Yaiba: Ninja Gaiden ZTeszt

Szóval vannak azok a műfajok, melyek egyébként is egy szűkebb, kifinomultabb rétegnek szólnak. Ha egy ilyen zsánerben kijön valami félig sikerült játék, azt hajlamosabb mindenki a porba döngölni. Így van ez a Yaiba: Ninja Gaiden Z-vel is, amely olyan cifra pontokat kapott mindenfelé, hogy én is eléggé bátortalanul mertem csak elindítani.

Aztán az első pillanatok meg is leptek, mert nem azt a kétpontos borzalmat láttam magam előtt, amire titkon készültem. Oké, a Yaiba nem egy Bayonetta, még csak nem is egy kifejezetten jó játék. Továbbmegyek, a sorozatot sem pofozza egyenesbe a meglehetősen tré hármas epizód után. De bizonyos tekintetben szórakoztató, ez pedig épp elég volt arra, hogy az előzetes gondolatkísérlet levezénylését (miszerint három perc után a kukába vágom az egész kódhalmot) néhány óra vagdalkozásra cseréljem.

A Yaiba Z egy spinoff, amely csak nagy nehezen passzintható be az eredeti NG univerzumba. Azzal sem árulunk el nagy titkot, hogy az alapfelállásban elég sok minden megváltozott. Antihősünk a korábbi főszereplő (Ryu Hayabusa) ellenfele, a korábbi Tecmora jellemző plasztikus látvány helyett pedig agresszív képregényes vizualitásban röpködnek a leszakadó zombi végtagok. Itt semmi nincs komolyan véve, az önirónia és egyedi stílus már az első percekben odakacsint a játékosnak. Az egyediséget persze nem kell kő komolyan vennünk (Suda51 és csapata teljesen hasonló attitűddel alkot már évek óta), de még így is felüdülés a humoros hangvételt és a szarkasztikus geek poénok sokaságát bevállaló játékot látni a korszak felhozatalában.

Csak épp amíg Sudáék ügyesen lavíroznak a színes-szagos szar és a működőképes megoldások békategóriás egyvelegében, addig a „Team Ninja-Comcept-Spark” hármasa ennek a komcepciónak (Sic!) csak a gyengébb utánzatát képesek prezentálni. A játékmenet egyszerűsége, a háromféle támadás és elementális hatások kiaknázása még mókás is alaphangon, amitől egy könnyedebb-árkádos formát kap a Ninja Gaiden recept. Néhol szimplább környezeti akadályok is színesítik az amúgy nem túl furfangos pályákat; a szórakoztató faktor elemeit pedig nem is rest újra és újra előhozni nekünk a program.

Akkor kezd kellemetlenbe átmenni a helyzet, amikor bejön 1-2 erősebb ellenfél (akár nagyobb létszámban is), és a szimpla szabályrendszer kifullad. A nagyobb randaságok és bossok ellen a felőrlés és kivéreztetés taktikája működik leginkább - holott a minőségi hack and slash termékek a gyönyörűen időzített parry mozdulatokról, a fineszesen elsütött kombókról és a stratégiát reflexekkel vegyítő cséplésről kellene hogy szóljanak. A „kibekkelés” pedig azon gyenge játékok ismérve, amelyek nem képesek a saját korlátaikon átlépve megoldást találni a kihívás és a szórakoztatás kényes egyensúlyának megtartására.

*Így a Yaiba: Ninja Gaiden Z ott marad az időnként szórakoztató, de összességében inkább lapos és frusztráló cuccok táborában. Technológiai gyengeségeit (szimpla textúrák, egyszerű geometria és oktondi kamerakezelés) sajátos stílussal és remek animációkkal némileg kompenzálja, de ez sem jelent gyógyírt a belső problémákra. A lényeg pedig - mint tudjuk - általában a felszín alatt keresendő. A stílus nagymesterei kerüljék.

(Apró megjegyzés még a cikk margójára: titkon azért azt is reméljük, hogy Inafune újrarendezett csapata a jövőben ennél azért többet tesz majd hozzá a saját patinás örökségéhez.)*