Az év játéka - God of War: Ascension
Amikor legyőzted az Olümposzt, már nincs nagyon hova menni - ezért is dícséretre méltó, hogy a God of War: Ascension a harmadik rész fokozhatatlan méreteit követően az egyetlen lehetséges irányba menekült: jobb játékká vált.
Ha a sorozat legemlékezetesebb jelenetsorait kellene összegyűjteni, bizonyára én sem az Ascensionnél kezdeném a keresgélést, ha azonban azt nézem, hogy mit nyújt Kratos legújabb utazása a nyugati hack and slash műfaj képviselőjeként, akkor azt kell mondjam: sosem volt még ennyire jó érzés harcolni God of War játékban. Az irányítás és a mozdulatok precizitása, ritmusa még sosem közelítette meg ennyire a tökéletesség határát az eddigiek során, egy afféle bizarr ellentétben teljesítve ki az élményt, ahol a véres összecsapások hirtelen Hellászhoz méltó művészetté állnak össze mesteri koreográfiájukkal. Lehet persze egyszerűbben is nézni, dolgosan végigcsapkodva magad a mitológia csúfságainak százain. Csak éppen semmit sem fogsz megtapasztalni ekkor abból a mélységből, mely a pazarul eltalált ellenfél-leosztásokkal és a tényleg használható alternatív fegyverekkel karöltve a legjobb God of Warrá teszi az Ascensiont a harc tekintetében. És akkor még nem is említettem az üdítően frissítő, élvezetes fejtörőket megalapozó új játékelemekről...
Alapvetően persze minden játék szól valamiről: a God of War leginkább a méretekről, valamint az ókor egyik legmegkapóbb szeletére építkező kompromisszummentes brutalitásról. Szerencsére ezt is megkapjuk a generáció talán legmonumentálisabb és leglátványosabb csatájában az Ascension utolsó félórájában. Mindezek árnyékában azonban mintha elfelejtettünk volna valamit: azt, hogy ugyanígy képesek legyünk értékelni azt, ha valami videojátékként képes egyedülállót nyújtani - Kratos is ezen a téren tudott most előrelépni önmagához képest. Mint ilyen, a God of War: Ascension nyugodtan nevezhető a generációs érték-átrendeződés egyik legfőbb idei áldozatának - nálam minden esetre marad nemes egyszerűséggel az év játéka.
Akik lemaradtak
Ha valaki így 2014-re fordulva esetleg kételkedne a 2D-s játékmenet létjogosultságában, azt legszívesebben leültetném a Rayman Legends elé, hogy láthassa: a térbeli mozgás hiánya nem korlát. Épp ellenkezőleg: lehetőség arra, hogy megmártózhassunk a tökéletesség néhány varázslatos cseppjében. A tűéles irányítás és a hibátlan pályadizájn ráadásul csupán a kezdete Michel Ancel mesterművének, nem a vége: szökőévente fordul csupán elő, hogy a perfekcionalizmus és a totálisan szabadjára engedett kreativitás ennyire szorosan összeölelkezzenek. Az idei év legszórakoztatóbb játékélménye.
Bevallom őszintén, a rendre felfedezésre csábító, és a játékostól sokkal nagyobb változatosságot igénylő első rész után a BioShock Infinite kifejezetten játékként szemlélve nem volt eléggé friss számomra, így hiába mondható egy alapvetően jó FPS-nek, a játékmenet oldaláról mégis apróbb csalódásként éltem meg. Szerencsére azonban volt mi kárpótoljon: Columbia, mint helyszín, meg persze a köré szőtt világ az én szememben könnyedén versenybe tud szállni Rapture magasságaival (mélységeivel?), ami miatt pedig ennyire előkelő helyre tudott kerülni a listámon, az a történet, amely annyira intelligens és stílusos módon lett végigszőve, hogy a mai napig beleborzong az ember.
A művészi ambíciókkal rendelkező alkotások esetében az angol nyelv előszeretettel csúfolódik a "non-game" kifejezéssel - már csak ezért is kiváló fricska a Brothers: A Tale of Two Sons, amely úgy tartja meg az utazás-, történet- és üzenetközpontúságot, hogy az interaktivitást sem degradálja eközben illúzióvá - sőt, egy kifejezetten innovatív, figyelmet igénylő alkotásról beszélhetünk. Ami pedig Brothers-élmény másik oldalát illeti: én azon kevesek közé tartozom, akik már a megjelenés előtt óriási kíváncsisággal várták a játékot, azt azonban nem gondoltam volna, hogy az alapjáraton varázslatos és szívmelengető miliővel ekkora pofonokat lesz képes kiosztani a Starbreeze kalandja. Mese csupán, annak viszont döbbenetesen maradandó, melyet feldolgozni sem egyszerű.
A generáció végén mindig üdítően hat egy-egy új IP, a Remember Me pedig az itt-ott problémás megvalósítás ellenére is emlékezetes darabnak bizonyult számomra. Neo-Párizs és a képi világ elegye egy igen erős hangulati alapot nyújtottak a Dontnod első játékának, melyre az idei év talán legerősebb zenei anyaga tette fel a koronát. Az izgalmas téma és az emlék-remixelés mellett dicséretet érdemel a harcrendszer is, amely nem csak stílusosra, hanem ötletesre és egyedire is sikeredett - igen komoly potenciál van egy esetleges folytatásban.
Az év játéka: Grand Theft Auto V
Azt szoktam mondani, hogy azért én vagyok a lap főszerkesztője, mert az én ízlésem áll a legközelebb a fősodorhoz, azaz általában azt szeretem, amit a gémerek többsége is szeret. Az elmélet 2013-ban gyakorlati igazolást nyert, az első helyezettem megegyezik a Gamer365 olvasói szavazásának első helyezettjével, gratulálhatunk egymásnak, és akár össze is pacsizhatunk, (egy brofistben is maximálisan benne vagyok!) Kedves Olvasó, mert a GTA az GTA, a Rockstar North meg Rockstar North.
A GTA V egy igazi, véleményem szerint még a zsánert nem / kevésbé kedvelők részéről is (legalább minimális) tiszteletet érdemlő szuperprodukció. Ahogy egy játékfejlesztésben dolgozó barátom fogalmazott: az a csoda, hogy ez a játék egyáltalán létezik és működik, mert a GTA V nem egy játék, hanem legalább három, vagy inkább öt, de lehet, hogy hét. Persze: ehhez hadseregnyi ember, és (valószínűleg) minden idők legnagyobb videójátékos büdzséje kellett, de az eredmény magért beszél. A világ hatalmas, valószínűtlenül gyönyörű (ez TÉNYLEG hétéves gépeken fut?), és még sok hónap után is találsz benne újdonságokat. A három főhős remek innováció, minden szempontból - a Rockstar megoldotta, hogy egy tető alá hozza az eddigi GTA protagonisták rajongóit, mindenki kap valamit, ami ízlik neki. A GTA V nálam úgy az Év Játéka, és (tesztünkkel megegyezően) tízpertizes szórakozás, hogy a multival egy percet sem játszottam - a játék „hagyományos” egyjátékos szekciója is tökéletesen kielégítő.
Amiket még nagyon szerettem:
Bioshock Infinite
Ken Levine szerintem simán zseni, nem feltétlenül játéktervezőként, hanem világ-alkotóként és íróként. Az Infinite-univerzum és az utolsó félórában meglepő egésszé gyúrt sztori a szó legszorosabb értelmében szájtátós, az amerikai fősodros filmgyártás összetenné az összes kezét, ha ilyen történeteket tudna ilyen hatékonyan mesélni.
Journey
Oké, ez 2012, de én pár napja játszottam vele. Nagyjából egy óra volt, de olyan egy óra, hogy a végére párás lett a szemem, és legszívesebben megöleltem volna az ismeretlen utazó-társamat. Ha nálad (is) kimaradt eddig, tégy jót magaddal: pótold. Most.
Resogun
Egy letölthető PSN játék a PS4 nyitókínálat legjobbja? Deméghogy! A Resogun játék-játék, teljesen letisztult, egymáshoz remekül kapcsolódó mechanikái vannak, csendben terel előre a Nagyobb Kihívások felé, és a nehézség minden újabb lépcsőfokán mutat valami meglepőt.
Need for Speed Rivals
Egyértelműen az év meglepetése számomra, 2013 során többször is láttuk, többször is legyintettünk rá. A végeredmény ehhez képest egy feszes (sőt: feszült), élvezetesen vezethető, és (nextgen konzolokon / PC-n) csudaszép árkád rendőr vs. versenyző macska-egér harc.
Tearaway
Kreatív robbanás, és annyira hozzá van nőve a platformjához (PS Vita), mint játék talán még soha. Ha csak a vizuális dizájnt, és a játékos játékba teleportálását kéne értékelni, akkor simán az év játéka, de a konkrét játékmenet viszonylagos egyszerűsége okán viszont "csak" az Év Legjobb Játéka Gyermekeknek.
Kimaradtak, és pótolni fogom / rajta lehettek volna a listán:
The Last of Us (folyamatban, öt óra után NAGYON tetszik); Splinter Cell Blacklist (mert lopakodós, és konszenzusosan jól sikerült lopakodós); Tomb Raider (mert nem olyan, mint a régebbiek, amikkel soha nem bírtam egy óránál többet eltölteni - ha szeretem, azért fogom szeretni, amiért sokan nem); Brothers (mert Vega és Warhawk is azt mondták, hogy baromi jó); Metal Gear Rising (a műfaj nem kenyerem, de Metal Gear, szóval…)
Ja és: az új Rayman, meg a kalózos ACIV, meg az Antichamber, meg a Papers Please, meg a Rogue Legacy-t is meg kéne... ááááá, basszus.
Az év játéka: Resogun
Nem gondoltam volna, hogy az év végi next-gen hullám talán legcsendesebb tagja ilyen rezonanciát (…ééérted!) okoz majd az erőben, hogy az év végi GOTY listámat is alaposan átrendezi. Az a voxelshooter, amely nem csak megmutatja a PS4 erejét, a 60 FPS simaságát, és egy tisztességes képátlójú 1080p kijelző szükségét az új masina mellé… hanem elemi egyszerűségében is brutális játékmechanikai trükköket, tanulópályáján csodálatos jutalmakat, és eszméletlenül látványos jeleneteket tartogat. Profibb szintre érve pedig elhiszed, hogy te vagy a voxelspace királya, de mindig látod, hogy miként lehetnél jobb, merre van a tovább vezető út. Ha pedig jön a zöld köd, beüt az overdrive és menthetetlen az Armageddon… nos, ha játszottál már a játékkal, akkor tudod, miről beszélek. Ha nem, akkor pedig bánhatod. A Resogun nem csak a next-gen látványos zászlóshajója, hanem a PS4 talán legszebben csillogó ékköve.
A szerkesztőséget is megosztó darab nálam az év legjobb videojátéka, sőt a műfajának is kiemelkedő, ragyogó képviselője. Kiitos, Housemarque!
Futottak még:
Bioshock Infinite
Szegénykét az utolsó napokban taszította le a trónról az árkád voxellövölde, pedig az év másik (számomra) igazán kiemelkedő különlegessége stabilan tartotta nálam a GOTY-szintet. Tudom, az olvasóink közül (és a cimborák-kollégák között is) megosztó az Infinite, nálam viszont csont nélküli élmény-hullámvasutat jelentett a columbiai kirándulás. Történetvezérelt játékban talán még nem utaztam ennyire jól kitalált, ennyire fantáziadús környezetben, és nem éreztem még ennyire hasznosnak egy félig-meddig állandó társ jelenlétét. A történelmi korszak és a kvantumfizikai filozofálgatás csak rátesz egy lapáttal az atmoszférára, a játékmenet pedig a (leegyszerűsített!) System Shock vonalat tökéletesíti. Egyedül azt nem szerettem benne, hogy az utolsó félórában akar minden szálat felgöngyölíteni.
Többeteknek csalódás, másoknak életre szóló élmény. Nekem ez utóbbit jelentette DeWitt korokon és dimenziókon átívelő megvilágosodása.
Tomb Raider
A generációra oly jellemző élmény-TPS műfaját emelte új szintre (akár tetszik, akár nem, kedves Naughty Dog-fanatikusok). A keresztül-kasul bejárható szigeten Metroidvaniás felfedezést kapunk a brutális látvány és filmszerű jelenetek sokasága mellé, így játékmechanika szempontjából is rétegeltté vált az élmény. Kevés játékot pörgetek ki 100%-ra, itt viszont végig éreztem a motivációt a teljes felderítésre. Bár kicsit sok benne a bugyuta hálivúdi eksön, és kicsit túlzó Lara kínoztatása… azért Crystal Dynamicsék kitettek magukért, és ismét trónra (vagy legalábbis annak közelébe) kísérték a közel húszéves videojáték-ikont!
Rayman Legends
Személy szerint a PSV változatot nyüstöltem igen sokat, ami az érintőképernyőnek köszönhetően sokat menekített át a Wii U-s eredetiből. Én az Originst egy idő után meguntam, a Legends viszont óriási fejlődés; nem csak az elődhöz képest, de úgy a stílustársakat tekintve is. Ilyen tartalom talán soha nem volt még 2D-s platformjátékban, de itt nem csak a mennyiség, hanem a minőség is döbbenetes. Ha a stílust picit is kedveled és eddig kimaradt, ne légy ostoba - a Legends nem csak az év egyik legjobb játéka, de furamód a generáció és a 2D platformjáték stílusának egyik csúcsteljesítménye is. (Ancel pedig ezzel a címmel sokadjára is mennybe megy…)
The Last of Us
A prezentáció és a forma diadala. Nyilván óriási élményt jelentett számomra, hiszen ennyire hihető környezetet, ilyen jól kidolgozott karaktereket talán nem nagyon láttam még annak előtte videojátékban. És azért a sztorit, valamint a játékmenetet sem ér nagyon fikázni - a TLOU minden bitjéből érződik a mesteri törődés és csiszoltság. Ami miatt nem tudott előbbre kerülni: a játékmechanikai fortélyokat kissé háttérbe helyezte a látvány és narráció javára.
Ennyi. Érdekes volt látni, hogy 2013-ban (még az új generáció beköszönte előtt) a hetedik konzolnemzedék révbe ért, a fejlesztők pedig eddig nem látott formában összegezték az eddig 20-30 év videojátékos tapasztalatait. (Ezt sajnos a nyolcadik generáció nyitócímeiben nem feltétlen láttuk viszont.) A pécé-indie front is kitermelte a maga kis csodáit, sajnos ezekre azonban idén nem jutott annyi időm, amennyit megérdemelt volna a szcéna, és az a pár cím, ami úgyis százforintér' enyém lesz majd a tavaszi Humble bundlikban. :)
Az Év Játéka: Path of Exile
Lassan két éve már annak, hogy bekerültem a Path of Exile akkor még igencsak kezdetleges funkcionalitással bíró bétájába. Először még kifejezetten taszítottak egyes elemei, de azt nem tagadhattam, hogy patchről patchre egyre jobb játék lett a cuccból. Aztán elkezdett versengeni bizonyos elemeiben (és szigorúan csak bizonyos elemeiben!) magával a Nagy Diablo 2-vel is - hogy a harmadik részről ne is beszéljünk. Mostanra pedig eljutottam oda, hogy számot vetettem, és az idei évben messze ez a játék adta a legtöbb szórakozást.
Miért? Mert hétről hétre képes megújulni. Mert olyan Unique tárgyai vannak, amibe több gondolatot és plusz egyediséget pakoltak be, mint akár a Diablo II-nél. Mert olyan változatos módon építhetsz benne karaktert, hogy úgy 15 endgame karakter után sem látom az unalom szikráját. Mert sikerült az AH csapdáját kikerülve egy olyan gazdaságot létrehozni, amiben az értéktárgyak valódi értékkel és hasznossági tényezővel bírnak - tehát nem csak számok egy kijelzőn, hanem segítenek a játékon belül is! Mert a fejlesztők folyamatosan olyan bővítéseket pakolnak bele a játékba, amelyek miatt ha most újra a bétás grafikát és rendszert venném elő, akkor felsikítanék. Mert a játék ingyenes, és semmilyen gameplayt módosító extrát nem árulnak a shopban. Mert az egyetlen valódi hiba, ami benne maradt, az a szerver netkódjával kapcsolatos problémák, amelyek bár bosszantóak tudnak lenni, de még így sem érik el, hogy letegyem?
Vagy talán az, hogy ha mégis ráunok a játékra, akkor két hónap pihenő alatt fixen kap vagy 3 tartalmi bővítést, egy tucatnyi új Unique-ot, és vagy 4 új skillt, amivel teljesen új lehetőségek várnak mindenkire. Ingyen. Ilyen a számkivetettek útja.
Futottak még:
DmC
Mert hiába akarnék úgy tenni, hogy valami nagy guru vagyok ezekben a játékokban, akinek a DmC "kezsüöl" irányítása, kombó-variációi és fegyverei ne lennének elegendők. A DmC arra tökéletes volt, hogy elkezdjek SSS értékelésekre vadászni (glitchelések nélkül, persze), hogy tényleg maximálisan kihasználjam a fegyverekben rejlő lehetőségeket - és hogy aztán az a kevés DmC kombóvideó megmutassa, hogy mennyire semmi vagyok még ebben a leegyszerűsített DMC-játékban is... de mindegy. Egyedi pályái, remek zenéje és atmoszférája, és igencsak kellemes irányítása egy NAGYON jó játékká varázsolta nekem a DMC-t.
StarCraft II: Heart of the Swarm
A StarCraft II nem egy szimpla játék, dehogy is. Jóval több annál. Életérzés. Hobbi. Megéled akkor is, ha nem játszod: elég követni a meccseket. A StarCraft II: HOTS nekem feltámasztotta újra a tüzet, még ha csak néhány hónapra is - de amint vége volt az izgalomnak, és ismét csak a gyakorlás maradt, rá kellett döbbenjek, hogy nincsenek profi ambícióim, így nehéz lenne megindokolni a napi rendszerességű gyakorlást. Így váltam SCII-játékosból nézővé - de még így is élveztem minden percét. A legjobb 1v1 e-sport jelenleg? Számomra az.
Metal Gear Rising
Átsuhant rajtam a Metal Gear Rising. Jött, látott, győzött - egészen hihetetlenül nagyokat röhögtem a végjátékon, a sokak által utált főellenségharcon, amit szándékosan alkottak olyanra, amilyenre. Pompás volt szinte minden perce a játéknak. Na jó, kivéve amikor a kamera pokollá tette Raiden életét. Vagy amikor három gorilla stunlockolt. Vagy... na jó, abbahagytam. Stílus, elegancia, őrület - és még játék is van mögötte. Ez a nem semmi manapság!
Akik még említést érdemelnek: Ultimate Marvel vs Capcom 3, SSFIV - még mindig ők a legjobbak a műfajban. Faster Than Light: zsenialitás minimalizmussal ötvözve. "Még nem is játszottam vele, de az év játéka-különdíj": Wonderful 101.
Az év játéka: Fire Emblem: Awakening
Mé' nem az új Zelda?
Mert idő hiányában egy percent nem játszottam még vele, azért. Ez jól jellemzi is az évemet videojátékos szempontból, hiszen idén többnyire backlogot irtottam, a tesztelésre hozzám kerülő játékokon kívül alig merültem el új dolgokban. Na, de ott tartottam, hogy Fire Emblem.
Az Awakening az első találkozásom volt a sorozattal, és 60 óra alatt a kedvenceim közé is emelte. Pedig nem vagyok nagy RPG rajongó. A körökre osztott harcok, a grindolás, a karakterünk és saját cselekedeteink közötti kapcsolat lazasága miatt nem érzem, hogy kellőképpen a tudásomon múlna a csaták kimenetele.
Szóval valaki szólhatott volna előbb, hogy az SRPG viszont ekkora királyság. A klasszikus Warhammer: Dark Omen, meg az első két Rainbow Six óta nem függtem rá ennyire csapatmozgások centimétereire. Végre nem a támadóanimációk tették ki a csatk nagy részét, hanem a terep négyzeteinek, a karaktertulajdonságok összegének/különbségének számolgatása, az AI olvasása. Gondolom már százszor leírták, hogy ez nagyjából sakk, csak éppen részletesebben kidolgozott mesefigurákkal, de nekem új élmény volt, és beleszerettem. Tucatnyi órán keresztül gyakorlatilag ugyanazt csináltam, de még az utolsó előtti pályán is úgy késleltettem a végkifejlettet, mintha azon a pár ledarált ellenfélen múlott volna, hogy egyetlen drága Mirielem egyszemélyes kivégzőosztaggá válik-e.
Miriel az avatárom felesége, hivatását tekintve varázsló és jégkirálynő; igazi kimért, szociálisan korlátolt kocka. Óvtam mindvégig, gondoztam tehetségét, újraindítottam a játékot, mikor néha-néha elhalálozott, és mindvégig saját karakterem mellett tartottam, hogy szép lassan összemelegedjenek, majd csináljanak nekem két kis mészárospalántát. Hasonlóan megszerettem seregem többi tagját is, egyeseket annyira, hogy néhány erősebb későbbi jövevény kárára is „játszattam” őket, mert szegény Kellamon mindenki keresztülnézett, én pedig csak azért is tankot csináltam belőle. Az addiktív harcrendszer mellé elég pár jól megírt sor, meg a briliáns Yusuke Kozaki rajzai, és egyszerre leszel dörzsölt stratéga és Sims-ező tinilány.
Futottak még:
The Wonderful 101 - Egyben az Év Üvöltése díj nyertese, mert úgy húzott fel, mint semmi más idén. Mindkettőnk szerencséjére azonban képtelen vagyok nem szeretni egy ilyen mélységű, egyedi koncepcióját ilyen kompromisszummentesen végigvivő akciójátékot. Esélye sem volt a piacon, 2013-ban ilyen produktummal épeszű ember nem rukkol elő, de Kamiyától pont azt vártam, hogy olyasvalamit kapjak, amire nem számítottam. A W101 nevetséges szintig fokozza az őrületet, mindig képes saját magára pakolni valamit, sokszor az ember idegeire is megy, de bitangerős mechanikai alapjaival végig magával húz.
Super Mario 3D World - Ő pedig az Év Csalódása címet kapja idén. Nyilván kivételes minőséget (de utálom ezt a szót videojátékra) képvisel, huszonéves dolgokból képes ma is parádés szórakozást gyúrni, multiban fergeteges, és a teszt leadása óta is hajtok a 100%-os végigjátszásra—csak sajnos ez a minimum, amit elvártam tőle. Meglepni már nem tudott. Na jó, minden idők legnehezebb Mario pályáját azért bedobta a végén, köszönet is érte, EAD Tokyo, elmentek a…
Az év játéka: The Last of Us
Kicsit szégyellem magam, hogy nem valami eredetibbel, mondjuk PC játékoshoz illően egy fura indie címmel rukkolok elő, de mit csináljak, ha nekem ezredjére is a világvége hangulat és a zombiferzőzés kell. Ez persze önmagában kevés lett volna, és a Naughty Dog játékára nem emiatt esett a választásom, hanem mert úgy nyúl a témához, ahogy eddig nem sokan tették, és a túlélősdin túl elsősorban a szereplők személyiségére és egymáshoz való viszonyára helyezi a hangsúlyt.
Maga a cselekmény a fejlődésregények által kitaposott ösvényt idézi abban a tekintetben, hogy az egymást kezdetben ki nem állható mogorva középkorú pasas és egy cserfes kiskamasz a túlélés érdekében veszélyekkel teli és talán az emberiség maradékának sorsát eldöntő nagy utazásra indul, de a többezer mérföld leküzdése mellett lelkileg is hatalmas utat tesznek meg. A megdöbbentően filmszerű, könnyekben végződő prológus után az ember szinte nem is csodálkozik, hogy az ötvenes Joel morális iránytűje látszólag helyrehozhatatanul elromlott, az Ellievel való találkozása után mégis egyre kézenfekvőbbnek tűnik, hogy az ő lassú gyógyulási folyamatának lehetünk szemtanúi. A befejezés lehetett volna elegánsabb, de a prológus és az epilógus eseményei szépen keretbe foglalják a történetet, ráadásul a szokatlan párosnak minden erkölcsileg megkérdőjelezhető gaztette ellenére szorítunk a végsőkig, hiszen saját esendőségükön túl teljesen kiszolgáltatottak a farkastörvények uralta új világban, ahol a túlélők gyakran rosszabbak a gombás kór végső stádiumába jutott áldozatainál.
Tudnék még áradozni a természet által visszahódított szellemvárosok egyszerre szép és szomorú látványáról, a játékmenet olyan szórakoztató elemeiről, mint a téglával lopakodás, vagy a szigszalagból és ollókból barkácsolás, de nem ezek miatt játszottam végig háromszor. Számomra a teljesen hihető karakterek, és a fantasztikus színészi alakítások révén kevés szóval is sokatmondó, szívbemarkoló párbeszédek emelték a csúcsra a The Last of Ust, amely végleg eloszlatta minden kételyemet afelől, hogy érdemes volt-e a generáció végén PS3-at venni.
Dead Space 3
Tavasszal még fanyalogva töröltem le a dupla-regenerator támadásos rész után, mert úgy éreztem, az előző részek tükrében minden téren túl sok: sok duma, sok hiszti, sok szörny, sok lőszer, még több medikit, viszont kevés para. Aztán év végén egy co-op végigjátszás kedvéért csak elővettem és azóta meggyőződésem, hogy ez a rész két személyre készült és a magamra utaltság érzésének kizárása ellenére a játék legnagyobb erőssége. Ketten játszva már kevésbé hatott röhejesnek a minden második sarkon kisebb hadseregnyi szörny várható helyekről felbukkanása, és az Isaac és Carver között elhangó párbeszédek is feldobták az egyébként már-már Resident Evilesen cheesy irányba elmozdult történetet. A fegyvertervek csereberéje és a Carver szemszögéből extra hallucinációkat tartalmazó co-op-only mellékküldetések, de igazából a játék egésze megőrzött valamennyit az előző részek nyomasztó, az idegeket nem csak gusztustalan csonkolással borzoló horrorelemekből, és bár lenne miért elmarasztalni, mégis az idei év egyik legkellemesebb csalódása volt számomra.
Ni no Kuni
A JRPG műfaj nagyon nem az én asztalom, így inkább csak az animés múltam miatt volt szerencsém tesztelés okán játszani vele, de elképesztően gyorsan vett le a lábamról. Megelevenedett Ghibli mesének váltam részesévé döbbenetesen rajzfilmszerű és ámulatba ejtően gyönyörű látvánnyal, Hayao Miyazaki témáival, változatos helyszínekkel, varázslatos zenével és magával ragadó, fordulatos történettel. A ránézésre faék egyszerűségű harcrendszer a kísérlezető kedvűek számára meglepő mélységeket tartogat, a Pokémonos szörnygyűjtögetés és fejlesztés pedig szinte a végtelenségig kitolja a játékidőt, az alkímiában rejlő lehetőségekről nem is beszélve. A butácska mesterséges intelligencia, vagy a kissé egy kaptafa mellékküldetések hosszú távon kicsit fárasztóvá váltak, de a játékot annyira ellenállhatatlanná tévő gyermeki bájt elhomályosítani ezek sem tudták.
Saints Row 4
A Third Street Saints karrierjének aligha utolsó állomását asszisztálhattuk végig idén egy hülyefejű idegenektől hemzsegő virtuális valóságban, ami az ésszerűség korlátait végleg felszámolva új szintre emelte a feelgood élményt. A Függetlenség napja óta tudjuk, hogy az Egyesült Államok igazán tökös elnökeinek a munkakörébe az idegenek inváziójának elhárítása és a világ megmentése is beletartozik, egy szenttől pedig az a minimum, hogy emellé szuperképességeket is növeszt és beveti a Dupstep erejét. A hatalmas szereplőgárdával és a sorozat főbb momentumaira emlékező visszautalásokkal nosztalgikus húrokat is megpendít, számos nagy franchiset kiparodizál, de közben képes tökéletesen komolytalan és alpári maradni anélkül, hogy bárki lelkébe gázolna. A lila rucik, a fegyverként lóbálható műbroki és a vécévé változás lehetősége maradt, autókázás helyett viszont adta magát a repkedés, falon futás és tűzlabdahajigálás a rádióból ordító What is Love?-ra. És ez így van jól.
Tomb Raider
A rengeteget szenvedő és a pornó határait súrolóan sokat nyögdécselő Lara ugyan nem túlélővé, hanem a megpróbáltatásainak helyszínéül szolgáló elátkozott sziget elsőszámú csúcsragadozójává vált, de utólag nyugodtan bevallhatják az utálkozók is, hogy jó fene érzés volt a hatékonyságban nehézfegyvereket is ütő íjjal sunyulva kisebb kannibál-kolóniákat kiirtani. Hunyjunk szemet a történet és a mellékszereplők érdektelensége fölött és marad egy kicsit innen-onnan összelopott, feleslegesen sok QTE-vel tarkított, de azért baromi jól összerakott TPS minden olyan elemmel, amiért az Unchartedeket is szerettük. Ez a Lara már (vagy még?) nem az a Lara, akivel '98 körül mitologikus szörnyeket és védett állatokat leölve ugrabugráltunk az ókori világ romjain, mégis szerethető a maga brutális, vérben és sárban tocsogva is dögös mivoltában. Annyi év után bebüdösödött már kicsit a türkiz trikó és ideje volt a váltásnak, amit ugyan nem pont így képzeltem el, de a Crystal Dinamicsban most sem kellett csalódnom.
The Elder Scrolls V Skyrim: Legendary Edition
Kicsit kakukktojás 2013-ban előhozakodni 2011 nagyágyújával, ami érdekes módon a hype ellenére akkor szinte semennyire nem fogott meg, de idén rendes tél és hó hiányában igazi hiánypótlónak bizonyult. A havas tundrán kolbászolás és a jegesmedve-aprítás sosem esett még ennyire jól, pláne modokkal feltuningolva, úgyhogy szégyen, nem szégyen, idén a Skyrimbe öltem a legtöbb időt és ennek ellenére még a közelében sem vagyok a végének.
Muszáj zárásként megemlítenem, hogy a Remember Me, a rebootolt DmC, illetve az utóbbi napokban kipróbált Brothers: A Tale of Two Sons is olyan játékok, amikre szívesen fogok emlékezni 2013-ból.
Az év játéka: The Legend of Zelda: A Link Between Worlds
Egy patinás sorozat emblematikus, dicsfény által övezett epizódjához hozzányúlni komoly, kockázatos lépés - nem csoda, hogy a Nintendo éveken át dobálta vissza az ötleteket a tervezőasztalra, mire sikerült egy merőben más elképzelést követő játékot készíteni a csapatnak úgy, hogy a 3DS tárházát vették alapul. A Nintendo végül 19-re lapot húzott, és robbantott: a klasszikus Zelda-szerű vonások (kreativitástól duzzadó, mesterien felépített dungeonok, Zelda (újbóli) megmentése, a Ganon fenyegetés, a logikai-ügyességi fejtörők megléte) mellett elég bátrak voltak ahhoz, hogy a linearitást viszonylagosan száműzve, és az új képességet a játékmenetbe beleszőve mégis egy teljesen új Link to the Past-ot készítsenek. A tündérmese titka a Zelda faktor, amely egyfajta védjegy a kiválóságok oltárán - többek között ezért a díj, a LoZ: LBW a dobozképtől kezdve az ending képsoráig örökzöld mestermunka.
Nem számolva a kötelező teszt- és demo köröket, az időm javarészt a leköszönt generáció alatt felhalmozott elmaradások pótlásával telt, amely nagyjából egy-két éves megjelenésekből állt össze. Az óév termékeny mivolta miatt négy (öt) címet mindenképp megemlítenék, amelyekkel az LBW mellett a legtöbb időt töltöttem:
Rayman Legends
Mint ahogy az Origins, az idei Rayman Legends is a tökéletes 2D platform játék színében díszeleghet a hírességek csarnokában. Nincs benne se vér, se erőszak, mégis minden ízében vicces, szórakoztató, és elképesztően kreatív, mely hűen tükrözi Michel Ancel zsenialitását, és örökre bérelt helyét a videójáték legendák nagykönyvében. Lazán, csuklóból jár neki a tízes.
Diablo III
A terror ura harmadszor is visszatáncolt, és a trónra rontott: a félelmetesen jól összerakott kontent, a hozzá passzintott, kontrollerre szabott irányítás, és vele együtt a dinamikusabb, pergősebb játékmenet szinte magába szippantja a játékost - a Blizzard üdvöskéje, a csapat lelkét hordozva ragadja meg az embert, hogy minden idők egyik legjobb hack'n slash folytatásával vérezze össze a nappalit. Ilyet utoljára a Dio2-nél érezhettél, több mint egy évtizeddel ezelőtt.
Kentucky Route Zero
„A Kickstarter egy csoda.” Azt hittem, ez a mondat majd csak a Star Citizen premierjekor bezsákolt verzióval hagyja majd el a számat, de tévedtem. Szerencsére. A Kentucky Route Zero-t Macko elvtárs ajánlása alapján kezdtem el főként point'n click stílusa miatt, de már az első pár percben nyilvánvalóvá vált, hogy a sajátos látványvilág csak a vászon, az ecsetvonásokat majd mi, játékosok varázsoljuk a képernyőre. A KRZ lassú, mégis súlyos, szürreális világában történő elrévedéshez semmi másra nincs szükség, mint egy jó fülesre, a képzeletedre, és az érzékszerveidre. Bátran ajánlom, telitalálat.
FTL: Faster than Light
Humble Bundle akcióra még egyszer sem költöttem olyan örömmel, mint az FTL beszerzésekor, valamikor az év közepén. Az is biztos, hogy roguelike stílust még soha, senki nem elegyítette ennyire jól a sci-fi műfajjal, és meg kell, mondjam a parányi kis csatahajó védelmi rendszerei, a legénység és felszereléseik, illetve az űrcsaták levezénylése egyszer sem volt ennyire hatással rám - retro mivolta, klasszikus külseje és eltalált témája miatt ott a helye a személyes top 5-ben.
Neverwinter MMO
A KRZ és az FTL mellett talán a Neverwinter MMO volt az idei év nagy áttörése, mikor az ingyenes bétát leszippantva évek óta először ismét visszataláltam a PC gaming mezsgyéjére. A D&D klasszik Neverwinter MMO kiváló döntés volt a Cryptic Studios-tól, hiszen a Forgotten Realms gazdag fantasy világa szinte tokkal-vonóval a nyakadba zúdul, csak ezúttal a stílus minden sajátságos előnyével együtt. Persze nehéz elképzelni, hogy valaki csak ezért a játékért otthagyjon egy másik MMO-t, pedig a relatíve ingyenes kontent (belemélyedve előbb-utóbb ügyesen azért pár dolcsinak meglesz a helye) a játékmesterek, és felhasználók kezébe adott egyedi modul-küldetés-kontent lehetősége, illetve a brutális mennyiségű alap tartalom már elegendő ahhoz, hogy elszálljon röpke néhány hónap a játékkal.
És ha már: a generáció legjobb játéksorozata, tessék: Mass Effect trilógia. Önismétlés, és szavak nélkül.
Tavaly ilyenkor azon keseregtem, hogy mobilos játékokba és mobákba ölöm bele a minimális szabadidőmet, konzolozni már kedvem sincs. Aztán idén alaposan kijöttem ebből az állapotból, vettem PS3-at, szereztem Vitát, nekiálltam bepótolni egy csomó kimaradt címet, és a backlogomat százötven alá csökkenteni. Ez utóbbi nagyjából sikerült csak, még mindig négyszer annyit vásárolok, mint amennyire időm jut. Összesen ötven játékot vittem végig ebben az évben, ami nem rossz, de nem is igazán jó, ez most nagyjából a teljesítőképességem határa. Ami nem változott, hogy továbbra sem jövök komolyabb izgalomba a tripla A-s címek nagy részétől, így nem az én listám lesz tele Bioshockokkal és Tomb Raiderekkel, na nem azért, mert lenézem ezeket, hanem mert egyszerűen mindig másfelé húz az ízlésem. Egy Last of Us azért nálam is bekerült a tíz közé, mert sokakkal ellentétben akármelyik irányba forgatom, nem találok rajta igazi fogást, és bár a sztoritól, a karakterábrázolástól és a hangulattól én annyira nem voltam elájulva, teljes egészként tekintve rá, számomra biztosan ez volt az év legtökéletesebb kommersz címe.
De összességében az első helyet egyértelműen a Rogue Legacy vitte el. Amikor olvastam Warhawk cikkét, akkor már láttam, ahogy több tíz órát görnyedek előtte, és tényleg. Amikor egyszer végigvittem (majd harminc óra alatt), akkor erőszakkal kellett kényszerítenem magamat, hogy hagyjam végre abba, mással is kell foglalkozni. Akár rogue-like, akár a random generáltság irányából közelítjük meg, egy kicsit mindig túlértékeltnek érzem ezeknek a fogalmaknak a szerepét és hatását, de itt tényleg minden ezeknek köszönhetően került a helyére. Abbahagyhatatlan, sokszínű, nehéz, komoly ügyességet igényel - bár sok ilyennel találkoznék.
Aztán nem sokkal később jött a Brothers, ami számomra a jól megcsinált Journey, ami persze hülyeség, mert nyilván semmi közük egymáshoz azon kívül, hogy a játékidő alatt zavartalan, kihívásoktól mentes utazást garantál mindkettő. A Brothers ezt tökéletesen teszi, és ez nekem elég is volt. Vicces, mert gyakorlatilag mindenben más, mint a Rogue Legacy, ez jól mutatja, hogy nem ugyanazt az egy vagy két dolgot keresem állandóan.
Aztán itt van Vitán a Guacamalee, ami egy újabb kultikus/túlértékelt (a megfelelő aláhúzandó) műfaj jeles képviselője, a stílusossága mellett kedveltem a kihívásait (hardon kezdtem, még ma is szívok vele), a rejtvényeit és maga a setting is közel áll hozzám. Nagyjából hasonlókat tudnék mondani az év általam látott legjobb taktikai címéről, a Fire Emblem 3DS verziójáról is, mivel a teszt megírása kedvéért sietnem kellett a harminc órás végigjátszással, így nem tudtam megtartani minden karaktert (hú, nagyon nem…), ezért egyszer majd tutira újra nekifutok. Ha valakinek egy 3DS címet kellene ajánlanom, tutira ez lenne az.
Ha pedig partijátékot javasolnék, a végre PC-re is megjelent Pinball FX2 lenne az, a munkatársakkal rendszeres versenyeket tartunk a Zen kifogástalan mesterművével, amelynek egész egyszerűen eddig minden pályájában találtunk valami érdekeset és meghökkentőt. Egyben nézve ez is tökéletes. Ezek lennének tehát a kiemelt címeim, de hogy tényleg toplista jellege legyen a dolognak, itt van még öt játék, ami nagyon tetszett:
The Last of Us - mivel ez legalább annyi köpködést kap a fórumon, mint amennyi dicséretet, így nem hiszem, hogy a magam részéről ehhez a vitához hozzá tudnék tenni bármit is.
Outlast - erről a tesztemben leírtam mindent, nem feltétlenül félelmetes, inkább ijesztő, de ez semmit nem von le az érdemeiből.
Dungelot - ugyan év eleje óta nem nagyon játszom mobilon, ez még épp időben belefért, és vagy 30-40 óra bele is ment rendesen. Egyszerű, mint a facsipesz, kb. öt óra után mindent látott az ember, mégsem tudtam könnyen elengedni.
Candy Box 1 - az első rész elementáris erővel söpört végig rajtam, ezt valószínűleg senki nem fogja megérteni egészen addig, amíg ki nem próbálja. A második nagyobb volt, szebb volt, jobb volt, mégis teljesen hidegen hagyott a három napos végigjátszási idejével, úgy látszik egy ilyen bomba csak egyszer tud robbanni.
Hearthstone - a végére azért csak befigyel egy f2p cím is, aminek egyelőre nagyon az “elején” járok, és már sokan figyelmeztettek, hogy 40-50 óra után úgysem lesz róla ennyire jó véleményem, de most nagyon élvezem, pontosan azt tudja, amit 15 éve keresek a hasonló kártyajátékokban, és amit a Magicben pl. nem találtam meg. Igen, ez is könnyed és egyszerű, komoly zsugásoknak talán túlságosan is, de pont ez a gördülékenység és könnyedség teszi tökéletes töltelékjátékká az egyéb címek közötti időben. Bármikor, negyed órára.
(Hét platformra oszlott szét a top 10, kemény...)
*1. Rogue Legacy (PCDL)
Brothers: A Tale of Two Sons (XBLA)
Guacamelee (Vita)
Pinball FX2 (PCDL)
Fire Emblem Awakening (3DS)
The Last of Us (PS3)
Outlast (PCDL)
Dungelot (iPhone)
Candy Box 1 (Web)
Hearthstone (PCF2P)*
1. Kerbal Space Program
Nem voltam teljesen biztos benne, hogy a Kerbal Space Program szerepelhet-e a listámon. No nem a minősége miatt, míg a top tízes listám további helyen szereplő tételek, illetve azok pozíciói még az utolsó pillanatban is képlékenyek voltak, addig az első hely már jó ideje változatlan. A dilemmám oka szigorúan technikai, hiszen a Steam Early Access programban szereplő játék még közel sem nevezhető véglegesnek, így szigorúan véve megjelentnek sem. Azonban ha mondjuk egy DICE is ki tud adni egy félkész játékot (oké, ők késznek állítják, de mind tudjuk, hogy ez hülyeség), akkor ki vagyok én, hogy ilyeneken fennakadjak…?
Ami nagyon sokaknak a Minecraft, az esetemben ez a játék: míg a kockavilágban sehogy sem találtam a helyem (pedig próbálkoztam!), addig itt mindig otthon érzem magam, kevés az az este, mikor nem szakítok időt arra, hogy egy hajót megépítsek, kilőjek, irányba állítsak, esetleg csak figyeljem, ahogy az egyik szondám éppen a távoli Jool felé halad. Vagy éppen olvasgassak, emiatt a játék miatt ismerek (jobban) olyan kifejezéseket, mint a Hohmann-pálya, vagy tudom, hogy mik azok az apszispontok. Megtanultam használni a transfer calculatort, sikoltozva örültem, hogy valaki készített egy delta-V tervezőt, valós űrprojectek után kezdtem el olvasni és egy ilyen kép már nem csak random sci-fi képnek tűnik, hanem ötlethalomnak, megvalósítandó projectnek.
És pont a fent említett Early Access miatt ér hónapról hónapra valami apróbb meglepetés. Minden egyes verziószám ugrás valami finom apróságot hoz: karrier mód, új eszközök, tudományos részleg, stb. És ha belegondolunk, hogy még csak 0.23 környékén járnak, 2014-re pedig olyan fícsörök várhatóak, mint a multiplayer… Már előre remeg a fülem miattuk.
2. Brothers: A Tale of Two Sons
Mikor egy ilyen listát állítasz össze és indokolsz meg, akkor kénytelen vagy a fejedben végigfuttatni az adott játékot, újra felidézni azokat a pillanatokat, melyek miatt a skála adott pontjára helyezed. A Brothers volt az a játék, melynél ekkor elszorult a gyomrom és egy könnycsepp gyűlt a szemem sarkába. És ami a legszörnyűbb: nem igazán írhatom le, hogy miért anélkül, hogy megfosztanám az élménytől azokat, akik még nem játszottak vele. Egy dolgot viszont leírhatok vele kapcsolatban: hogy mennyire örülök annak, hogy egyes játékok mernek többek lenni egy szórakoztató médiumnál, mernek a játékos lelkivilágával játszani. Idén ez számomra a Brothersben teljesedett ki, ahol ráadásul képesek voltak arra, hogy ne átvezetőkkel, a történetmeséléssel pusztítsák el a játékos zsebkendő készletét, hanem a tényleges játék mechanikával. És ezért gyűlölöm a Starbreezet. És ezért imádom a Starbreezet.
3. Grand Theft Auto V
Jött, látott és majdnem győzött. Anno 2008-ban nem hittem, hogy tudnak jobbat készíteni Rockstarék a negyedik résznél, de tévedtem: tudnak. A GTA ötödik része tökéletes megkoronázása ennek az Xbox360 / PS3 generációjának, közel biztos vagyok benne, hogy az utolsó tranzisztorig kiaknáztak mindent, amit a két gép nyújtani tud, mellette pedig nem csak egy hatalmas szigetet, de három zseniális személyiséget (oké, kettőt plusz egy egész jót) is sikerült alkotniuk. Előre dörzsölöm a kezem ha arra gondolok, mihez kezdenek majd az újgenerációs masinákon.
*4. Bioshock Infinite
Rogue Legacy
Tomb Raider
Rayman Legends
Super Mario 3D World
The Stanley Parable
Metro: Last Light*
2013 Leghipnotikusabb Videójátékos Gifje
”Hazuttá' Kötsög!!!” Szégyentábla: Randy Pitchford / Gearbox / Aliens: Colonial Marines.
Albert Einstein Különdíj az Év Kvantumfizikai Filozofálgatásáért: Bioshock Infinite.
Az Év Legbunkóbb Játékcíme: Assassin's Creed IV: BLACK FAG.
Komolyan, Ubisoft, komolyan??!! EZT, ÍGY, bele az arcunkba, 2013-ban? Rasszista és homofób egyszerre, gratulálunk, jogvégzett kollégánk már fogalmazza a beadványt az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak, lesz nemulass!
2013 Virtuális Ingyendrogja Plecsni: CANDY BOX (miért kattintgatok félórája, de tényleg miért???)
Az Év 180 Fokos Kézifékes Fordulója: Az Xbox One esete a mindig-online DRM-mel.
*Az Év Kiba***szása.*: Ubisoft & WiiU & Rayman Legends & Felfelé mutató középső ujj.
Az Év Kommentje Díj: „a nintyisek mágján fognak elégedni” (atom volt, xetron!)
Lopott Bicaj Vándordíj / Kicsit Perverz Öregúrnak Érezzük Magunkat, De Csak Egy Kicsit
Érdemérem Annak a Videójátékos Platformnak, Amit Warhawk Nem Akar Éppen Megvenni