Grand Theft Auto VTeszt

Egyértelműen elmondható, hogy a kilencvenes évek végén még kissé komolyan vehetetlen, felülnézetes bűnöző-szimulátor (a Grand Theft Auto - avagy a GTA) mára már nem csak a videojátékos világ egyik legerősebb és legkeresettebb címévé vált, de egyben jelképpé, mondhatni életstílussá is. Noha a sorozatnak nem minden egyes epizódja világmegváltó és stílusteremtő (helyett inkább a zsánert formáló), a széria fontosságát és jelentőségét elvitatni nem lehet.

Eleddig talán a harmadik, valamint a San Andreas alcímmel ellátott rész volt a zászlóshajója annak a világnak, amit a Rockstar megálmodott nekünk, ám a megszokott és unalmas, minden eddiginél nagyobb (egyeseknek pedig ezzel együtt elrettentő) hype mögé tekintve is látni lehetett, hogy a kicsit megosztóra sikeredett GTA IV után a GTA V egy új szintre juttatja el a szériát. A végeredmény pedig már csak azért is érdekes és fontos, mert a két epizód egyazon konzolos generáció kezdetét és végét is jelképezi, ezzel megadva arra a lehetőséget a fejlesztőknek, hogy minden téren óriási szakadékot teremtsenek alkotásaik közt.

És hogy én mindebből a maszlagból mit éltem át a játék megjelenése előtt?

Semmit. A beharangozó trailereket megnéztem, tetszettek, aztán játszottam mással… nem ültem fel a hype-vonatra, nem karikáztam be pirossal a szeptemberi dátumot, teljesen kizártam magam abból az őrületből, ami az elmúlt hetekben és hónapokban volt tapasztalható. Gondoltam, majd kipróbálom, majd meglátom - majd kiderül minden, addig meg felesleges a nagy zsongás.

A 8 gigás install lemezt feltelepítve (a Play-t nem kell) egyből a sűrűjében találom magam, mikor megismerem két főszereplőnket, Michaelt és Trevort, akik éppen egy bankrablást hajtanak végre. A grafika a zárt tereken is impozáns, piros vészfények világítják be a falakat, miközben ügyesen ismertetik velünk az irányítás alapjait (többek közt a fedezékharcot és a szereplők váltogatását is), és végig dübörög a fülünkben a hangulatos, adrenalint felszabadító muzsika. A szabadba kijutva rendőrautók érkeznek a havas terepre, én pedig egy pillanatra azon gondolkozom, hogy némi anomáliának köszönhetően véletlenül nem a The Division lemezét helyeztem-e be a gépbe, de (szomorúan) konstatálom, hogy erre kevés az esély - hirtelen jött csalódottságomért kárpótol a fantasztikus látvány (a nap sugarai elvakítanak, minden rendkívül részletesen van kidolgozva), valamint a hangulat, mialatt autóba pattanva menekül a díszes kompánia. A hajsza azonban tragikus(?) véggel zárul, elvégre a csipet-csapat tagjai meglőve fetrengenek a földön, miközben Trevor társait otthagyva folytatja a menekülést.

Mindösszesen kilenc évet ugrunk az időben, térben pedig Los Santos megapoliszára váltunk, ahol a halottnak hitt Michael éppen egy pszichomókussal értekezik, majd a tengerpart közelében ücsörögve eligazít két fekete fiatalembert, akik közül az egyik, Franklin lesz a harmadik főszereplőnk - hamarosan meg is kapom az irányítását.

A fiatal srác bőrébe bújva első feladatom egy autólopás, amelynek során kiderül emberünk különleges képessége is (lassított autóvezetés a pontosabb navigálás érdekében) - az akciót követően pedig eljutok az első safehouse-ba, ami Franklin otthona.

Próbálgatom a lehetőségeket: a tévé elé betespedve a meglehetősen agyzsibbasztó műsorokat nézem, elszívok egy jointot, majd alszom egyet (mentés, ahogy a telefonos quick save is). Ismerkedem egy kicsit a mobilommal - visszatérnek a negyedik epizód lehetőségei, a telefonkönyvben ott vannak a lehetséges kontaktok, emailezni is lehet, plusz egy egyszerűsített instagrammal fotózgathatunk is, amire haladva a korral két kamerával (egy elülső és egy hátsó) is lehetőségünk van.

Bár egyből érkezik is egy „munkahelyi” hívás, inkább a térképen kiszúrt sztriptíz bárba vezet az első utam (Hova máshova?), ahol a publikus részen nagy számban dobálom a dollárokat a rúdnál tekergő macának, majd látván a lányok javult kidolgozottságát, kérek egy privát öltáncot is. Britney nyögdécseli a Gimme More-t, közben a leányzó fenekét és combjait fogdosom (vigyázni kell, hogy a biztonsági őr ne lássa meg), valamint szép szavakkal udvarolok neki, amivel el is érem a kívánt eredményt, elvégre az éjszakát már a hölgyeménynél töltöm, akinek bár elég fura a mellbimbója (meg úgy egyébként a bőrének a textúrája), azért alakra eléggé rendben van.

Később vissza is jövök hozzá, hogy egy „pózolj a virtuális barátnőd mellett” fényképpel gazdagítsam az internet napiklotyótermékes bugyrait, ám mire beállítanám a megfelelő szöget és helyzetet, a leányzó megsértődve magamra hagy, így bánatomban ismét öltáncot veszek a kedvencemmé avanzsálódott kulturális központban, ami egy duplázásban teljesedik ki, amelynél rögtönzött barátnőm száll be másodiknak - azt hiszem, ez az este is jól fog telni.

Folytatván a város felfedezését elugrom egy moziba, ahol a jegyet megvéve a nézőtéren találom magam. Ráközelítés segít a film megtekintésében, ami előtt még egy rövid figyelmeztetés is elhangzik, miszerint hangoskodni, maszturbálni tilos… öhmm, jeszoké, bár őszintén megvallva az erősen művészfilmes jellegű Capolavoro össze-vissza jelenetei pont nem ilyen hatást váltanának ki belőlem, már csak a pixeles fekete-fehér megvalósítás, illetve a folytonos rikácsolás („Antonio! Antonio!!”) miatt sem. Némileg javítva a filmnek köszönhető melankolikus kedélyállapotomat, a moziból kilépve a sztriptízes csajtól érkezik egy MMS, amely egy fénykép mellett annyit tartalmaz, hogy a teste innentől már csak az enyém. Az élet apró örömei…

Sötétedés után motorra pattanok, és miközben üvölt a rocky, teljes sebességgel hajtok lefelé a meredek lejtőn. Belátom a lentebb elterülő toronyházak teljes kupacát, pop-up szinte alig fedezhető fel (pár autó és reflektor néhány utcával arrébb tűnik elő), fantasztikus a látvány. Annyira elámulok, hogy egykerekezés közben hatalmasat borulok, Franklin pedig nagy nehezen feltápászkodik, homlokán méretes sebhely díszeleg, egyik keze és a pulóverének ujja csupa vér.

Az már egy-két óra önfeledt móka után is látszódik, hogy bődületes tartalom kapott helyet az ötödik epizódban. Rengeteg lehetőség, millió szórakozási forma, jófajta küldetések, mindehhez pedig egy páratlanul kidolgozott, látványos világ adja az otthont, ami a városon kívül is rengeteg meglepetést rejt. De erről majd később…

Nincs vége, lapozz a folytatásért!

Kicsit továbbhaladva a sztoriban egy motorrablás közepén találom magam a haverral, akivel kelepcébe kerülünk, mikor a lőfegyverekkel felszerelkezett banda megtámad minket. Lövöldözés közben tartályokat lehet felrobbantani, ezzel messzire repítve a támadókat, de egy autónál az elfolyt benzint is sikerül belobbantani, így a járgány darabjai a teljes utcát beterítik.

A teljes győzelmet egy újabb üldözés követi, aminél a haverunk (Lamar) a kutyáját is elhozza (Chop) - a blöki felett is átvehetjük az irányítást, így kiszagolva az elrejtőzködő célpontot, ami egészen jövedelmező egészen addig, míg észre nem vesz egy szukát, amit gyorsan jól meg is kufircol. Chop amúgy később Franklinhez kerül, onnantól pedig elvihetjük sétálni, labdázhatunk vele, illetve ha megtámadnak minket, nekiugrik az elkövetőnek - volt is egy kellemetlen szituáció, mikor egy banda és a rendőrség sétáltatás közben csapott össze az utcámban, egy eltévedt golyó miatt a kutyus meg nekiugrott a zsaruknak, amit rövid úton az követett, hogy mindkettőnket agyonlőttek. Persze a program azért megnyugtatott, hogy Chop hamarosan visszatér, én meg némi anyagi veszteség után a kórház előtt éledtem újra.

Mivel eszembe jut, hogy a sztori jelenkori része a tengerpart közelében indult, szabadidőmben arra veszem az irányt. Óriáskerék, hullámvasút vár rám a „stégen”, amikre felülve ismét csak ámulok a látvány miatt - kicsit később a tengerpartra is lenézek: csajok készítgetik a selfshotokat, napoznak szerte a homokon, a vízben pedig motoros csónakok, jetskik vannak. Utóbbiak közül fel is pattanok az egyikre, hatalmas hullámok közt hajtom meg a kis gépet - az élmény páratlan, ahogy a látvány is.

Mindez még mindig a GTA V eleje, pár óra élményei összefoglalva. Még nem találkoztam egy autórablás során Michaellel, még Trevor sem csatlakozott a bandához, illetve még nem találtam rá a játék szívét és lelkét jelentő ezernyi lehetőség nagyobb hányadára. Mert hát van itt minden, mint a vurstliban… többek közt golfozhatunk, teniszezhetünk, szívhatunk (iszonyat trippek vannak a sztoriban), ihatunk, internetezhetünk (ott tőzsdézhetünk), versenyezhetünk (földön, vízen, levegőben), vadászhatunk, lőtéren gyakorolhatunk, ruhákat vásárolhatunk, fodrászhoz mehetünk, tetováltathatunk, taxizhatunk, metrózhatunk, darts-ozhatunk, triatlonozhatunk, búvárkodhatunk, apró tengeralattjárót vezethetünk. Plusz ott vannak a mellékes küldetések (autók elszállítása, egy paparazzi istápolgatása, mészárlások Trevorral stb.), valamint a főszálas cselekmény is.

A sztoriban mindhárom szereplő más életstílussal, speckókkal (Franklinnél a vezetés, Michael Max Payne módjára tud lövöldözni, Trevor meg berzerkerré válik), otthonnal, hobbival rendelkezik - a missziók is sokszor egyénre szabottak, na persze előfordul, hogy bármelyikükkel végrehajtjuk az adott küldetést, valamint a nagyobb rablásoknál a teljes trió bevetésre kerül.

Az ilyen esetek már nem csak úgy uccu neki zajlanak le, hanem komoly kivitelezés kell hozzájuk. Először feltérképezzük a terepet, kielemezzük a védelem gyengeségeit, majd megválasztjuk az akció stílusát (fejjel a falnak vagy óvatosan és megfontoltan), időnként összehozunk egy csapatot is (kisebb részesedéssel, ámde kevesebb tudással rendelkező bűnözők, vagy profik, akik persze jóval többet szakítanak a bevételből), aztán nekivágunk a balhé elvégzésének, aminél persze főhőseink közt is váltogathatunk, így egyikükkel a terepen vagyunk, míg másikukkal mondjuk egy magasabb épület tetejéről, távcsöves puskával támogatjuk a lentiek munkáját. Ennyire részletesen és komolyan kidolgozott akciót még sehol nem tapasztalhattunk.

Nem mintha bárki is azt feltételezné, de azért leírom, hogy ezen tevékenységek közt sem fogunk unatkozni.

Mindig történik valami, mindig hívnak valahova, mindig komoly beszélgetések zajlanak le (az Illuminati és a földönkívüliek témája rendre visszatérő elem, persze a muff az, ami a legtöbbször szóba kerül), ráadásul még boltokat is vehetünk, amik időnként további feladatokkal látnak el (pl. füves shop, ahova néha anyagot is kell szerezni), illetve előfordulnak random események is (lásd Red Dead Redemption), amikor az utcákon utazva egyszer csak a segítségünkre szorul valaki (rablás, erőszak, baleset, fuvar).

Tényleg annyi lehetőségünk van, amennyit felsorolni is nehéz. A járműpark is rendkívül változatos: klasszikus járgányok, sportkocsik, motorok, munkagépek (pl. szemétszállító, bulldózer, traktor), vízi járművek, repülők és helikopterek, tömegközlekedési eszközök, sőt újra kerékpárra is pattanhatunk, amennyiben ahhoz van kedvünk.

Még mindig nincs vége, lapozz a folytatásért!

Utazgatás közben jelentős forgalommal találjuk szemben magunkat (napszaknak megfelelően), a rádióval szinte minden igényt kielégítő zenei kínálatból válogathatunk (The Cult, Suicidal Tendencies, Queen, Pet Shop Boys, Black Flag, Snoop Dogg, Fergie, Rihanna stb.)… oldalakat lehetne írni a szerteágazó tartalomról, az átélt élményekről, a remekül megírt (és kellőképpen változatos) sztoriról, amelynél a lezárás előtt még döntési helyzetbe is kerülünk.

Az időjárás is realisztikusan változik, hol ragyogó napfény vakít el, hol beborul az ég, hol kisebb eső ered, hol pedig a RDR-ben tapasztaltakhoz hasonló vihar keletkezik. Te pedig csak bóklászol mindenfelé, figyeled az összegyűlő tócsákat, a járókelők természetes viselkedését, a forgalom alkalmazkodását.

Mint azt már többször említettem, a látvány valami bődületes. Rendre azon gondolkodtam el a játék közben, hogy vajon hogy az istenbe sikerült ezt kicsikarni a hét-nyolc éves gépekből - semmi(!!!) nem hasonlít arra, amit a Rockstar nyújt a GTA V-ben. Amennyiben összeadod a GTA IV, a San Andreas és a RDR területeit, kábé akkor kapod meg az V teljes térképét (amin már a kezdetektől fogva bárhova elmehetsz, de a még nem felfedezett helyeket jótékony homály fedi), ám olyan külcsínnel, amit részletességében, színvilágában és realisztikusságában el sem tudsz képzelni. Hegyek, erdők, tavak, folyók, sivatag, kisváros és nagyváros, repülőtér - minden van, amire csak vágyhatunk. Én például először a libegőhöz indultam meg a hegyekbe, ahol szarvasok futottak ki az autóm elé, majd az ösvényeken haladva hátizsákos turistákkal találkoztam, már egy ragadozó nagymacska mellett, ami hamar elvette az életem.

Az összképet max az ingadozó (a többször az alacsony húszasok tartományába is leugró) fps zavarja meg egy kicsit, de a kalandozás közben még ennek sincs olyan hatalmas jelentősége, annyira erőteljes az összkép.

Bugokkal alig-alig találkoztam, a rendőrség intelligenciája jelentősen fejlődött (elég komolyan nekiállnak keresni, ha már felkeltettük a figyelmüket - lehagyni is nehezebb őket), összességében tehát minden rendben van. Mondjuk a szerverek egyelőre nem remekelnek (nehéz csatlakozni, emiatt a fényképeinket se mindig tudjuk megosztani - vagy már eleve a fényképezős mód nem működik megfelelően), de ezt remélhetőleg a GTA Online (ami szintén nagyon komolynak ígérkezik) startjáig megoldják az illetékesek.

Egyszerűen bámulatos az egész. Példának okáért egy másik élményemmel zárnám a hosszúra nyúlt cikkemet (amit simán meg tudtam volna írni kétszer ekkora terjedelemben is). Miután az egyik rabláshoz szükséges maszkot megvettem Trevorral, megindultam vele a hegyi öbölhöz, hogy egy fényképet készítsek a facebookra, tisztelegve egy kicsit Jason Voorhees előtt (az általa hordotthoz hasonló hokimaszkot vettem, plusz Trevort egy kezeslábasba bújtattam). Éjszaka vezettem, és kábé félúton kiszaladt elém egy jajveszékelő, esküvői ruhás suna, aki könyörgött, hogy fuvarozzam el a városba. Bár a másik irányba tartottam, azért felvettem (jó lesz áldozatnak alapon). Ahogy mentünk tovább, megjelent egy feldühödött tag, aki a leányzót akarta, jól meglökdösött a terepjárójával, mire megálltam, kiszálltam, amikor pedig ő is így tett, ráfogtam a fegyvert, amitől egyből inába szállta a bátorsága. A kis közjáték után folytattam az utam a hölgyeménnyel az oldalamon, aki azért már kezdte kérdezgetni, hogy hova is megyünk - a vízpartra megérkezvén sátorozók üldögélnek a tábortűznél, a helyszín ideálisnak tűnik, így megnézegetem a megfelelő szögeket a fotóhoz, erre a csaj elunja magát és felháborodottan közli: ő most lelép, inkább megy gyalog. Miközben elsétál, jól tarkón lövöm, erre mindenki sikítozva szalad mindenfelé, pár áldozata még születik az estének, a fényképre viszont már nincs időm, mert egyből jönnek a rendőrök. Átesem az egyik tábortűzön, a ruhám lángra kap, rohanok a vízbe, hogy eloltsam (ami a zsaruk elől is remek búvóhely) - kiszúrok egy csónakot, amiben két srác italozgat: jól lemészárolom őket, aztán elzúzok a motorcsónakkal… és mindezen történések kábé tíz perc alatt zajlottak le. Kell még bizonyíték? Mars egy példányért!

*A Rockstar North ismét magasra helyezte a lécet, amivel a zsáner határait lehet megmutatni. A GTA III-hoz hasonló mérföldkő született, ami nem csak a maximumot hozza ki ebből a generációból, de talán még annál is többet - ezt belül érezzük, amikor a szívvel és lélekkel összerakott helyszíneken garázdálkodunk, illetve a jól megírt sztori (tele filmes és videojátékos kikacsintásokkal, a korábbi részekre utalásokkal, poénokkal) szerint kalandozgatunk. Természetesen nem tökéletes, a fps például problémás, ám az ilyen hibák a teljes egész mellett annyira eltörpülnek, hogy oda sem fogunk figyelni rájuk. Nagybetűs élmény, amely nem véletlenül robbantott a kasszáknál és csinált történelmet.

Annyira összetett, annyira változatos, annyira életszerű, hogy ezúttal már szinte egyáltalán nem az autótolvajláson van a hangsúly, hanem azon, hogy amikor beledobnak egy hatalmas, már-már végtelennek tűnő játszótér közepére, hogyan találod fel magad, hogyan használod ki a lehetőségeidet… és nem pont ez a lényeg egy videojátéknál? Dehogynem.*