Donkey Kong Country: Tropical FreezeTeszt

Mennyi minden befolyásolja egy produktum vélt értékét annak valós érdemein és hiányosságain kívül! Míg az eredeti DKC trilógia SNES korszak domináns műfajában is képes volt legendává nőni több generáció szemében, a „felnőttes” lövöldék generációjából erősen kilógó Retro-féle folytatásból sokaknak—beleértve a sajtót—látszólag elég volt egy adag, még ha az játékdizájn terén markáns előrelépést is jelentett a nagy elődökhöz képest. Nehéz hibáztatni őket, a DKC:TF ugyanis végül valóban alig lett több, mint az Wii epizód alapjaira épített pályapakk. Abból viszont példás darab.

Az egyből szembetűnő változásokat listába szedve aligha megy fel bárkinek pulzusa. Cranky és Dixie Kong immár játszható karakterek, eltűnt a sokat szidott kontroller-rázós fújkálás, a guruláshoz is már csak opcionálisan kell a Wiimote-ot rángatnunk, máshogyan működik az úszás, a kamera egy-két részt 2D platformerben szokatlan szögből mutat, a rakétahordós és csillés részeknél pedig ezúttal két hibalehetőségünk van a korábbi egy helyett (és az olvasó már alszik is).

PEDIG! Cranky, vagyis az első, eredeti Donkey Kong, egyértelműen a legszórakoztatóbb újdonság—nem csak azért, mert kétjátékos módban a protézisét kiköpve tudja zaklatni az ellenfeleket, hanem mert a játékot simán csak megkönnyítő Dixie és Diddy párossal ellentétben az ő pogó botja borzasztóan szórakoztató kockázat-jutalom elemként bővíti DK mozgáskészletét. Hasonlóan kellemes meglepetés az új úszásmechanika, amelynek legnagyobb erénye, hogy a gyakorlatban valójában egyáltalán nem meglepő: pontosan úgy működik, ahogyan még a csobbanás előtt szeretnénk, nagyszerű analóg érzettel enged manőverezni, sőt, harcolni a víz alatt.

A nagy visszatérések ellenére a Kremlingek most sem hallatnak magukról. Az előző rész Tiki törzse után ezúttal a Snowmadek vikingszerű bandája próbál meg DK és az ő banánfüggősége közé állni, mégpedig úgy, hogy jégbe borítják gorillánk otthonát, majd barátaival együtt öt szigettel arrébb tessékelik. Ellenfeleink között akadnak halakat nyilazó pingvinek, debil cápák, és marcona rozmárok, akik együtt jelentősen karakteresebb csapatot alkotnak, mint a Tikik, de akik K Rool bandáján ugrálva nőttek fel, azok számára jó eséllyel az új rosszfiúk sem lesznek eléggé emlékezetesek.

Na de a nekik otthont adó pályák! Ezúttal kevesebbre futotta belőlük, viszont többnyire hosszabbak, több checkpoint által tagoltak, mint a Returns-ben, így a játékidő ugyanolyan kielégítő, csak éppen nagyobb levegővételekre lesz szükségünk a célhordó eléréséig. DK továbbra is roppant lomha karakter, egyáltalán nem a legkézreállóbb platformer avatárok egyike, de a Retro tökéletesen érzi, hogy milyen környezet dukál egy több mázsás gorillához. Ennyire dinamikus és precíz pályákat Donkey Kong játékban még nem láttunk: sokszor darabjaira esik, átformálódik körülöttünk a táj, miközben a túl lassú és a túl gyors haladás határán egyensúlyozva egyszerre próbáljuk lendületben és kordában tartani DK súlyát.

A pályatervezők egyik legnagyobb érdeme, hogy az általuk létrehozott terepek három, radikálisan eltérő játékstílushoz is ideálisak. Elidőzhetünk a puzzle darabokat, alternatív kijáratokat rejtő kisebb szakaszokon, minden díszítőelemet gyanú tárgyává téve, de ez első nekifutásra tempógyilkos megközelítés, érdemes inkább ízlelgetni a pálya tempóját, és titkos elemek helyett a minél gördülékenyebb előrehaladást lehetővé tevő kapcsolódási pontokat keresni. Ezeket kiismerve domborodik ki ugyanis az a dimenzió, amelyben végleg összeáll a kép, az ellenfelek, akadályok és platformok közötti távolságok új értelmet nyernek, és leborulunk a Retro dizájnerei (és teszterei) előtt.

Még nincs vége, a következő oldalon folytatjuk...

Ahogy az elődnél, a pályák első teljesítése után megnyíló Time Attack módban itt is kifejezetten szigorú időkeretekkel versenybe szállva kell speedrunolnunk, de ezúttal saját magunk mellett végre játékostársainkkal is versenyezhetünk online ranglétrán. Ráadásul legjobb meneteink videóit fel is tölthetjük Miiverse-re, másokét megtekintve pedig tovább csiszolhatjuk stratégiánkat. A listavezető próbálkozások leginkább a bunyós játékok elnyújtott kombóihoz hasonlítanak, és bámulatos látni, mennyire tudatosan szabták a pályákat erre a stílusra úgy, hogy mindeközben egy négyéves is jól elszórakozhasson rajtuk.

OK, egy négyéves talán nem. Opcionális segítő-tárgyak ide vagy oda, a DKC:TF átlagosan jó pár kategóriával nehezebb, mint a Mario játékok. Annyira, hogy többen a szemére is vetették, hogy itt betanulást igénylő pályák, előre nem látható, végzetes akadályok vannak. Pedig minden szikladarab, amely összeomlik a talpunk alatt, már jó előre elkezd porladozni, minden elhamvadó kötél végén időben feltűnnek a lángok. A játék mindig előre szól, ha baj lesz—legfeljebb elszoktunk attól, hogy oda is figyeljünk.

A kihívás nem csak roppant egyenletesen épül, de jellegét tekintve példaértékű: a játék sokszor kőkemény, tucatnyi életet hagyhatunk ott egyes szakaszokon, de valahogy elmarad a kontrollerropogtatás, nem kerülgeti a játékost a dühroham. Inkább inspirál a jobb teljesítményre, mint frusztrál. A főellenfelek külön kiemelendők, papíron ugyanis borzalmasan hangzanak a hosszú, checkpoint nélküli, kiszámíthatatlan struktúrájú erőpróbák (a „három csapás” szabályát hírből sem ismeri a játék). Ehelyett az DKCR-nél sokkal egyedibb és szórakoztatóbb boss-okat kapunk, méltó lezárásait az egyes szigeteknek.

Prezentáció tekintetében kevésbé indokoltak a szuperlatívuszok. A játék végig 60FPS-sel hasít, de ez a minimum, amit elvárunk tőle. Utunk során átélünk homokvihart, végigvágtatunk égő szavannán, búvárkodunk ősi romok között, de a technikai kivitelezés néhol kicsit cserben hagyja az egyébként mesés művészi víziót—pár gyengébb textúra, egy-két elnagyolt alakzat még a kevésbé érzékeny szemet is képes bántani.

A nagy visszatérő Dave Wise viszont már az új főcímzenével lepakol egy akkora tételt, hogy újra '96-ban érezzük magunkat. Az aláfestő dallamok egytől-egyig vérbeli videojáték-zenék, egyértelműen az általuk díszített pályák hangulata és tempója ihlette őket, nem a fiókból előhúzott, sablonos témák. Megvan bennük a klasszikusok minden elengedhetetlen eleme, a kísérletezős hangszerelés, a rövid, megjegyezhető vezérdallamok, de érződik az eredeti trilógia óta eltelt majdnem húsz év, így kevésbé direktek a dalok, kicsit több fülhegyezést igényelnek. Ez könnyen lehet a hagyományosan visszafogottabb zenével operáló Metroid sorozatért felelős, itt kvázi producerként tevékenykedő Kenji Yamamoto hatása is, mindenesetre a végeredmény roppant ízléses, hatásos, és időtlenül régisulis. Tegyék oda azt a szerződést Wise elé, mert bűn lenne megint elengedni.

A DKCR folytatásával a Retro mindent egy lapra tett fel. Alig fejlesztettek az eredeti formulán, alacsonyabb felbontáson már-már elhinnénk, hogy Wii játékkal van dolgunk, ráadásul a GamePad képernyőjén is lapos feketeséget látunk, ha TV-n játszunk. Nincs mit tenni, három évnyi fejlesztés eredményét a pályákon kell keresni, az ellenfelek és tereptárgyak közötti, mérnöki precizitást és drámai érzékenységet ötvöző távolságokban. Ha pont ezt keresed egy platformerben, akkor Wii U-n jelenleg ennél jobbat nem találsz. Reklámszöveggé gyúrni meg szerencsére nem a mi dolgunk.

A tesztpéldányért hatalmas köszönet a Konzolok Szervizének!