KickBeatTeszt

Mi történik olyankor, amikor két látszólag teljesen idegen műfajt gyúrnak össze egy új eleggyé? Az eredmény kétféle kimenetellel szokott bírni, hiszen vagy nagyon jól sül el a keveredés, vagy totális karambolba torkollik az össze nem illő dolgok egymáshoz erőltetése. A hazai fejlesztésű Kickbeat valahogy kikerüli ezt a két sablonos halmazt és a kettő közé pottyan be középre. Nagy probléma nincs a PSN címmel, de valahogyan az átütő erő (amit az előzetes trailerek alapján felfedezni véltünk a programban) is hiányzik belőle.

Minimál képregényes sztorival indul a játék, amelyre jobb is ha nem fektetünk túl sok figyelmet, a lényeg nem ezen van ugyanis. A játékmenet első perceiben kiderül, hogy a Kickbeat az árkádok gyermeke, és mint olyan az anyuka-apuka is színtiszta árkádos pedigrével rendelkezik. Anyai ágon a zenés ritmusjátékok sorakoznak a családfán, ahol a megfelelő ritmusban történő gombnyomás hozza a pontok és kombók sorozatát. Az atyai felmenők pedig a beat 'em up játékokra emlékeztetik az egyszeri gamert, ahol gengszterek sorát püföljük végig, amíg a pálya végére nem jutunk. A Kickbeat hősével gyakorlatilag nem is mozgunk, hanem a pálya közepén várjuk az érkező haramiákat. A zsoldosok és egyéb gazemberek a zene ritmusával együtt mozogva próbálnak minket bekeríteni, az összehangolt támadás pedig perceken keresztül (gyakorlatilag a nóta végéig) tart. A rendszerben mi vagyunk az origó, az ellenfelekre pedig akkor kell rásózni egy jó nagyot, amint azok az XY tengelyek metszéspontjára érnek.

A variációs tényezők ott figyelnek be a játékba, hogy az ellenfelek között nem csak tufa négynegyedes taktusra érkező mobok vannak, hanem van aki a nyolcad ütemre érkezik, vannak akik össze vannak láncolva, vannak csapatosan támadó figurák és akadnak majd főellenfelek is a felhozatalban. Mindeközben, ha duplán nyomjuk az akciógombot, akkor a gonosztevők feje fölött repkedő bónuszokat is elcsíphetjük. Bár elég sok lehetőségünk van hibázni (az életerőcsíkunk erre eléggé bőséges lehetőséget nyújt alap fokozaton), a kombók és a vaskos pontok sínylik meg a mellényúlásainkat. A játék pedig alapvetően erre utazik.

Hol itt a probléma? - kérdezi az olvasó. A Kickbeat is a „flow” élményt ígéri: célja, hogy a zenével összeolvadva csak a gombnyomkodásokra és a nagy pofonokra figyelj. Alacsonyabb fokozaton azonban (hiába az egész jó elektro/indusztriál/rock/metál OST) hamar ráununk a gombnyomkodásra, egy-egy nótánál feltűnik, hogy négy perces hossz helyett bőven elég lenne három is, nehezebb fokozatokra kapcsolva pedig ember legyen a talpán, aki egyszerre érzi a zenét és látja a körbe-körbe kacsázó ellenfeleket. Kár, pedig tartalom (és több egyéni személyre szabási lehetőség) azért van a csomagban, de sajnos az is elég lassan nyílik meg a játékos kezei előtt. A grafika is nagyon csini (főleg Vitán), de pár nóta után ugyanaz a díszlet, ugyanazok a pofák már nem túl izgalmasak, az animációk pedig szintén hamar kiszámíthatóvá válnak.

Remek alapötlet és kissé ellaposodó, hosszabb távú inspirációt nélkülöző árkádos játékmenetet rejtő cím a Kickbeat, amely az ötletességével jó néhány plusz pontot begyűjt majd a játékos közösségnél, hosszú távú nyomokat viszont nem fog hagyni senkiben. A potenciál adott; egy esetleges folytatást sok-sok aprósággal lehetne még turbózni, így az élményfaktor is egy kicsit tartósabb és ütősebb lehet. Várjuk a második epizódot!