Egyértelmûen elmondható, hogy a kilencvenes évek végén még kissé komolyan vehetetlen, felülnézetes bûnözõ-szimulátor (a Grand Theft Auto – avagy a GTA) mára már nem csak a videojátékos világ egyik legerõsebb és legkeresettebb címévé vált, de egyben jelképpé, mondhatni életstílussá is. Noha a sorozatnak nem minden egyes epizódja világmegváltó és stílusteremtõ (helyett inkább a zsánert formáló), a széria fontosságát és jelentõségét elvitatni nem lehet.
Eleddig talán a harmadik, valamint a San Andreas alcímmel ellátott rész volt a zászlóshajója annak a világnak, amit a Rockstar megálmodott nekünk, ám a megszokott és unalmas, minden eddiginél nagyobb (egyeseknek pedig ezzel együtt elrettentõ) hype mögé tekintve is látni lehetett, hogy a kicsit megosztóra sikeredett GTA IV után a GTA V egy új szintre juttatja el a szériát. A végeredmény pedig már csak azért is érdekes és fontos, mert a két epizód egyazon konzolos generáció kezdetét és végét is jelképezi, ezzel megadva arra a lehetõséget a fejlesztõknek, hogy minden téren óriási szakadékot teremtsenek alkotásaik közt.
És hogy én mindebbõl a maszlagból mit éltem át a játék megjelenése elõtt?
Semmit. A beharangozó trailereket megnéztem, tetszettek, aztán játszottam mással… nem ültem fel a hype-vonatra, nem karikáztam be pirossal a szeptemberi dátumot, teljesen kizártam magam abból az õrületbõl, ami az elmúlt hetekben és hónapokban volt tapasztalható. Gondoltam, majd kipróbálom, majd meglátom – majd kiderül minden, addig meg felesleges a nagy zsongás.
A 8 gigás install lemezt feltelepítve (a Play-t nem kell) egybõl a sûrûjében találom magam, mikor megismerem két fõszereplõnket, Michaelt és Trevort, akik éppen egy bankrablást hajtanak végre. A grafika a zárt tereken is impozáns, piros vészfények világítják be a falakat, miközben ügyesen ismertetik velünk az irányítás alapjait (többek közt a fedezékharcot és a szereplõk váltogatását is), és végig dübörög a fülünkben a hangulatos, adrenalint felszabadító muzsika. A szabadba kijutva rendõrautók érkeznek a havas terepre, én pedig egy pillanatra azon gondolkozom, hogy némi anomáliának köszönhetõen véletlenül nem a The Division lemezét helyeztem-e be a gépbe, de (szomorúan) konstatálom, hogy erre kevés az esély – hirtelen jött csalódottságomért kárpótol a fantasztikus látvány (a nap sugarai elvakítanak, minden rendkívül részletesen van kidolgozva), valamint a hangulat, mialatt autóba pattanva menekül a díszes kompánia. A hajsza azonban tragikus(?) véggel zárul, elvégre a csipet-csapat tagjai meglõve fetrengenek a földön, miközben Trevor társait otthagyva folytatja a menekülést.
Mindösszesen kilenc évet ugrunk az idõben, térben pedig Los Santos megapoliszára váltunk, ahol a halottnak hitt Michael éppen egy pszichomókussal értekezik, majd a tengerpart közelében ücsörögve eligazít két fekete fiatalembert, akik közül az egyik, Franklin lesz a harmadik fõszereplõnk – hamarosan meg is kapom az irányítását.
A fiatal srác bõrébe bújva elsõ feladatom egy autólopás, amelynek során kiderül emberünk különleges képessége is (lassított autóvezetés a pontosabb navigálás érdekében) – az akciót követõen pedig eljutok az elsõ safehouse-ba, ami Franklin otthona.
Próbálgatom a lehetõségeket: a tévé elé betespedve a meglehetõsen agyzsibbasztó mûsorokat nézem, elszívok egy jointot, majd alszom egyet (mentés, ahogy a telefonos quick save is). Ismerkedem egy kicsit a mobilommal – visszatérnek a negyedik epizód lehetõségei, a telefonkönyvben ott vannak a lehetséges kontaktok, emailezni is lehet, plusz egy egyszerûsített instagrammal fotózgathatunk is, amire haladva a korral két kamerával (egy elülsõ és egy hátsó) is lehetõségünk van.
Bár egybõl érkezik is egy „munkahelyi” hívás, inkább a térképen kiszúrt sztriptíz bárba vezet az elsõ utam (Hova máshova?), ahol a publikus részen nagy számban dobálom a dollárokat a rúdnál tekergõ macának, majd látván a lányok javult kidolgozottságát, kérek egy privát öltáncot is. Britney nyögdécseli a Gimme More-t, közben a leányzó fenekét és combjait fogdosom (vigyázni kell, hogy a biztonsági õr ne lássa meg), valamint szép szavakkal udvarolok neki, amivel el is érem a kívánt eredményt, elvégre az éjszakát már a hölgyeménynél töltöm, akinek bár elég fura a mellbimbója (meg úgy egyébként a bõrének a textúrája), azért alakra eléggé rendben van.
Késõbb vissza is jövök hozzá, hogy egy „pózolj a virtuális barátnõd mellett” fényképpel gazdagítsam az internet napiklotyótermékes bugyrait, ám mire beállítanám a megfelelõ szöget és helyzetet, a leányzó megsértõdve magamra hagy, így bánatomban ismét öltáncot veszek a kedvencemmé avanzsálódott kulturális központban, ami egy duplázásban teljesedik ki, amelynél rögtönzött barátnõm száll be másodiknak – azt hiszem, ez az este is jól fog telni.
Folytatván a város felfedezését elugrom egy moziba, ahol a jegyet megvéve a nézõtéren találom magam. Ráközelítés segít a film megtekintésében, ami elõtt még egy rövid figyelmeztetés is elhangzik, miszerint hangoskodni, maszturbálni tilos… öhmm, jeszoké, bár õszintén megvallva az erõsen mûvészfilmes jellegû Capolavoro össze-vissza jelenetei pont nem ilyen hatást váltanának ki belõlem, már csak a pixeles fekete-fehér megvalósítás, illetve a folytonos rikácsolás („Antonio! Antonio!!”) miatt sem. Némileg javítva a filmnek köszönhetõ melankolikus kedélyállapotomat, a moziból kilépve a sztriptízes csajtól érkezik egy MMS, amely egy fénykép mellett annyit tartalmaz, hogy a teste innentõl már csak az enyém. Az élet apró örömei…
Sötétedés után motorra pattanok, és miközben üvölt a rocky, teljes sebességgel hajtok lefelé a meredek lejtõn. Belátom a lentebb elterülõ toronyházak teljes kupacát, pop-up szinte alig fedezhetõ fel (pár autó és reflektor néhány utcával arrébb tûnik elõ), fantasztikus a látvány. Annyira elámulok, hogy egykerekezés közben hatalmasat borulok, Franklin pedig nagy nehezen feltápászkodik, homlokán méretes sebhely díszeleg, egyik keze és a pulóverének ujja csupa vér.
Az már egy-két óra önfeledt móka után is látszódik, hogy bõdületes tartalom kapott helyet az ötödik epizódban. Rengeteg lehetõség, millió szórakozási forma, jófajta küldetések, mindehhez pedig egy páratlanul kidolgozott, látványos világ adja az otthont, ami a városon kívül is rengeteg meglepetést rejt. De errõl majd késõbb…
Nincs vége, lapozz a folytatásért!
/ annyit jegyeznék meg, hogy a leírtak fényében nem jár a kerek 10, de ez nem oszt nem szoroz /
"Ez a kurva még barátnõnek sem lenne jó"