan (bocs) a játék legjobb pillanatait biztosították, sajnálom, hogy viszonylag kevés volt belőlük.

Ahol változás történt, méghozzá a pozitív irányba az a játék multiplayer része. Kapunk egy jófajta koop módot, mely most nem külön történetet jelent, hanem a kampány bizonyos részeibe lehet becsatlakozni. Mókás lett ez a megoldás, a játék fegyver- és jármű választékával kombinálva határozottan jól el lehet szórakozni vele. Igazi over-the-top akciófilmbe illő jelenet volt, mikor társam épp a levegőből osztotta a szó szerinti égi áldást egy gránátvető segítségével, majd a kellő pillanatban elefántháton rárontottam az egyébként is fel-alá szaladgáló katonákra. Hasonlóan kellemesre sikerült az előző részben a bugtengerbe fulladó kompetitív többszemélyes mód is, melyben két, különböző képességekkel rendelkező csapat egyikébe lépünk be egy kis aszimmetrikus csata erejéig. Nem állítom, hogy ezek a módok (vagy az egyébként egész mókás dolgokra is képes pályaszerkesztő) fogják eladni az embereknek a játékot, de kellemes kikapcsolódást nyújthatnak az egyjátékos kampány kincskeresése mellett.

Tegyünk egy gyors említést a Far Cry 4 technikai oldaláról is! A játék alatt futó, már az előző részt is meghajtó Dunia motor igencsak kellemes képeket tud az esetek 99%-ban stabil frame rate mellett a képernyőre pakolni és az újgenerációs gépekre optimalizálás határozottan jótékony hatással volt a látótávolságra vagy az árnyékok kidolgozására, de sokszor bezavart, hogy a játék látványosan az orrom előtt építette újra és újra fel az adott objektumokat, ahogy közeledtem feléjük. Az összkép ettől függetlenül általában nagyon látványos - legalábbis konzol szinten, a megegyező motor miatt néhány, az elmúlt két évben beépített effektet leszámítva nagyjából a maximumra tekert PC-s Far Cry 3 látványvilágát kapjuk meg. Ami viszont igazán ütött az a kitűnő, autentikus zeneválaszték, mely kellően különlegesre és hangulatosra sikerült, ilyen stílust tényleg ritkán hallhatunk egy játékban. Sajnáltam, hogy ezeket leginkább csak autókban lehetett hallgatni, harc közben az unalmasabb, szokásos Tempós Harci Zenét kapjuk csak.

Az a helyzet, hogy összességében jól szórakoztam a Far Cry 4-gyel, de ez leginkább azoknak az elemeknek köszönhető, melyeket egy az egyben átemeltek a korábbi részből. Ahogy írtam, a recept még működik, még úgy is, hogy annak pozitívumai mellett a hibáinak jó része is átköltözött ide. Ezeket azonban másodszor már nem vagyok hajlandó elnézni, az újdonság varázsa csak egyszer képes elfeledtetni őket. Egy jó kirándulás volt ez egy különleges, játékokban ritkán felbukkanó világban. Most azonban már korántsem tudott annyira lenyűgözni, mint ahogy azt anno a Rook sziget megtette.