Egyértelműen elmondható, hogy a kilencvenes évek végén még kissé komolyan vehetetlen, felülnézetes bűnöző-szimulátor (a Grand Theft Auto – avagy a GTA) mára már nem csak a videojátékos világ egyik legerősebb és legkeresettebb címévé vált, de egyben jelképpé, mondhatni életstílussá is. Noha a sorozatnak nem minden egyes epizódja világmegváltó és stílusteremtő (helyett inkább a zsánert formáló), a széria fontosságát és jelentőségét elvitatni nem lehet.

Eleddig talán a harmadik, valamint a San Andreas alcímmel ellátott rész volt a zászlóshajója annak a világnak, amit a Rockstar megálmodott nekünk, ám a megszokott és unalmas, minden eddiginél nagyobb (egyeseknek pedig ezzel együtt elrettentő) hype mögé tekintve is látni lehetett, hogy a kicsit megosztóra sikeredett GTA IV után a GTA V egy új szintre juttatja el a szériát. A végeredmény pedig már csak azért is érdekes és fontos, mert a két epizód egyazon konzolos generáció kezdetét és végét is jelképezi, ezzel megadva arra a lehetőséget a fejlesztőknek, hogy minden téren óriási szakadékot teremtsenek alkotásaik közt.



És hogy én mindebből a maszlagból mit éltem át a játék megjelenése előtt?
Semmit. A beharangozó trailereket megnéztem, tetszettek, aztán játszottam mással… nem ültem fel a hype-vonatra, nem karikáztam be pirossal a szeptemberi dátumot, teljesen kizártam magam abból az őrületből, ami az elmúlt hetekben és hónapokban volt tapasztalható. Gondoltam, majd kipróbálom, majd meglátom – majd kiderül minden, addig meg felesleges a nagy zsongás.

A 8 gigás install lemezt feltelepítve (a Play-t nem kell) egyből a sűrűjében találom magam, mikor megismerem két főszereplőnket, Michaelt és Trevort, akik éppen egy bankrablást hajtanak végre. A grafika a zárt tereken is impozáns, piros vészfények világítják be a falakat, miközben ügyesen ismertetik velünk az irányítás alapjait (többek közt a fedezékharcot és a szereplők váltogatását is), és végig dübörög a fülünkben a hangulatos, adrenalint felszabadító muzsika. A szabadba kijutva rendőrautók érkeznek a havas terepre, én pedig egy pillanatra azon gondolkozom, hogy némi anomáliának köszönhetően véletlenül nem a The Division lemezét helyeztem-e be a gépbe, de (szomorúan) konstatálom, hogy erre kevés az esély – hirtelen jött csalódottságomért kárpótol a fantasztikus látvány (a nap sugarai elvakítanak, minden rendkívül részletesen van kidolgozva), valamint a hangulat, mialatt autóba pattanva menekül a díszes kompánia. A hajsza azonban tragikus(?) véggel zárul, elvégre a csipet-csapat tagjai meglőve fetrengenek a földön, miközben Trevor társait otthagyva folytatja a menekülést.



Mindösszesen kilenc évet ugrunk az időben, térben pedig Los Santos megapoliszára váltunk, ahol a halottnak hitt Michael éppen egy pszichomókussal értekezik, majd a tengerpart közelében ücsörögve eligazít két fekete fiatalembert, akik közül az egyik, Franklin lesz a harmadik főszereplőnk – hamarosan meg is kapom az irányítását.
A fiatal srác bőrébe bújva első feladatom egy autólopás, amelynek során kiderül emberünk különleges képessége is (lassított autóvezetés a pontosabb navigálás érdekében) – az akciót követően pedig eljutok az első safehouse-ba, ami Franklin otthona.

Próbálgatom a lehetőségeket: a tévé elé betespedve a meglehetősen agyzsibbasztó műsorokat nézem, elszívok egy jointot, majd alszom egyet (mentés, ahogy a telefonos quick save is). Ismerkedem egy kicsit a mobilommal – visszatérnek a negyedik epizód lehetőségei, a telefonkönyvben ott vannak a lehetséges kontaktok, emailezni is lehet, plusz egy egyszerűsített instagrammal fotózgathatunk is, amire haladva a korral két kamerával (egy elülső és egy hátsó) is lehetőségünk van.



Bár egyből érkezik is egy „munkahelyi” hívás, inkább a térképen kiszúrt sztriptíz bárba vezet az első utam (Hova máshova?), ahol a publikus részen nagy számban dobálom a dollárokat a rúdnál tekergő macának, majd látván a lányok javult kidolgozottságát, kérek egy privát öltáncot is. Britney nyögdécseli a Gimme More-t, közben a leányzó fenekét és combjait fogdosom (vigyázni kell, hogy a biztonsági őr ne lássa meg), valamint szép szavakkal udvarolok neki, amivel el is érem a kívánt eredményt, elvégre az éjszakát már a hölgyeménynél töltöm, akinek bár elég fura a mellbimbója (meg úgy egyébként a bőrének a textúrája), azért alakra eléggé rendben van.
Később vissza is jövök hozzá, hogy egy „pózolj a virtuális barátnőd mellett” fényképpel gazdagítsam az internet napiklotyótermékes bugyrait, ám mire beállítanám a megfelelő szöget és helyzetet, a leányzó megsértődve magamra hagy, így bánatomban ismét öltáncot veszek a kedvencemmé avanzsálódott kulturális központban, ami egy duplázásban teljesedik ki, amelynél rögtönzött barátnőm száll be másodiknak – azt hiszem, ez az este is jól fog telni.



Folytatván a város felfedezését elugrom egy moziba, ahol a jegyet megvéve a nézőtéren találom magam. Ráközelítés segít a film megtekintésében, ami előtt még egy rövid figyelmeztetés is elhangzik, miszerint hangoskodni, maszturbálni tilos… öhmm, jeszoké, bár őszintén megvallva az erősen művészfilmes jellegű Capolavoro össze-vissza jelenetei pont nem ilyen hatást váltanának ki belőlem, már csak a pixeles fekete-fehér megvalósítás, illetve a folytonos rikácsolás („Antonio! Antonio!!”) miatt sem. Némileg javítva a filmnek köszönhető melankolikus kedélyállapotomat, a moziból kilépve a sztriptízes csajtól érkezik egy MMS, amely egy fénykép mellett annyit tartalmaz, hogy a teste innentől már csak az enyém. Az élet apró örömei…
Sötétedés után motorra pattanok, és miközben üvölt a rocky, teljes sebességgel hajtok lefelé a meredek lejtőn. Belátom a lentebb elterülő toronyházak teljes kupacát, pop-up szinte alig fedezhető fel (pár autó és reflektor néhány utcával arrébb tűnik elő), fantasztikus a látvány. Annyira elámulok, hogy egykerekezés közben hatalmasat borulok, Franklin pedig nagy nehezen feltápászkodik, homlokán méretes sebhely díszeleg, egyik keze és a pulóverének ujja csupa vér.

Az már egy-két óra önfeledt móka után is látszódik, hogy bődületes tartalom kapott helyet az ötödik epizódban. Rengeteg lehetőség, millió szórakozási forma, jófajta küldetések, mindehhez pedig egy páratlanul kidolgozott, látványos világ adja az otthont, ami a városon kívül is rengeteg meglepetést rejt. De erről majd később…

Nincs vége, lapozz a folytatásért!