LuftrausersTeszt

Jól van, de eltekintve a free-to-playtől, az endless játékoktól, a casual és social térhódítástól, a mikrotranzakcióktól, a paywalloktól, a Flappy és Angry Birds-től - mit tettek a mobiljátékok értünk?! - tehetné fel az egyszeri Konzolbrian a kérdést. Ezek a sátáni dolgok persze nem mind a mobilpiacon születtek meg, de mostanra ott betonozódtak be, a hatásuk mégis érződik más területeken is, hol erősebben, hol gyengébben.

A Luftrausers gyönyörű példája annak, hogy miként lehet tipikus mobilappos összetevőkből kézi- és nagykonzolokon, valamint PC-n nagyszerű játékot készíteni anélkül, hogy bele lehessen kötni bármibe is, ami erőszakosan, kívülről próbálja befolyásolni az élményt és legfőképp a haladást. Adott egy pálya, amin még tereptárgyak sincsenek, alattunk a végtelen víztükör, felettünk az áthatolhatatlan bárányfelhők, közötte pedig maga a random generált játéktér, pontosabban a véletlenszerűen bespawnoló ellenfelek - és ennyi. Ez alapján maga lehetne a retro mennyország a Luftrausers, aminek az érzetére, hangulatára az egyszerű, de kimondottan letisztult vizuális stílus csak rátesz még egy lapáttal. Ez esetben tényleg igaz, hogy ha ránézel egy screenshotra, akkor szinte mindent sejteni fogsz a játékról.

Erre az alapra húzták rá az ezernyi mobiljátékban standarddá vált háromobjektívás rendszert és az egységünk variálhatóságát. A fő cél igazából nem több annál, mint minél magasabb pontszámot elérni, és a ranglistákon minél magasabbra jutni. A háttérben azonban mindig ott dolgozik az éppen aktuális, rövid távú objektíva, ami a fejlődés igazi kulcsát is jelenti. Lőj ki 20 egységet úgy, hogy közben lángol a géped! Semmisíts meg egy hadihajót maximális kombóval! Robbants fel egy tengeralattjárót! Ezek a szinte kifogyhatatlan feladatok pedig abbahagyhatatlanná teszik a játékot, közben észrevétlenül lépi a játékos a szinteket, nyitja meg az újabb alkatrészeket és kapja az újabb és újabb objektívákat - olyan ördögi körbe kerül, amiből órákon keresztül nem tudja kiverekedni magát. És ha neadjisten mégis elfogynának a feladatok, ami persze előfordulhat, akkor rá lehet állni a magasabb pontszám megtámadására is. Öt-öt alkatrész érhető el mindhárom kategóriában, az egyik a lövést, a másik a repülés karakterisztikáját, a harmadik pedig azt határozza meg, hogy milyen különleges működési módokkal rendelkezik a repülőtest. Jól látható, hogy a 125 kombinációból a legjobb megtalálása már önmagában izgalmas feladat. Az objektívarendszer egyébként alkatrészfüggő, tehát mindenképpen szükség van arra, hogy minél több verziót kipróbáljon a játékos.

Azért is jó a testhezálló setupot megtalálni, mert a Luftrausersben a magas pontszám elérésére rengeteg járható út létezik. Hiába a mindössze nyolc ellenféltípus, ezek mindegyike ellen más felszerelés jó. Próbálhatunk a vadászrepülőkön edződni a felhőkhöz közel, vagy a tengerszinten hajókra vadászni, felszerelni olyan alkatrészt, amitől az ütközéseknél nem sebződünk, és így az öklelésre utazni, vagy egyszerűen jó magasról bombákat dobálni és reménykedni, hogy vakon eltalálunk valamit. Az ellenfelek random bespawnolása pedig természetesen nem teljesen véletlenszerű, az erősebb egységek bizonyos feltételek esetén jelennek csak meg, éppen ezért a nehézség nagyon durván növekszik pillanatok alatt. Az első perc általában a maximális kombószint elérésére elég, utána azonban olyan zúzás következik, hogy öröm nézni. Megjelennek a csatahajók, a második perctől jönnek az erősebb repülők, később a tengeralattjáró - egyszerűen üresjárat nélküli minden menet, ezért minden egyes másodperc odafigyelést és komoly ügyességet igényel. Meg hát szerencsét. Három percnél tovább bírni egyébként már igazi tudomány, az átlagos menetek szinte mindig ennél rövidebbek, és mindegyiknek a végén azt érezzük, hogy mehetett volna ez jobban is, nosza próbáljuk meg újra.

Az egyetlen pont, ami igazán megosztó lehet, az maga az irányítás. Ez ugyanis hiába van tökéletes precizitással belőve, mégis külön nehézséget visz a játékba. Nem a két kart használjuk ugyanis, hanem csak egyet, ezzel forgatjuk a gépet a tengelye körül, ezzel gyorsítunk, lassítunk és kanyarodunk, az egy szem lövésgombon kívül gyakorlatilag ezzel vitelezünk ki mindent. Látványos mozdulatok, nagy elkerülések, lehetetlennek tűnő szökések mind megvalósíthatók a horizontálisan végtelenített pályán, de nagyon sokat kell gyakorolni, hogy tényleg urai legyünk minden helyzetnek. Mára sajnos mindenhol használt közhely lett az “easy to pick up, hard to master” kifejezés, itt azonban ez minden menetre igaz.

A Luftrausers PSN-en cross-buy címként jelent meg, azonban sokan fogják úgy érezni, hogy igazán Vitára termett. Az irányítás ugyanolyan pontos mindkét verziónál, mégis a vizuális stílus és a rövid menetek valahogy jobban állnak neki kézikonzolon. Manapság, amikor az újrajátszhatóságot és a pontszám-orientált játékstílust állandóan magyarázni kell, akárcsak az egy pálya ellenére is minden alkalommal megújuló játékmenetet, bizonyára sokan meglepődnek, hogy ennyire egyszerű játék hogy kaphat nyolc pontot. A valódi kérdés inkább az, hogy miért csak nyolc pontot kap. Hiszen végtelenül csiszolt, változatos, rövid és hosszú távon egyaránt kellő kihívásokat rejt magában. A válasz egyszerű. Hiába korszerűsíti a retrót és purifikálja a mobilos trendeket, tartalmilag előbb-utóbb mégiscsak kifullad,ráadásul egy pont fölött bármennyire ügyes is a játékos, már nem tud nagyságrendeket javulni a teljesítménye. Addig azonban sok-sok mókás óra telik el a kis náci gép fedélzetén.

@youtube