Január helyett áprilisban jelent meg a The Serpent's Curse folytatása, de minden szempontból megérte a várakozást a Broken Sword ötödik részének második, befejező epizódja, ugyanis nem csak a történetet sikerült lekerekítenie, hanem szinte mindenben képes volt felülmúlni a tavalyi nyitányt.
Persze nagy előnnyel indult, mivel nem kellett foglalkozni a történet felvezetésével, hiszen ott vesszük fel a fonalat, hogy a titokzatos festmény, a "La Maledicció" nagy nehezen George és Nico kezébe került, már csak meg kellene fejteni a mögötte álló rejtélyt. Ami nagyon hiányzott az elődből, itt a teljes részt az tölti ki, egy műkincshez kapcsolódó misztikum nyomában járva göngyölítjük fel a szálakat és próbáljuk megmenteni a világot. És ez a szerep az, ami igazán jól áll a Broken Swordnak, a középkori helyszínek, a rejtett szobák, a titkos kapcsolók és az elhagyatott barlangok világa a rejtvényeknek is sokkal jobb hátteréül szolgál, mint a modern városi környezet. A sztori félbevágása ezért sem volt túl szerencsés, mert bár a két alapvetően más hangulatú rész tényleg jó helyen lett különválasztva, túl sok idő ment el a felvezetéssel. Ezúttal a rajongók kiszolgálása is jobban sikerült, régebbi szereplők kacsintanak ki a játékosra, és kiemelt szerepet kap George nemezise, a kecske is. Nem állítom, hogy sok poént csak a veteránok fognak érteni, de az biztos, hogy ők jobban fognak szórakozni.
A történet egészen a végéig nincs elaprózva, olyan nagyszabású dolgok állnak a háttérben, mint Jáhve és Lucifer egyensúlya a világban, és bár a gnosztikus tanok állandó részét képezik a párbeszédeknek, nem bonyolítják túl és unalmassá sem teszik a szövegeket. És ha már a beszélgetéseknél tartunk, ezúttal sokkal precízebben sikerült megközelíteni a korai Broken Swordok finom, nem tolakodó humorát is, jók lettek az új karakterek is, egyikük sem fingja szét a játékot. A sztorivezetés jó ütemű, pont olyan gyakorisággal váltogatják a helyszíneket, ahogy az elvárható, egyedül a játék vége lett totálisan összecsapva. Nyilván kalandjátékos keretek között nehéz hitelesen eljátszatni egy akciódús jelenetet (ebben egyébként a sorozat egyik epizódja sem volt soha erős), de itt még átvezető jelenettel együtt is túl hirtelen lesz vége mindennek. Tíz-tizenkét óra után sajnos hiányzik a történet csúcspontja, olyan, mintha egy könyvben a közepéről egyenesen az utolsó oldalra ugranánk, érdekes szakaszok kihagyásával. Vagy valami nagy fordulat kellett volna ide, vagy valami érdekes rejtvény, de mindkettő elmaradt.
A feladványok nagyjából azt a szintet hozzák, amire manapság kereslet és türelem van, bár mintha egy fokkal nehezebbek lennének a megszokottnál, de ezt ellensúlyozza, hogy szinte mindig csak egy szobában (!) tevékenykedünk, tehát még kalandjátékos viszonylatban is elképesztő a linearitás. Pont olyan, mint egy tps, amiben addig nem nyílik ki a továbbvezető út, amíg le nem lőtted az aktuális ellenfeleket, csak itt a tárgyakkal kell variálni. Ezeknek a kombinálása ugyanakkor kimondottan komplex, ami annak is köszönhető, hogy szinte az elejétől kezdve legalább tíz tárggyal rendelkezünk, és ezek szinte mindegyikét számtalan alkalommal kell ilyen-olyan kontextusban használni.
De akárhányszor is járjuk körbe a játékmenetet, az igazán egyedi értéket itt mégis az oly megfoghatatlan - szubjektív, ám oly csodás - hangulat képviseli, ami nélkül egyszerűen nem lehetne a Broken Sword az, ami. A felbontás óriási, a színek csodásak, a részletek kidolgozottak, a karakterek animációja precízebb, mint sok AAA-s címben, a szereplők szinte lemásznak a képernyőről - vizuálisan annyira elsöprő és gyönyörű az összehatás, hogy egyszerűen nem lehet egy legyintéssel elmenni emellett az elem mellett. Ez már csak azért is jelentős fegyvertény, mert kevés független, kickstarteres fejltesztésnél figyelnek ennyire a részletekre, az igényesség gyakran kimerül a mechanikák megreformálásában. Itt szó sincs újító szándékról, csak a rajongók kiszolgálásáról, ami egész magas színvonalon sikerült is.