Final Fantasy X / X-2 HDTeszt

Még a legnagyobb jóindulattal sem mondhatnánk, hogy a most kifutó generáció bármilyen szinten is a japán szerepjátékokról szólt volna - hiába forgott kis túlzással minden egykoron ezen műfaj körül, ahogy a japán videojáték-fejlesztés, úgy maga a zsáner is nagyot veszített súlyából az elmúlt egy évtizedben. Óriási szerencse azonban, hogy a nemes itókákhoz hasonlóan a legnagyobb JRPG-klasszikusok sem válnak rosszabbá az idő múlásával: jó karakterekhez, egy jó történethez és egy jó harcrendszerhez nem feltétlenül kell technológiai fejlődés - nem is véletlen, hogy ez utóbbi nem is nagyon hozta el a várva-várt előrelépést. Sebaj, így legalább nyugodtan révedhetünk a régi idők nagyjai felett. Érdemes is: a Final Fantasy X és a Final Fantasy X-2 egybecsomagolt, hádésített újrakiadásai megmutatják, hogy tíz esztendő ebben a műfajban már-már semmiség.

A csábító pakkot nyilvánvalóan a tízes számú epizód hivatott eladni, melynek régóta bérelt helye van a Final Fantasy franchise legkedveltebb epizódjai között. Hogy miért, azt hosszasan lehetne sorolni - a történet csupán egy a sok közül. A Zanarkand Abes blitzball-sztárja, Tidus egy ezeréves ugrást követően Spira keserédes világában találja magát, melyet tíz évente porig rombol egy óriási, elpusztíthatatlan entitás, Sin, mely egy felsőbbrendű csapásként bünteti az emberiséget a masinák elburjánzása miatt. A vallást, mint központi témát megkapó és könnyen emészthető formában tálaló játék másik főhőse Yuna, az idéző, aki zarándokútra indul annak érdekében, hogy elhozza a nép számára a Nyugalom időszakát - azt a tíz évet, amikor nem kell rettegniük Sin felbukkanásától. A varázslatos helyszínekkel tarkított utazás remek fordulatokon keresztül jut el az emlékezetes katarzisig, a Spirán átívelő kaland során pedig a sorozat történetének egyik legjobb szereplőgárdája fog bennünket szórakoztatni - még úgy is, hogy tíz év alatt nyilvánvalóan fejlődött annyit a videojátékos történetmesélés, hogy ne tudjuk annyira komolyan venni őket, mint egykoron. De ez legyen a legnagyobb baj: a Final Fantasy X-nek továbbra is óriási erőssége, hogy egyetlen pillanatra sem fordul ki önmagából, és rendre borzasztóan erős érzelmeket társítva képes tálalni az általa érintett témákat.

Persze játékként sem éppen gyenge a tizedik rész: az annak idején újdonságnak számító körökre osztott harcrendszer máig a sorozat egyik legélvezetesebbje. A remekül tervezhető, változatos, és az egyes karakterek specialitásai számára a harc közbeni party-variálással szuperül teret engedő összecsapások gond nélkül viszik el a hátukon az alsóhangon is 40-60 órás kalandot, melyre a mai szemmel is megdöbbentő fejlesztési rendszer teszi fel a koronát. Mindez a monumentális méretekkel operáló Sphere Gridnek tudható be, ahol a játékos folyamatosan láthatja, milyen lehetőségek várnak rá a fejlődés ezen végeláthatatlan útvesztőjében.

Egy szó mint száz: történetként a Final Fantasy X továbbra is varázslatos alkotás, játékként pedig nehezen találunk benne olyan elemet, melyet különösebben megrágcsált volna az idő kegyetlen vasfoga.

Egy ekkora klasszikus mellett a direkt folytatásra, a Final Fantasy X-2-re érdemes inkább egyfajta extraként gondolni, mely minőségében és stílusában is egy teljesen más játék, mint elődje. A "tízkettő" girl-power csillogása, komolytalan karakterei és képsorai, valamint helyenként meglehetősen bugyuta jellege mai szemmel talán még nehezebben emészthető, mint annak idején, így a történet és a karakterek szempontjából nem érdemes sokat várni Yuna és a Csajok sphere-vadászatától. Játékként azonban bizony itt is van keresnivaló: külsőre hiába nem tűnik annak, legbelül a X-2 igazi, klasszikus Final Fantasy, tradicionális (és jelen esetben különösen pörgős) ATB harcrendszerrel, valamint a (szintén) régi időket idéző job-szisztémával. A karakterek "szakosodása" ezúttal különleges ruhák, úgynevezett dressphere-ek segítségével történik, melyeket cserélgetve nem csak a szereplők tulajdonságai változnak meg, hanem új képességeket is így tanulhatunk meg. A harc közbeni váltogatásban rejlő kismillió lehetőség igazán komoly mélységeket ad a X-2 összecsapásainak - ha valamiért, hát emiatt mindenképpen érdemes elismerést hajítani a különc folytatásnak.

A lényegről még nem esett szó, vagyis arról, hogy miben nyújtanak többet a hádésített kiadások: nos, elsősorban - nem meglepő mód - látványban. A két játék közül érthető mód a régebbi és a népszerűbb, vagyis az FFX részesült több gondoskodásban, mely a kiváló artdizájnnak és az előszeretettel alkalmazott renderelt háttereknek köszönhetően alapból is időtálló alkotásnak mondható, a frissített külsőnek hála azonban még elégedettebben pillanthatunk Yunáékra. Szó szerint, a főszereplők karaktermodelljeit ugyanis teljesen kicserélték, és bár néhány esetben az új darabok nem sikerültek annyira jól, mint az eredetiek (Tidus sajnos éppen ilyen), a részletesebb figurák és mimika minden esetben kárpótolnak. Megújulást persze kár minden sarokban keresni, hiszen a sokadik NPC nyilvánvalóan nem változott sokat, így itt-ott fogunk látni komolyabb különbségeket karakter és karakter között, az összkép azonban így is több mint kielégítő: nem túlzás azt mondani, hogy minden idők egyik legjobb hádésített újrakiadásával állunk szemben, mely ennyi év elteltével is gond nélkül kényezteti látóidegeinket.

Fontos megemlíteni, hogy a tizedik rész esetében egy másik fontos változtatás is történt: újrahangszerelték a zenéket, melynek köszönhetően új formában térnek vissza a jól ismert dallamok. Az esszencia szerencsére sértetlen maradt, így Nobuo Uematsu-sannak sem kell forgolódnia képzeletbeli - hála az égnek még nem létező - sírjában, a régi rajongók számára azonban némileg frissebb lehet ezáltal az élmény, ami mindenképpen érdemel egy aprócska plusz pontot. Az audio-részleg egy másik szelete, vagyis a karakterek hangjai azonban már érintetlenek maradtak, amit már sokkal inkább bánhatunk. Hiába volt ugyanis a Final Fantasy X annak idején az első "szinkronos" FF epizód, a mai standardhoz viszonyítva olykor meglehetősen gyenge színészi teljesítményekkel is találkozunk a sokórányi párbeszéd során. Mindenesetre ez az egyetlen olyan eleme a játéknak, ami nem öregedett jól, ami nagy szó.

MCMACKO A PS VITA VERZIÓRÓL

A Final Fantasy X / X-2 HD újrakiadása természetesen Playstation Vitán is gyönyörűen muzsikál. A játék, amely miatt oly sokan vettünk PS2-t, a kezünkbe simulva is hasonlóan döbbenetes élménnyel szolgál, mint annak idején a képcsöves tévénken. Miután túltettük magunkat azon az első rácsodálkozós pillanaton, hogy tényleg egy kézikonzolon nézzük a klasszikus képsorokat, utána jönnek elő azok a finomságok, amelyek konkrét újításként is csak emelik a nívót. A fő karaktermodellek Vitán is frenetikusak (csak Tidus arcáról kellene levakarni a permanens vigyort), a hátterek, környezeti elemek újításai pedig a hordozható masinán is átjönnek, bár nem olyan szinten, mint a PS3-as változat esetében. A Vita port textúrakészlete ugyanis (érthető okokból kifolyólag) kevéssé részletgazdag, valamint a nagyobb tereken, távolabbi tárgyakon azért feltűnhet a kis gép gyengébb tapétaszűrési képessége.

Minden más tekintetben azonban kifogástalan átiratról beszélünk. A remake durván keveri a nosztalgiahullámot a kézikonzolon ritkán látott minőségi és tartalmi vonatkozásokkal - az pedig külön hab a tortán, hogy a cross-save funkciónak köszönhetően a buszon ott folytathatjuk, ahol a HDTV előtt abbahagytuk.

A Vita verzió érdekessége még, hogy az első epizód egy Vita-kártyán érkezik, a másodikhoz pedig közel 4 giga helyet kell szabaddá tennünk az írható memóriakártyánkon. A költséghatékony megoldással szemben durva kivetnivalót nem látunk, talán azt az egy tényezőt leszámítva, hogy az FFX-2 méretes darabot harap ki a tárhelyünkből. Cross-buy funkció nincs, bár egy ilyen kraftos dupla csomagnál kár is lett volna ilyesmiről álmodozni...

*mcmacko*

Egy efféle újrakiadásnál akarva-akaratlanul felmerül: megér ez ennyi pénzt, és ha igen, akkor kinek? A válasz jelen esetben szerencsére borzasztóan egyszerű, egy bőségesen több mint száz órányi szórakozást nyújtó csomag ugyanis a kíváncsi újoncok és a maximalizmusra törekvő nosztalgiázók számára is olyan vásár, amit aligha kell magyarázni - a megfelelő érdeklődés esetén persze. Külön öröm ráadásul, hogy akár utóbbi csoport számára is tartogathat újdonságot a két hádésített verzió, tartalmilag ugyanis mindkét esetben a bővített, international változatokat kaptuk, ami a X esetében alternatív Sphere Gridet, izgalmas extra főellenfélharcokat és az Eternal Calm című epilógust jelenti, a X-2 pedig a dressphere-ek és a minijátékok tekintetében tud többet, nem is beszélve a méretes extra dungeonről, a Last Missionről. Van tehát mibe ölni a játékórákat - már csak azért is, mert a két történeten túl titokból is akad természetesen dögivel.

Szívesen hirdetnénk a Final Fantasy X / X-2 HD-t úgy, mint két örökérvényű klasszikust egyesítő gyűjtemény, ám mi is tudjuk, hogy ez ferdítés lenne a javából - a szó legszorosabb értelmében félig lenne csak igaz. Ha azonban azt nézzük "csupán", hogy megkapjuk minden idők egyik legjobb modern JRPG-jének eddigi legjobb verzióját, ami mellé pedig egy merőben más, de a maga nemében szintén szórakoztató folytatás is jár extraként, akkor sem lehet okunk a panaszra. Ha friss, vagy éppen felmelegített JRPG-élményre vágysz, akkor a tavaszi kínálatból keresve sem találsz jobbat és tartalmasabbat.