Battlefield 4Teszt

„Nem akarok erre a dalra meghalni” - hallod a Battlefield 4 első percében az egyik karakter szájából, miközben egy, a tengerfenék irányába süllyedő járműből próbál szabadulni. Az első gondolatod az, hogy teljesen igaza van, jobb lenne nem Bonnie Tylerre meghalni. A második pedig az, hogy egy interaktív át(vagy inkább: be)vezető animáció nézelődésre kárhoztatott résztvevője vagy, és hogy nem ezért szoktál Battlefieldet játszani.

A Battlefield 4 egyjátékos kampánya látványos, rombolós, butácska, klisés és helyenként határozottan a játék alatt dübörgő Frostbite 3 motor szimpla technológiai demonstrációjának tűnik. A jó hír az, hogy a kampány egy kategóriával jobb és tetszetősebb, mint a BF3 hasonló játékmódja volt, köszönhetően leginkább annak, hogy a BF3 kampánya kevésbé sikerül Call of Duty utánzat volt, ami sem CoD, sem BF single playerként nem működött igazán. A helyzet most annyiban jobb, hogy a BF4 akciójelenetei ötletesebbek és látványosabbak - kár, hogy a kampány a vizuális csúcspontját (adatmentő misszió majd menekülés egy gyorsan magába omló anyahajóról) viszonylag korán eléri, és később már nem durrant ekkorát, ha Dolgok Látványos Megsemmisüléséről van szó. A kemény linearitás visszatérő probléma, de nem annyira fájdalmas, mint korábban, a BF4 SP helyenként hajlamos kinyílni egy picit, nagyobb területeket, és több taktikai lehetőséget kínál, és a járműveket is egy fokkal bátrabban használja, mint az elődje.

A DICE óvatosan megpróbált némi taktikai ízt vinni a harcba, ez lenne a csapatirányítás - ami szép és jó, csak eszméletlenül egyszerű (gomb megnyom, „támadjatok!” parancs kiad), és minimálisan hatékony, az eliminálásra kijelölt ellenfelek általában már régen megkapták a jól megérdemelt fejesüket (tőled), mire a csapattársaid odáig jutnának, hogy megfektessék őket. Szintén az óvatos újítások sorát gyarapítja a lopakodás bedobása, sokra itt se számíts, van (egyszer) olyan, hogy a játék belekényszerít egy rövid időre az osonkodásba, máskor szabadabban használhatod - Metal Gear-t, vagy Splinter Cell-t senki ne várjon, a csendes-toroknyisszantós megközelítés régi rajongójaként ettől függetlenül ez nálam még ebben a visszafogott formában is pozitívum.

A sztori is jóval fókuszáltabb, a BF3 többszereplős, kontinensek között ugráló története helyett koncentrált kelet-ázsiai konfliktus szerepel az étlapon, benne lelkiismeretes amerikai legényekkel, mélyhangú hajóparancsnokkal, egy „valamit biztos rejteget, tuti, hogy nem az, akinek mondja magát” kínai leányzóval és persze Chang tábornokkal, aki a gyakorlatba óhajtja áthelyezni a szomszéd Józsi bácsi által gyermekkoromban jósolt Sárga Veszedelmet (Józsi bácsi, Isten nyugosztalja, nem nagyon kedvelte a más színű embereket, de ezt közel harminc év távlatából talán már megbocsáthatjuk neki). Izgató kérdés ugyanakkor, hogy a Tombstone osztag (ezek lennénk mi) által a kampány során kinyírt nagyjából ezer kínai és orosz katona, valamint az ellenérdekelt felek által felégetett hadihajók után miért nem tört még ki a harmadik világháború? Illetve: harcostársunkat, a félóránként kőkemény hisztiket levágó, a parancsokat rutinszerűen semmibe vevő Irish-t hogyan nem dobták még ki a seregből? Vagy itt van az a váratlanul felbukkanó karakter, akinek… [SPOILER, kivágtam]… és miért emlékeztet ez engem egy bizonyos Viktor Reznovra, és a hozzá kapcsolt Call of Duty: Black Ops küldetésre? Kérdések, kérdések. A kampány öt órás, hamar vége van, a trófeákat és ecsivmenteket döntő többségükben itt kapod, végigjátszod, vállon veregeted magad, és irány a multi.

Nincs vége, a következő oldalon folytatjuk!

Még mielőtt belevetnénk magunkat a szokásosan masszív multiplayer kínálta izgalmakba, fussunk egy kötelező kört a Battlefield 4 technológiai oldala körül, már csak azért is, mert a „nextgen” PC változathoz, és a kurrens-gen (konkrétan: Xbox 360) verzióhoz is volt szerencsénk. A különbség - ahogy két éve a BF3 esetében is - teljesen nyilvánvaló, a kurrens-gen konzolos változatok valahol a PC kivetülés „low” grafikai beállításai környékén teljesítenek. Ami nem jelenti azt, hogy Xbox 360-on (vagy PS3-mon) vállalhatatlanul ronda lenne a Battlefield 4, a Frostbite 3 egy rendkívül jól skálázható motor, és még alacsonyabb grafikai szinten is korrekt vizuális élményt nyújt. Pécén (és így, a PS4 amerikai megjelenése előtt pár órával: valószínűleg következő generációs konzolokon is) brutálisan jól tud kinézni, nem véletlenül húzta fel erre a technológiára az Electronic Arts a következő egy-két évre a nextgen stratégiáját.

A látványnak persze van ára, nem is kicsi, az én nyugdíjazásra megérett, de az előírt minimumnál egy kategóriával jobb alkatrészekből kiépített pécémről például rövid úton bebizonyította, hogy tényleg megértett a nyugdíjazásra, az egyjátékos kampány még csak-csak elment rajta low-medium szinten 1080p-ben, egy népesebb multis összecsapás viszont úgy ütötte ki, mint Sugar Ray Robinson Gene Fullmert a legendás kilencszázötvenhetes meccsük ötödik menetében. Kedves jóbarátom pár hete vásárolt, és pár napra ügyesen elkunyerált izomgépén viszont suhant, és szájtátós látványt produkált - különösen az intenzívebben rombolós pillanatoknál.

És ezzel el is érkeztünk a multiplayerhez, mert az utóbbi idők leghülyébb marketinges műszavával (Levolution) promózott nagypályás pusztítás a rombolás-pornón kívül elsősorban a többjátékos szekcióban kap funkcionális szerepet. A multis kínálat tíz pályájának mindegyikén szerepel valami Látványos Pusztítanivaló, amik gyakran magát a játékmenetet - a pálya kialakítását és az így megnyíló új taktikai lehetőségeket - is befolyásolja. A legtöbbeknek nyilván az előzetes videókban folyamatosan szereplő sanghaji felhőkarcoló-robbantás ugrik be elsőre, ami látványszempontból jó példa, de a funkcionalitást tekintve van nála jobb is - például a beszédes nevű Flood Zone, ahol a kezdetben száraz pályát keményen el lehet árasztani vízzel, ezzel hirtelen jelentős szerephez jutnak a hajók, és a túlélés érdekében érdemes vertikálisan (értsd: az épületek megmászásban) gondolkodni a korábbi utcaszinten folytatott összecsapások helyett. A Flood Zone tényleg csak kiragadott példa, a DICE minden MP helyszínre próbált valamilyen, a pálya dinamikáját érdemben befolyásoló eseményt pakolni - egyértelműen ez a BF4 multiplayer legnagyobb újítása.

Az előző mondatból talán már sejthető, hogy a multi egyébként a „győztes csapaton ne változtass” illetve a „ha nem romlott el, ne próbáld megjavítani” elveket követi. Adott kétszer harminckét (kurrens-gen konzolokon: kétszer tizenkettő) játékos, öt választható kaszt egymástól eltérő szereppel, a harmadik részre emlékeztető fegyverarzenál, és a szintén ott megszokott, kasztokra - fegyverekre - járművekre szétbontott fejlődési rendszer, gyűjtheted a tapasztalati pontokat, és szinteket léphetsz. A standard procedúra. ugye. Kisebb változások szinte mindenhol tetten érhetők, a DICE variált egy kicsit a kasztok által használható fegyverekkel és eszközökkel, de semmilyen HATALMAS, a játék korábbi ritmusát, vagy - jobb szó híján - „érzetét” befolyásoló paradigmaváltás nem történt, a Battlefield 4 a Battlefield 3 logikus és elvárható evolúciója, nem csinál forradalmat.

A revolúció elmaradásáért nem fogom deresre húzni, két okból.

Az első: a BF4 multiplayere még így is bedob pluszban annyit, hogy teljesen elfogadható szintlépésként értékeljem az előző részhez képest. Visszatért például a BF2 Commander módja, ahol felülnézetből, parancsnokként támogathatjuk / orientálhatjuk a csaptunk, és a „aktív” játékosok killstreakjeire (elnézést a CoD-os kifejezésért, hárdkór béefesek) építve mindenféle bónuszokat - a lőszercsomagoktól a rakétatámadásig - vethetünk be a közös cél (a GYŐZELEM!) érdekében. Ott van aztán az apróságnak tűnő Test Range, ami egy régóta esedékes „próbapálya”, rajta minden, a játékban elérhető járművel - ez azért jó, mert így talán kevesebb csapattársat rántanak tűzhalálba a magukat genetikusan helikopterpilótának képzelő frisshúsok egy éles meccs során.

A második: A pályák jók, sőt, nagyon jók. A megjelenés óta eltelt idő nyilván kevés volt arra, hogy kiderüljön, lesz-e köztük Wake Island kaliberű klasszikus, de az első benyomások határozottan pozitívak, nem volt olyan helyszín, amit ne élveztem volna. Jött két új játékmód (a bombaaktiválós Obliteration és Defuse), és noha én jelenleg még mindig a megunhatatlan („hajnali kettő van, abba kéne hagyni, de nem lehet”) Conquestre vagyok rágyógyulva, látom, hogy ezek bizony sok embernek jelenthetik a szükséges felfrissülést.

Battlefield 4: mindenkinek, aki szereti, mert erről van szó. A DICE sokat nem kockáztatott, a negyedik rész biztos kézzel hozza, amiért battlefieldezni szoktunk. A következő epizódban ennél valószínűleg többre lesz szükség, de most, 2013 őszén bátran ajánlom a zsánerre fogékony játékosoknak , a multiplayer FPS élmények krémjét kapod, ha a beszerzése mellett döntesz. Igen, van SP kampánya is - de a Battlefield nem single player játék, és nem fogom telesírni a párnámat, ha az ötödik részben kihajítják belőle az egyjátékos küldetéseket.