Moebius: Empire RisingTeszt

A Moebius-elmélet értelmében a történelem ismétli önmagát, ugyanazok a mintázatok jelennek meg minden korban, ugyanazok az emberek, de más néven alakítják a történéseket, és gyakorlatilag az összes befolyásos közszereplő valamilyen híres történelmi személyiség jellegzetességeivel és hatásával rendelkezik. Ez az elmélet természetesen a valóságban nem létezik, Jane Jensen agyából pattant ki, hogy a kalandjátékokban oly gyakran felbukkanó misztikus háttértörténet alapjául szolgáljon. Ejtsünk néhány szót a játékipar egyik legismertebb, máig aktív hölgy fejlesztőjéről, hátha nem ismeri valaki. Ugyan a neve leginkább a Gabriel Knight sorozat kedvelőinek lehet ismerős, a kilencvenes években több más sikeres kalandjáték írója és tervezője is volt egyben, hogy aztán az ezredforduló után a műfaj hanyatlásával együtt egyre rosszabb címekre pazarolja el tehetségét. A Gray Matter ugyan villantott valamit a korábbi ragyogásból, de ahogy a hozzá hasonló veteránok egy része, úgy ő is a Kickstarteren kötött ki, hogy aztán viszonylag gyorsan össze is hozza a megszerezett pénzből a Moebiust.

A történelem ismétli önmagát, az már biztos, legalábbis a kalandjátékok esetében biztosan. Na nem ami a sikert illeti, hanem sokkal inkább a játékmenet és a történetmesélés az, ami mintha változatlan formában köszönne vissza évtizedről évtizedre. A Moebius sem kivétel ez alól, kicsit barátságtalanabb felhasználói felülettel és nehézséggel akár évekkel ezelőtt megjelenhetett volna. Jensen profi módon bontja ki a történetet, amit én az első bekezdésben leírtam, az két fejezet alatt áll csak teljesen össze, addig csak azt tudjuk, hogy egy kivételes intelligenciával rendelkező műtárgybecsüs minden történelmi személyt és jelentősebb alkotást kívülről-belülről ismer, hihetetlen tárgyi tudását pedig szinte bármilyen szituációban képes kamatoztatni. Persze, hogy szüksége lesz rá előbb-utóbb mindenkinek, aki valamilyen szinten érintett a következő évszázadokat meghatározó, már most küszöbön álló esemény eljövetelében, vagy ennek megakadályozásában. Érdekes, hogy ez a misztikus történelmi sztorivezetés - ami akár egy Dan Brown regényvázlatból is kipottyanhatott volna - milyen jól működik a klasszikus kalandjátékok körében, anélkül, hogy gagyi hatást keltene. A történet tehát biztos kézzel van irányítva, közben úgy ugrálunk a földrészek között, mint egy régi Tomb Raiderben, és bár a fő karakterek kissé klisések, még így is végig érdekesek maradnak. A kezdetben ellenszenves, önfejű főszereplő egyértelmű karakterfejlődésen megy keresztül, többekről el is hisszük egy-két percre, hogy árulók, pedig nem, szóval arra a fajta izgalomra kell itt számítani, amit egy kalandjáték a maga lassú folyásával garantálni tud. Hozza, amit hoznia kell.

A pulzust ugyanakkor nem igazán emeli meg semmi, nem csak azért, mert a műfaji keretek erre nem adnak lehetőséget, hanem mert tényleg minden visszaköszön máshonnan: aki életében látott már két kalandjátékot, az egy perc alatt el fog igazodni itt is, az egyetlen valódi, érdekes újdonság a profilozás. Arról van szó, hogy műértőnk kevés információ alapján rengeteg tárgyról el tud mondani olyan dolgokat, amit más nem, de ennél jóval többre is képes, emberek személyiségét is képes összerakni. Ez főleg akkor jön jól, ha az adott személy cselekedeteit és hátterét valamilyen történelmi személyhez kell kötni, ilyenkor ugyanis a játékosnak kell az információk alapján szűkíteni a szóba jöhető hírességek körét. Ez persze inkább jópofa, mintsem komoly kihívást rejtő puzzle, csak el kell olvasni hozzá mindent alaposan, ami ki van írva a képernyőre. Ez a fajta könnyedség egyébként az összes rejtvényre jellemző - sajnos ebből a szempontból inkább a mai játékok közé illik a Moebius, ugyanis főleg lokális feladványok vannak csak benne. Ez alatt azt kell érteni, hogy mindig teljesen egyértelmű, hogy mi lesz a következő lépés, csak a tárgyakat kell összeválogatni ahhoz, hogy azt meg is tudjuk tenni. Nincs szükség igazi felfedezésre, mert mindig csak három-négy képernyőnyi (!) helyszínt érünk el, így nem csak a felfedezés élménye hiányzik, hanem a nyitott gondolkodásnak is búcsút inthetünk. De persze ezt lehet a másik oldalról is nézni: nagyon ritka az izzadtságszagú próbálkozás és nincsen pixelvadászat sem. Megvizsgálhatunk persze itt is mindent, még pontozást is tettek bele, mint annak idején a Sierra-játékokba, de ennek szinte semmi jelentősége nincs, a végén még csak ki sem írja, hogy mennyit gyűjtöttünk, ha érdekel, akkor az utolsó helyszínen meg kell jegyezni. Pont ilyen suta próbálkozással próbáltak kisebb elágazásokat is beletenni a játékba: ennek az lett az egyik eredménye, hogy a megjelenés másnapján jött egy patch, mert volt egy szál, ami véletlenül sehova sem vezetett, és többen teljesen elakadtak. Az esetek többségében ugyanakkor gyakoribb, hogy nincs is igazi elágazás, csak két mondatot máshogy mondanak el, és a pontszám alacsonyabb lesz a tíz óra végére. Nem elegáns megoldás.

A Moebius legszomorúbb jellegzetessége ugyanakkor a jellegtelensége, amit a kimondottan idegesítő utolsó fél óra csak fokoz. Hiába a - videojátékos szinten - működő történet, az egész jó karakterek, ez önmagában kevés, mert bár a szereplők között működik az interakció, a játékos és a játék között már kevésbé. Kevés a rejtvény, még kevesebb a jól sikerült, a tárgyhasználat pedig annyira kézenfekvő, hogy túl sok gondolkodást nem igényel. A Moebius az a fajta kalandjáték, amit végig lehet vinni anélkül, hogy végigjátszásokban kéne könyékig turkálni, ami akár még pozitívum is lehetne, de inkább csak a túlegyszerűsített struktúrájának tudható be. Azt már csak zárójelben merem megjegyezni, hogy olyan komoly technikai problémák vannak jelen, melyeket még ennek a műfajnak a keretei között sem lehet elnézni. A háromdimenziós háttérben megjelenő, photoshopban rosszul körbevágott elemek, a főhős botsáska-szerű mozgáskultúrája, a rosszul egymásba blendelt animációk, az emberi anatómiát távolról sem ismerő karaktermodellezők trehány munkája csupa olyan elem, ami egy kalandjátéknál, ami alapvetően a hangulatával kíván operálni, finoman szólva sem szerencsés. Jó, ugyanakkor kidolgozatlan ötletek és középszerű kivitelezés - sajnos nem a Moebius fogja megmenteni ezt a műfajt.