Feszessége és sallangmentessége miatt igen jó véleménnyel voltam a Fables sorozat nyitó epizódjáról néhány hónappal ezelőtt, de akkor még igazából nem lehetett látni, hova vezet az a gyors tempó, amit a The Walking Deadhez képest diktál a Telltale. Az évadzáró után azonban ez már nem marad nyitott kérdés, nyugodt szívvel lehet választ adni arra, hogy a máshol működőképes modell itt is megállja-e a helyét. Elsőként szögezzük le, a The Wolf Among Us ugyan részben tényleg csak egy átskinezett Walking Dead, mégis teljesen más a ritmusa, a hangulata, a mondanivalója, sőt, kicsit még a felépítése is.
A farkas azon gondolkodik, hogy az ujját cumizza, vagy inkább rágyújtson.
Látszólag ugyanúgy döntések segítségével befolyásoljuk a történet alakulását, de valójában ez csak azért van, hogy a bevált formulát lehessen alkalmazni. A helyzet az, hogy a döntéseknek itt koránt sincs akkora súlya. A levágott fejű nők gyilkosa után való szaladgálás ugyanis a látszat ellenére minden, csak nem igazi detektívmunka. A kalandjátékos elemeket teljes egészében kiirtották a játékból, illetve visszatekintve az első részre, nem is volt benne soha ilyen. Ez azt jelenti, hogy a mozikat már tényleg csak a beszélgetések törik meg, nincs valódi tárgyhasználat, hiányoznak a feladványok és öt négyzetméternél (!) soha nem nagyobb a mozgástér, amit be lehet járni. Ez egy interaktív mozi, de valódi interaktivitás nélkül, még a quick time eventeket se nagyon lehet elrontani.
A döntésekkel igazából csak egy baj van, de az komoly: nem igazán vezetnek sehova. Ez persze csak a legutolsó részben derül ki, akkor meg már késő dühöngeni.
Apropó, utolsó rész. Ennek az elkészítése ránézésre legalább annyiba kerülhetett, mint az összes többi együtt, az első órában szinte semmi nem töri meg az akciót, láthatóan meg akarták mutatni, hogy már erre is készen áll a Telltale. Szerintem még nem, egyszerűen a Quantic Dream-játékok vizuális világa egy másik szint, amit nem érdemes kóstolgatni, inkább el kell menni mellette, és mással villantani. A párbeszédekkel, a konfliktusokkal és a szó szerint színes szereplőkkel.
Szegény mumpszos béka nem lát be a dekoltázsba
Az hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a nyomozás csupán ürügy arra, hogy a valódi problémák bemutatását valamivel körülbástyázzák. Az igazi tartalmat így sokkal inkább a mesehősök elit-rétege és a lecsúszottak között tátongó szakadék kontrasztja adja. És persze az ehhez szervesen kapcsolódó egyéb gondok: az érdekképviselet hiánya, a mindennapi nehézségek ignorálása, a központi segítségnyújtás érthetetlen elmaradása és a hatalom korrumpálhatósága. Ezek olyan témák, amikkel valóban tud mit kezdeni a Telltale, és ügyesen is mutatják be a Fables univerzumának kettősségét. Ez utóbbi világnak egyébként központi eleme a Farm is, ahová azok vannak száműzve, akik nem tudják vagy akarják megengedni maguknak a borsos álcázó varázslatokat, amivel a normális világban is tudnának érvényesülni. Habár direkt módon a Farm nem jelenik meg, mégis végig jelen van a nem emberszabású szereplők félelmein keresztül - ez is egy kiváló morális téma. És hiába az interaktivitás hiánya, ezekkel a sztori-elemekkel simán nyerő is lehetne a Wolf. De két nagy hibát elkövettek a készítők, és ez rombolja az összképet.
Nincs vége, a következő oldalon folytatjuk!
Próbálom virágnyelven, spoiler-mentesen megfogalmazni. Az egyik, hogy függetlenül a döntéseidtől, több közeli szereplő minden erőfeszítésed ellenére meg fogja szívni. Hiába állsz mellettük végig, hiába választod ki alaposan a megfelelő válaszokat, a végén az arcodba vágja a játék, hogy így sem sikerült semmit elérned. Persze lehet azt mondani, hogy az élet mindenképpen kemény, de utólag inkább azt érezzük, hogy semmi különbség nem volt az opciók között. A másik probléma is hasonló. Több részt szentelnek annak, hogy bemutassanak egy olyan erőt, amivel kapcsolatban tényleg megfordul az ember fejében, hogy akár értelmes alternatívája lehetne a jelenlegi, időnként impotens hatást keltő hatalomnak. Nincs ám klisés, kétpólusú jó és gonosz, ami az egyiknek a gyengéje, az a másiknak az erőssége, és fordítva. Aztán az utolsó fél óra ezt is kis híján felülírja, nehogy véletlenül azt érezzük, hogy fontos, súllyal bíró döntéseket hozunk.
Bigby nagy Harry Potter rajongó, többször is a homlokára tetováltatta a jelet, sikertelenül.
Összességében ha vannak is gondok a történetmeséléssel, ez csak a végén derül ki. Apránként vizsgálva nehéz elvitatni, hogy a TWAU nagyszerű móka, kiváló szórakozás. Bigby karaktere videojáték-mércével mérve kimondottan érdekes, erre természetesen rá is segítenek azzal, hogy szinte mindenki szembesíti a múltjával. És tényleg: csak rajtunk múlik, hogy válhat-e az egykori vérengző fenevadból mára példás rendfenntartó, vagy megmarad annak, aki vagy ami mindig is volt. A többi szereplő is simán átviszi a képzeletbeli lécet, a képregény alapján ugyan én Kékszakállt nyájasabbnak képzeltem el (itt leginkább hiperagresszív), de mindenkiben lehet találni valami egyedit, és felesleges töltelékszereplők tulajdonképpen nincsenek is. Igazán kemény döntési helyzeteket azonban ne várjon senki, itt nem kell levágni senkinek a lábát (bár van, akinek le lehet tépni a kezét, de ennek itt egyszerűen nincs akkora súlya), ugyanakkor vannak például olyan elágazások, amelyek miatt kétszer is érdemes végigmenni a játékon, mert akár teljes helyszínek is kimaradhatnak elsőre.
Cel-shaded kapualj, cel-shaded ing, cel-shaded alkarszőr
“...a Telltale-nek egy picit megint sikerül emelnie a saját maga által felállított mércén” - írtam az első rész után, és bár ez nyilvánvalóan túlzásnak bizonyult, a The Wolf Among Us több szempontból is sikeresen hozta a képregény színvonalát. Könnyed dráma, kiforgatott mesék, felnőtt történet - mindez mozi formájában előadva tíz órában. Egy dolog már most borítékolható, jó eséllyel egy az egyben ezt a sablont fogják a Borderlands-re és a Game of Thrones-ra is ráhúzni, valószínűleg sikerrel. Aztán egyszer majd egyik pillanatról a másikra besokall a piac, és ugyanazt, ami tavaly még nyolcvan százalékot kapott, lehúzzák a kritikusok hatvanra.