Mario Golf: World TourTeszt

Essünk túl a vallomáson: Ez volt az első közvetlen találkozásom a Mario Golf sorozattal. Az amerikai elnökök kedvenc sportja eredendően nélkülözi azt a dinamizmust, ami miatt szeretek a játékkonzol felé nyúlni, és soha nem tűnt úgy, hogy a formula nintendós átértelmezése sokat változtatna ezen. A World Tour trailerei viszont büszkén hirdették, hogy itt akár a tengerfenék is otthont adhat egy meccsnek, Bullet Billé változhatnak a labdák, és még tucatnyi más módon rugaszkodhatunk el a gyeptől. Olyasmi lenne ez a golfhoz képest, mint a Mario Kart egy autószimulátor után? Nos, nem egészen.

A játék nem teketóriázik sokat a bemutatkozással. Kiválasztod a használni kívánt Mii-det, majd indul is az alapozó oktatás. Értékelendő az időhúzás mellőzése, de a tutorial végén feltáruló lehetőségekkel farkasszemet nézve kicsit úgy érzi magát az ember, mintha egy perccel az után, hogy először megmutatták neki az ejtőernyő kioldóját, már ellenséges övezet felett rugdosnák kifelé egy repülőgépből, fegyver gyanánt egy kőbaltával meg egy kalibrálatlan mesterlövészpuskával a hátán.

Ez egyben a MG:WT egyik legijesztőbb sajátossága és szavatosságának fő garanciája: A kezdő szintű és a tudatos, profi játék között nagy és többnyire üres tér tátong. Alapvetően pofonegyszerű reflexpróbáról van szó, ahol az ütéseink erejét és pontosságát jelképező csíkot a megfelelő időben kell megállítanunk, miután megadtuk, hova szeretnénk pottyantani a labdát. Utóbbira ráadásul még javaslatot is tesz nekünk a gép. Gyakorlatilag az „A” gombon kívül nincs is semmire szükségünk, hogy megközelítsük az adott pályához tartozó referenciaértéket (vagyis a „par”-t, azt az ütésszámot, ami felett már cikinek számít teljesítményünk).

Aztán, hogy lefaragjunk pontszámunkból, elkezdünk kalkulálni a domborzattal, a széllel, az egyes ütőkhöz kapcsolódó röppályákkal, a labda csavarodásával, és a reflexeinken levő hangsúlyt lassan elnyomja a játék komplex rendszereinek összjátéka. Innentől nincs más út, mint nekiülni a házi feladatnak, és szépen lassan megtanulni uralni a fenti tényezőket. Vagy kikapcsolni a játékot, a kezdeti arcade élmény ugyanis egyszerűsége miatt hamar kifullad.

Az egygombos ütés után zavarba ejtő mértékben nyitja ki a lehetőségeket, mikor átkapcsolunk manuális bevitelre. Innentől pontosan megadhatjuk, hol csapjunk oda a labdának, és az hogyan viselkedjen a földet érés után, mely a precízió és a dühből kettéroppantott stylus-ok új világát tárja elénk. Kár idegenkedni az érintőképernyő használatától, sokkal ösztönösebb módját nyújtja az ütések pozicionálásának, mint a gombok. Nem segíti azonban a barátkozást, hogy a mélyebb oktatólehetőségeket eldugták a Castle Club RPG-szerű kastélykertjének egyik végébe, de a kitartásunkért cserébe új értelmet nyer a játék látszólag végeláthatatlan mértékű tartalma.

Az előbb említett Castle Clubban és a rövidebb kihívásokkal kecsegtető hagyományos Mario Golf módban 10 pályán 100-nál is több környi játékot biztosító lukat találunk. Hogy mi értelme volt két játékmódra bontani ezeket? A CC a nagyobb falatokat tartalmazza, és saját magunkat „játszva” (Mii-ként) kell a legnagyobb, 18-lukas pályákon helytállnunk, akár online bajnokságok keretein belül. A MG mód ezzel szemben kisebb pályákból áll, melyeket közvetlenül a Mario univerzumból emeltek ki, a választható karakterekkel és powerupokkal együtt. A CC „komolyabb”: gyakorlómódjában részletesen bontja le és tanítja meg a különböző ütéstechnikákat, és kompetitív módja szigorú bajnokságrendszert követ, míg a nem e világi pályaelemeket és powerupokat felvonultató MG fő attrakciója a Challenge gyűjtemény, számtalan kreatív (és nehéz!) kihívással. A két fő mód külön-külön is több tucatnyi játékórát kínál, pár extra pályával szinte önálló kiadványnak is elmennének.

Azonban, ahogy korábban írtam, nem a terep meg a játékszabályok száma és változatossága a garancia arra, hogy akár csak az első tucat óra végéig kitartunk. Bár a játék tartalmaz egy könnyed, tárgyalapú karakterfejlesztési rendszert, a hole-in-one-okig vezető út nagy részét nem avatárunknak, hanem nekünk, játékosoknak kell végigjárni. A World Tour rendszerei szigorúak, de következetesek, ebből kifolyólag tanulhatók - és tanulandók. Itt nincs meg a Mario Kart mesterséges egyenlítő-mechanizmusa, gyenge teljesítmény esetén nincs kék páncél. Ha nagyon mellémegy egy labda, akkor Lakitu nem hozza vissza a pálya közepére, kínlódhatsz vele akár 2-3 ütés erejéig is. Laza arcade manírjaival húz be, de végül szimulátoros elemei miatt ragad a 3DS-edben.

Addiktív jellegét elismerve azonban meg kell említeni, hogy a játékba bőven jutottak megkérdőjelezhető, és szimplán kiábrándító elemek is. A Camelotnak például picit agyára mehetett, hogy egyelőre nem csinálhatnak új Golden Sunt - más magyarázatot ugyanis nehéz elképzelni arra, hogy miért kellett a teljes Castle Club menürendszert egy méretes kastélyba és annak hasonlóan terebélyes kertjébe rejteni. Persze jópofa bejárni a Toadstool birtokot, elbeszélgetni a Shy Guy-okkal és Koopákkal, bolyongani a kiegészítőboltot keresve… legalábbis elsőre. Utána már inkább csak menübúvárkodna az ember, még ha a kert néhány szegletében megbúvó titkok fel is dobják valamennyire a későbbi kötelező köröket.

Zárt jellegű pályadizájn mellett számos példát láttunk már vizuális bravúrra a 3DS-en, elég csak a Luigi's Mansion 2 részletgazdag diorámáira gondolni. Ezzel szemben a Mario Golf: World Tour teljes körű esztétikai csalódás. Kirívó hibára nehéz rámutatni, egyszerűen csak langyos az összkép. Hozza az elvárt minimumot, de a golf kirándulós jellegét némileg aláássa, hogy egyetlen pályaelem sem érdemel egy második pillantást. A Mario univerzum ezernyi színét sem sikerült olyan egységes művészeti koncepció alá terelni, mint a belsős fejlesztésekben. Ráadásul a 3D is az egyik leggyengébb, amit eddig a platformon láttam, pedig a plusz mélységérzet még a játszhatóságon is jelentőset lendíthetett volna.

Audio terén pedig néhol már egyenesen sértő, amit a Camelot művelt. A zenékkel nincs különösebb baj, egyszerűen csak a rossz fiókból húzták elő őket: a golf tempójához jobban illő, könnyedebb tételek helyett helyenként harsány Mario Kart-szerű dalok firkálnak bele a délutáni kirándulós hangulatba. A Toadokkal és egyéb NPC-kkel való interakciót viszont nem csak azért fogjuk idővel hanyagolni, mert golfozni akarunk, nem pedig zeldázni, hanem mert a karakterek olyan indokolatlan intenzitással szólalnak meg, hogy remélem, Cameloték soha nem csinálnak sakkjátékot, mert a kommentátor minden bizonnyal egy megafonnal felszerelt bekokainozott papagáj lenne.

A Mario Golf: World Tour végül nem az a sekély és monoton golfjáték lett, amit vártam. Mélysége és lehetőségeinek számra valójában egyenesen frusztráló lehet az avatatlan szem és kéz számára. Azonban akárhányszor úgy érezzük, az adott játékmód vagy kihívás nem passzol pillanatnyi hangulatunkhoz vagy képességünkhöz, mindig találhatunk egyéb elfoglaltságot a két fő játékmód valamelyikében, szépen lassan fejlesztgetve karakterünket, de legfőképpen saját tudásunkat. Ha helyből nem vonz a golf, akkor aligha ez a játék fogja megszerettetni veled. Ha viszont vevő vagy erre a megfontoltabb hozzáállást követelő sportra, és eddig csak a rózsaszín fű meg a tűzlabdák hiánya tartott vissza attól, hogy digitális formában próbát tegyél vele, akkor nehezen tudok elképzelni ennél jobb alkalmat az első találkozásra.