Final Fantasy XIV: A Realm RebornTeszt

Emlékszik valaki a 2010-ben megjelent Final Fantasy XIV-re? Nem? Nem is csoda, a tizenegyes rész utáni második MMO Final Fantasy egyértelműen a (számozott) széria mélypontja volt, nem csak a kritikusok és a játékosok állították egybehangzóan, hogy egy félkész, játszhatatlan játékot kaptak, de még a fejlesztő Square Enix is látta, hogy ezt a produktumot csak egy világégés mentheti meg. És az armageddon meg is érkezett, első körben a fejlesztő csapatba: a céget akkoriban vezető Yoichi Wada komoly változtatásokat ígért, első lépésként azonnal leváltva Hiromichi Tanakát, a játék producerét, aki helyett az addig Dragon Quest spinoffokon dolgozó, tíz évvel fiatalabb Naoki Yoshidát bízták meg azzal, hogy rázza gatyába a játékot. Ő pedig azzal kezdte, hogy összeírt nagyjából 400 (!) olyan, a játék alapjaiban jelenlevő problémát, melyeket megoldva az egy koherensebb, élvezhetőbb produktum lesz, majd ezeket kiosztotta egy-egy kiválasztott dizájnernek és csapatának, nekikezdve egy olyan roncsmentésnek, melyet a cég valószínűleg még nem látott. Az eddigiektől teljesen eltérő fejlesztői környezet (az egyes csapatok versenyezhettek, bemutathatták egymásnak az ötleteiket, hallathatták a hangjukat), a játékosok visszajelzéseinek komolyan vétele (volt, akinek az volt a feladata, hogy hetente összegezze a fórumokon található igényeket, majd azokat priorizálja, megvizsgálva, hogy beépíthetőek-e a játékba) végső soron meghozta a gyümölcsét. A 2013-ban megjelent A Realm Reborn az utóbbi idők egyik legjobb MMORPG-je lett, a nemrég megjelent PS4 változat pedig büszkén bizonyítja be, hogy ez a stílus igenis életképes a konzolok világában is.

Az első percekben azonban ebből nem sokat látunk. Miután keresztülverekedtük magunkat a regisztráció, PSN profilhoz kötés, frissítés és hasonló lépések rengetegén (mely látszólag tudatosan úgy készült, hogy eltántorítsa a játékost a tényleges játéktól) és megnéztük a látványos intrót (mely szépen átvezeti az eredeti FF14 történetét az ARR cselekményébe) nekikezdhetünk a karakterkészítés elsőre elképesztően rémisztő folyamatának. Nemek, fajok, kinézet finomhangolása már valamennyire megszokott (a moncsicsinek kinéző manó népségtől a… metroszexuális elfeken keresztül a böszme nagy monstrumokig lehet válogatni), azonban utána jönnek a nehéz feladatok. Már a karakterosztályoknál érdemes elidőzni, ugyanis (legalábbis nevük alapján) merőben eltérnek a megszokott közhelyektől: nagyjából az Archer az, amit ismerősként köszönthetünk, de egy átlagos MMO játékos csak a fejét vakarja olyan osztályoknál, mint Pugilist, Marauder vagy Thaumaturge. Éppen ezért nagyon ajánlom még a kezdés előtt a neten fellelhető leírások egyikét elolvasni, ne szaladjunk bele olyanba, hogy amiről azt hittük, hogy lángokat szóró DPS, arról kiderül, hogy igazából egy gyógyító osztály.

Az ARR osztályai ugyanis szokatlanul határozottan predesztinálják, milyen szerepet fogunk játszani. Itt nincsenek képesség fák, nem tudunk a varázslóból kétkezes karddal szaladgáló barbárt faragni. Ez persze nem jelenti azt, hogy unalmas lenne a szintlépés: való igaz, hogy a legtöbb amibe beleszólhatunk az a néhány szintenként kapott egy-egy bónuszpont elhelyezése, de még így is folyamatosan kapjuk az újabb és újabb képességeket, érezhetően egyre erősebbek leszünk, látható és érezhető a fejlődés. Ráadásul a Realm Reborn fejlődési rendszere csak elsőre tűnik egyszerűnek: a helyzet az, hogy egy idő (pontosabban: 10 szint) után szabadon dönthetünk úgy, hogy a kezdetben választott osztályunk mellett belekezdünk egy másikba is, mindössze ki kell cserélnünk a karakterünk kezében a fegyvert egy másikra - ráadásul ez nem jelenti azt, hogy az addigi munkánk kárba veszne, bármikor visszaválthatunk a korábbi "munkakörbe". Ez pedig szokatlanul nagy szabadságot és egyben biztonságot jelent: nincs elrontott fejlődés, nyugodt szívvel kipróbálhatunk úgy egy másik osztályt, hogy vész esetén két-három gyors lépésben visszaválthatunk a korábbi, potenciálisan erősebb szakmára. Lényegében úgy hozunk létre alternatív karaktereket, hogy közben nem hozunk létre új karaktereket. A több osztály kipróbálását pedig még ösztönzi is a játék, két bizonyos szakma keveréséből egy újat tudunk létrehozni, különleges előnyökkel, a kevesebb felszedhető küldetést (mivel azok nem resetelődnek a kaszt váltásakor) pedig azzal ellensúlyozzák, hogy a két kaszt közötti szintkülönbség arányában az alacsonyabb valamennyi XP bónuszt kap. Egyszerre egyszerű és mégis tartalmas, nagyon ügyes megoldás és a nap végén a közös játékra ösztönöz, hiszen lehet, hogy ötvenes szintű gladiátor vagy, mikor egy új osztályt kipróbálva visszaesel az első szintre jó, ha vannak mások, akikkel együtt tudsz kalandozni.

A játékban benne van minden, amit egy modern MMO-tól elvárnánk, azonban szinte minden része picit másképp működik a megszokottnál, több esetben pedig olyan tartalommal rendelkezik, hogy csak néz az egyszeri kalandor. Itt vannak például a crafting képességek, melyek a Realm Reborn világában tényleges szakmaként működnek, saját „fegyverrel”, saját képességekkel, szintekkel, feladatokkal. Nem csak egyszerűen beállítjuk, hogy avatarunk gyártson le két tucat harcimalac-kalapot, hanem crafting képességeket használva tényleges résztvevője leszünk a folyamatnak, egyensúlyozunk a végtermék minőségének javítása és az alapanyagok idő előtti degradálása között. A küldetésrendszer is ismerős lehet, jellemzőek a hasonló játékokban megszokott fetch-questek, azonban iszonyatos mennyiség és változat van belőlük. A normál „vágjál le x szörnyet” mellett vannak direkt szintlépésre elkészített küldetések (viszlát grindelés!), vannak kereskedős és alapanyag begyűjtős, szóló és csapatos küldetések, mindezt pedig egy feszes, érdekes sztori keretezi, mely az első pillanatoktól egészen az ötvenedik szintig elvezet minket, útba ejtve szinte minden területet, valamint különböző instance-kat.

Oh igen, az insták! Mivel a kasztok látványosan egy-egy szerepkörbe határoltak, a kalandjaim során egyszer se fordult elő, hogy valaki ne tudta volna a szerepét - mondom mindezt úgy, hogy mindegyik instát a szakavatott MMOsok legnagyobb félelmével, random csapattal nyomtam le. Ott kezdődik, hogy a játék magától pakolja össze a megfelelő szintű és kasztú játékosokat (például egy könnyű, négyfős csapatba mindig egy tankot, egy healert és két DPS-t pakol), ha valaki túl magas szintű lenne, azt visszagyengíti az adott hely megengedett maximumára. Innentől pedig tudni fogod, hogy te vagy a tank és ennek megfelelően fogsz játszani - nem csak azért, hogy ne cikizzenek a többiek, hanem mert nem is tudsz másképp, a képességeid csak ezt a harcmodort engedélyezik. Ha pedig nem kellenek a küldetések, a területek tele vannak úgynevezett FATE lehetőségekkel, ezek olyan spontán küldetések, melyekbe bármelyik arra járó részt vehet és a cél érdekében befektetett energiája alapján kap díjazást.

Folytassam? Mit szólnál például ahhoz, hogy az első mountként megkapott Chocobo nem csak szimpla hátas, harmincadik szinttől a játékos mellett tud harcolni és három különböző képességfán fejleszthetjük őrült erős tanknak vagy akár kitűnő támogatónak. Vagy milyen kitűnő ötlet, hogy bár a három városállamban lévő aukciós házak össze vannak kötve, de a helyszínek adószabályai rendszeresen megváltoznak, így figyelned kell, hogy hol és mivel kereskedj. Nem véletlen, hogy még a harmincadik szint környékén is megjelenik egy-egy tutorial üzenet, a játékba olyan mennyiségű tartalom van, melyet egyszerűen nem lehet az első néhány órába belepakolni. Az ötvenes szinttől pedig elkezdődik a nagybetűs élet, a Square folyamatosan nyomja bele az endgame tartalmakat, melyek már most is olyan 50-100 órányi kalandozást és addig nem látott újdonságokat biztosítanak a tapasztalt játékosoknak. Van természetesen PvP is, viszont csak az erre kijelölt, gondosan elzárt területeken, ahol szervezetten lehet csapatosan egymásnak esni. Nem tudok elég hálás lenni azért, hogy mostanában ilyen élesen különválasztják a PvP és PvE tartalmat, így a hozzám hasonló békésebb szerzetek is nyugodtan kalandozhatnak.

Technikailag a Realm Reborn kíméletlen profizmusról tesz tanúbizonyságot. Az elődje finoman szólva is optimizálatlan volt, itt még akkor se röccen meg a frame rate mikor tucatnyian dobáljuk a varázslatokat egy-egy nagyobb ellenfélre. Mellette viszont szemkápráztató látványt tol a képernyőre, a PS4 verzió bőven felveszi a versenyt a maximumra tekert PC-s tesójával és egyszerűen érezni, hogy a dizájnerek szabadon engedhették a fantáziájukat, a játék minden egyes zónája egyedi és lenyűgözően látványos. Egy kombinációval el lehet rejteni a teljes kezelőfelületet, miután ezt megtudtam többet fotóztam, mint egy japán turista. Természetesen változnak a napszakok, a tiszta időt esők, viharok váltják fel melyek teljesen más hangulatúvá varázsolják a környezetet. Mindezt pedig egy olyan zenei aláfestés koronázza meg, melyet méltán pakolhatunk a sorozat legjobbjai mellé. Most komolyan, mikor rögtön az első helyszínen ilyen muzsika fogadott várható volt, hogy pillanatok alatt beleszeretek.

És ami a legfontosabb: a játék nagyon jól érzi magát a kontrolleren. A lehetőséget megkapjuk, hogy egeret és billentyűzetet kössünk a PS4-hez, de nem szükséges, szinte minden fontos dolgot elérünk néhány gombnyomással, a kezelőfelület pedig rendkívül barátságos és száz százalékosan személyre szabható. Talán csak a chat az, ami kicsit nehézkes, bár látszik, hogy mindent megpróbáltak a fejlesztők (rengeteg előre elkészített szöveget kapunk például), de azért irányítóról pötyögni soha nem lesz túl barátságos. Cserébe persze ott a party chat, tessék azt használni.

Igazán jó MMORPG-t készíteni nem egyszerű munka, egy alapoktól elrontottból ennyire jót varázsolni pedig már-már hihetetlen. Azonban Naoki Yoshida és csapata végrehajtotta a lehetetlent, nem csak az utóbbi idők egyik legjobb online szerepjátékát tették le az asztalra, de megalkották azt a játékot, melyhez a jövőben megjelenő konzolos online szerepjátékokat bátran mérhetjük.