Világ életemben nagyon széles volt az érdeklődési köröm, a mai napig azt az elvet vallom, hogy nem fogok semmiről sem véleményt nyilvánítani anélkül, hogy kipróbáltam volna, legyen az egy étel, film vagy akár egy videojáték. A tesztünk tárgyát képező csoda nem lesz ismeretlen a PC-n játszó közönségnek, hiszen ott valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag még rajongótábora is van a Surgeon Simulatornek. Mert ez egy ilyen hardcore izé állítólag, amihez nekem - szánom-bánom bűnöm, de - nem volt még szerencsém. Nem is tudtam róla túl sokat, így abban a hitben vágtam neki, hogy na ez most akkor valami jó kis precíz szimulációs cucc, és milyen jó lesz majd az ereket vagdosni a szuper touch-érzékelős PS4 kontrolleren, és én leszek az über Ross doki! Aha. Na nem nagyon spoilerezek azzal, ha már most elmondom, hogy nem erről lesz szó.
Az irányításnak - ami ugye a játék sava-borsa - két variációja választható már rögtön az elején. Az intuitív változat, amikor a kontrollerbe épített giroszkóp segítségével forgatjuk "kezeinket", és a hátsó karokkal külön tudunk "fogni" az ujjainkkal. Külön ravasz van a mutató- és a hüvelykujjunkra, külön a maradék háromra, és természetesen csak az egyik kezünket irányíthatjuk. A másik kiosztásnál nem az irányítót forgatjuk, hanem a jobb analóg kar segítségével mozgunk a virtuális műtőben.
A probléma az, hogy egyik megoldás sem működik, viszont ezt pontosan tudják a fejlesztők, is, mivel - ha hiszitek, ha, nem - ez egy feature! Bizony-bizony, a játék szándékosan játszhatatlan, mivel hogy ez mekkora poén. Halálra nevethetjük magunkat (értitek, halálra, mert műtő meg a betegek, hahaha...), miközben próbálunk BÁRMIT is kézbe venni vagy használni, hogy legalább hangyaf@sznyi esélyünk legyen megmenteni betegünket. Illetve hát ebben a játékban nincs olyan, hogy megmenteni, mert ez nem igazán arról szól, inkább arról, hogy a lehető leggyorsabb módon megcsináljuk, amit meg kell.
Amikor eltávolítjuk a kalapáccsal a beteg komplett mellkasát, úgy bordástul-mindenestül, majd ledobjuk jó esetben a földre, rosszabb esetben a betegünk fejére (ezzel is súlyos másodperceket veszítve), akkor jövünk rá igazán, hogy ez kizárólag szadistáknak való "szórakozás". Anélkül, hogy megbántanék bárkit is (mert bár roppant kevés esélyt látok arra, hogy kedves olvasóink közül túl sokan találkoztak volna ezzel a mesterművel, sosem lehet tudni), de nem nagyon tudok olyan észérvvel megtámogatható élethelyzetet mondani, amikor bárki otthon ülve szeretne nyomni egy kis sebészeti szimulátort. Maximum akkor, ha egy unatkozó multimilliárdos vagy, és még az életedben a WC-n kívül máshol nem szenvedtél - akkor tudok arra gondolni, hogy leülsz nyomni egy kicsit ezt az izét, hogy átérezd, milyen lehet hajléktalannak lenni, vagy valami menekültnek a dzsungel közepén.
A grafika teljesen funkcionális, ahogyan a körítés is, szöveges esettanulmányokból lehet megtudni, hogy most éppen kit "műtünk". Játékmenet-ügyileg úgy néz ki a dolog, hogy miután elolvastuk, kit és miért boncolunk fel, már be is kerülünk a műtőbe, ahol el is engedik a virtuális kezünket, és csak egy visszaszámláló mutatja, hogy mennyi időnk is maradt. Magunknak kell kikövetkeztetni a betegségből és a rendelkezésekre álló eszközökből, hogy mit is kéne csinálni, hogy sikeres legyen a beavatkozás.
A PS4-es kiadás sajátosságai közé tartozik a már említett kontrollerforgatásos irányítás, valamint ha rendelkezel kamerával, akkor a "saját kezeddel" ölheted meg az áldozataidat, természetesen csak virtuálisan. Illetve az augusztus végén megjelent patch-nek köszönhetően lehetőségünk van a kedvenc pszichopata barátunkkal co-op-ban orvososdit játszani, ahol mindketten egy-egy kezet irányíthatunk.
Ha a pontok helyett mi is a "tetszett / ajánlott / erősen ajánlott" jellegű értékelőrendszert használnánk, akkor most nem lenne más választásom, mint a "messzire kerüld el" plecsnit rányomni erre a csodálatos játékra. Vásárlás elött a kipróbálás erősen ajánlott, mert ki tudja, talán rákattansz - bár erősen kétlem, hogy erre túl nagy lenne az esély.