Valiant Hearts: The Great WarTeszt

Bár az agyam pontosan tudja, hogy jó szándék helyett komoly üzleti megfontolások állnak a háttérben, azért jóleső érzés látni, hogy ha már összeraktak egy ilyen jól működő motort (nevesül az UbiArt Frameworköt) az Ubisoft hagyja, hogy csapatai kisebb projektekbe fogjanak bele vele. Ennek köszönhettük a Child of Lightot és most ennek köszönhetően kaptunk egy olyan háborús játékot, ami más, mint bármelyik másik háborús játék: a Valiant Heartsot.

A Valiant Hearts üzenete nem az, hogy a háború igazi férfias játék, ami hősöket ad a világnak, az ő üzenete az, hogy a háború a pokol, mely életeket és kapcsolatokat tesz tönkre, apákat (és ahogy a példa is mutatja: nagyapákat) szakít el a családjuktól, barátokat fordít egymás ellen. És igen, esetenként hősöket is nevel, hétköznapi hősöket, akik ugyanúgy sérülékenyek, a sors egy pillanat alatt el tudja őket is pusztítani. Ha nem is feltétlen vidám, de üdítő ehhez a témához történő ilyetén hozzáállás, ahogy a jól megtervezett koreográfiát gond nélkül feláldozzák a történelmi hűség kedvéért. A játék főszereplői nem hős katonák, hanem átlagemberek (oké, négy átlagember és egy kutya) a rossz helyen, a rossz időben. Ez a hely jellemzően Franciaország, az időpont pedig a játékokban egyébként eléggé hanyagolt első világháború: a Valiant Hearts négy plusz egy, egymást többször keresztező története nem sokkal a háború kitörésétől egészen az Egyesült Államok belépéséig tart.

A négy emberi főszereplő is jól mutatja, hogy a világháború elől senki nem tudott elmenekülni. Közülük talán Emile és Karl kapcsolata a legérdekesebb, hiszen Karl szerelme, gyermeke anyja egyben Emile lánya - jól mutatja a háború torz jellegét, hogy após és veje az ellenséges erők között köt ki a játék elején. A maradék két karakter is viszonylag érdekes, de az ő történetük valahol a játék közepén lezárul, onnantól inkább csak asszisztálni fognak az előbbi kettős sztorijához, míg a plusz egy, a Walt nevű kutya rendre felbukkan mindenkinél, inkább mint játékmechanikai szereplő mintsem tényleges karakter. A szereplők mindegyike élhetett volna a valóságban is, motivációjukban, történetükben nem igazán találni hibát - talán éppen ezért is zavaró, hogy a játék közepéig kergetett főgonosz egy erős karikatúra lett, a viccekből ismert tipikus német, bratwurst-zabáló, sört vedelő, halálfejes sapkában tisztelgő generális. Értem én, hogy valahol megállt kelljen parancsolni az empatikusságnak, de a fentiek tükrében karakterét zavarónak, már-már feleslegesnek éreztem.

De nem csak szereplőiben és történetében más a Valiant Hearts, hanem játékmenetében is, hiszen nem egy akciójátékot kapunk, melyet sokan várnának a témát megpillantva, itt katonák helyett puzzle feladványok lesznek ellenfeleink. Az ötlet alapvetően jó, legtöbbször még a megvalósítás is, a legnagyobb gondom a változatossággal volt. A feladványtípusok többségét a játék első harmadában megtanuljuk, onnantól csak a helyszín és környezet változik, de ugyanúgy elveszett fogaskereket keresünk, szögesdrótokat vagdosunk, karokat húzogatunk, tekerőket tekergetünk, tárgyakat dobálunk. Ráadásul érezhetően az lebegett a fejlesztők szeme előtt, hogy mindenki felé nyissanak, mert a feladványok szinte mindegyike minimális agymunkával abszolválható, de ha valakinek még így is nehézséget okozna egyik-másik, akkor egy komoly segítség-rendszer fogja meg és vezeti a kezét.

De akkor mégis mi az, ami keresztülránt azon a hat-nyolc órán? Leginkább a hangulat. Az gondolom mindenki számára nyilvánvaló, hogy a Valiant Hearts nem az a boldogságtól csicsergő játék, sőt, nagyon érzékletesen tudja bemutatni a konfliktusra jellemző szörnyűségeket, legyen az a mustárgáz bevetése és annak hatása, a lövészárok-hadviselés borzalma vagy a katonai fogolytáborok embertelensége. Mégis, miután könnyedén azonosulni tudunk a főszereplőkkel, húzza az embert a vágy, hogy valahogy kimenekítse őket ebből a pokolból és újra összehozza őket, nem várjuk, inkább csak reméljük a happy endet. A történetvezetés egész ügyesen keveri a szálakat és helyszíneket ahhoz, hogy soha ne töltsünk el túl sok időt egy helyen vagy egy karakterrel és az előbb említett könnyen kiismerhető feladatokat egyszer-egyszer jó érzékkel tudja egy-egy új, különleges pályával keverni, például mikor az éjszaka leple alatt kell megszöknünk egy fogolytáborból, vagy mikor katonákat szállító taxinkkal kell az útakadályokat kerülgetnünk a kánkán zenéjére. Ráadásul játszva tanít is a játék: minden helyszínhez tartozik néhány bejegyzés, melyben leírják, hogy az adott pálya melyik történelmi eseményhez is kapcsolódik, bemutatják a háborúban használt olyan új fejlesztéseket, mint a páncélosok vagy a lángszóró.

Az i-re a pontot pedig a rendkívüli technikai jellemzők teszik fel. Az UbiArt Framework képességeit már ismerhetjük, az Ubisoft Montpellier csapata pedig bámulatosan szép világot épített fel vele. A Rayman őrült pályái és Lemuria meseszerű világa után a Valiant Hearts úgy néz ki, mintha egy régi francia-, vagy még inkább belga képregény elevenedett volna meg. A két dimenziós rajzolt figurák kitűnően mutatnak a szintén 2D-nek tűnő, de ha jobban megnézzük valós térbeli kiterjedéssel rendelkező pályákon, egyik-másik helyszín (például a fent említett fogolytáborból menekülős) pedig kis túlzással önmagában megéri a játék árát. Az pedig igazán elképesztő, hogy milyen erőteljesen tudják ábrázolni a háború szörnyűségeit úgy, hogy közben nem mennek el a gusztustalanság irányába, anélkül érezzük, hogy nagyon nem szeretnénk ott lenni, hogy derékig kellene szögesdrótokba akadt hullák tengerében gázolnunk. És természetesen gyönyörű dallamokat is kapunk mellé, a zongora alapú zene nagyon szépen foglalja keretbe a látottakat.

Fura egy szerzett lett ez a játék. Ha nagyon akarnék, gond nélkül beleköthetnék abba, hogy kaland-, logikai játékként nem áll a legerősebb lábakon, de minden más ponton annyira ügyesen össze lett rakva, hogy hajlamos vagyok felülemelkedni ezen. Nem egy egyszerű téma ez, nagyon könnyű lett volna a pátoszos blődség, vagy éppen a szirupos háborús romantikus irányába elvinni, azonban a Montpellier csapata kellő tisztelettel és profizmussal nyúlt hozzá, így a végeredmény egyik véglet irányába se hajlik, egy rendkívül hangulatos, azonban a háborút kellő komolysággal ábrázoló történetet kaptunk.