Van az a pillanat, bizonyára ismered, amikor egyszerűen le kell tenni néhány percre a kontrollert, és megvárni, amíg a kétszázas szívverés ismét beáll normálisba. Persze a legtöbb játék ezt nehézségi tüskékkel, igazságtalan boss-harcokkal és gyakran értelmetlen feladatokkal éri el. Az Outlast ezt az érzést - vagy nevezzük inkább reakciónak - nyújtja végtelenre, ugyanis alapból ilyen, az ötödik percétől kezdve egészen a vele töltött ötödik- hatodik óra végéig. Fittyet hány arra az íratlan szabályra, hogy néha azért érdemes egy kicsit békén hagyni a játékost, a pulzust az égbe löki, majd nem is engedi visszaállni.
Azt hinnénk, hogy nem lehet már újat mutatni a túlélő horrorok műfaján belül, holott csak hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy mennyire megváltozott a zsáner az elmúlt évek során, a legtöbb wannabe cím sokkal inkább nevezhető akciójátéknak, vagy éppen a horror elemeket korlátozza minimálisra. Pedig mindennek az alapja a folyamatosan fenntartott feszültség, a kiszolgáltatottság és a félelem. Úgy nem lehet horror játékot csinálni, hogy ott a rakétavető a főhős vállán, az ellenfelek pedig tömegével hullanak. És úgy sem, hogy valami egészen homályos sztori van a rejtélyek hátterében, amit száz felhasználóból csak egy ért meg, a többi azt sem tudja, mitől is kellene félnie.
Ha a játékos folyamatos rettegésben tartása érdekében kliséket kell felvonultatni, az nem feltétlenül baj. Az Outlast egy bezárt, majd újranyitott, természetesen rendkívül titokzatos elmegyógyintézetben játszódik, a főszereplő pedig a “found footage” horrorok mintájára egy videokamerával van felszerelkezve. Tessék, fél tucat klisé azonnal kipipálva, ilyen nyitásról már az is hallott, aki életében nem nézett hasonló filmeket.
De még a hatásvadász megoldásai is megbocsáthatók. A sejtelmes hangulat és a végig háttérben lebegtetett titok helyett jóval primitívebb eszköztárral dolgozik, folyamatosan sokkolva és ijesztgetve a játékost, majd amikor megszűnik az ellenállása, akkor rátéve még egy lapáttal átcsap az egész a hánytatós, megbotránkoztatós kategóriába. Nem egy intelligens, agyalós horror, mégis nagyon nehéz hibát találni a megoldásaiban.
Ha kategorikusan kijelentjük, hogy az Outlast tulajdonképpen az Amnesia első részének és a Mirror's Edge-nek a bátor keresztezése, nem fogunk messze járni az igazságtól. Előbbiből ügyesen vette át a látást biztosító erőforrás menedzselését, az állandó menekülést és bujkálást, valamint az irányított karakter szükségszerű gyengeségét, ami miatt a környező világ rémségeit legyőzni nem, csak elkerülni tudja (fegyvert egyszer sem vesz a kezébe). Itt nem fényforrást cipelünk magunkkal, mint a legtöbb horror játékban, hanem egy kamerát, amelynek a bekapcsolása és az éjszakai módja garantálja azt, hogy még a legsötétebb szakaszokon is érzékelhessük a külvilágot. Kár, hogy az elemek pótlása nevetségesen egyszerű, különösebb erőlködés nélkül is maximumon tudjuk tartani a számukat, pedig jót tett volna a nehézségnek, ha ritkásabban vannak ezek elhelyezve.
A sötétség és a kiszolgáltatottság néhány perc után azt eredményezi, hogy mindenkire gyanakodni fogunk. Az intézet ugyanis tele van betegekkel, és legtöbbjük inkább emlékeztet a Fallout ghouljaira, mint egészséges emberre. Elsőre szinte senkiről nem lehet tudni azt, hogy ellenséges-e, egy idő után pedig annyira elkopnak az idegeink, hogy mindenkiről inkább rosszat fogunk feltételezni. Ha valaki feltűnik egy messzi folyosó végén, vagy kinyúl egy cellaajtón, legszívesebben már-már fordulnánk is vissza, függetlenül attól, hogy akar-e bántani minket vagy sem.
A pánikszerű menekülés a horror játékokban eddig szinte ismeretlen tempót eredményez. Nem csak az fps nézet és a kezek-lábak láthatósága miatt jut eszünkbe a Mirror's Edge, de az eszeveszett rohanás miatt is. Az esetek többségében rögtönözni kell, egyszerűen nincs ugyanis idő arra, hogy felidézzük magunkban, merre van a legközelebbi rejtekhely, elindulunk valamerre, átugráljuk az asztalokat, csapkodjuk magunk mögött az ajtókat, és reménykedünk abban, hogy üldözőnk előbb-utóbb lemarad, vagy másik szekrényt vizsgál át.
Pazar megoldás, hogy külön gomb van arra, hogy kinézzünk a sarkok mögül, de nem olyan bumfordi, csalós megoldással, ahogy a külső nézetes fedezékharcokban szokták ezt megoldani, hanem tényleg bedőlünk egy kicsit, és tényleg annyi látunk csak pluszban, amennyi reálisan indokolt lenne. És amikor kétségbeesetten menekülünk, akkor a vállunk fölött hátra is leshetünk, hogy rohannak-e utánunk.
A platform- és puzzle-elemek száma viszonylag alacsony, a történet pedig elég karcsú, azon lett volna még mit dolgozni (őrültektől kezdve a természetfeletti dolgokon át egészen a nácikig mindent beletettek, elbűvölően ZS-kategóriás lett). Látszik azonban, hogy nem arra építettek, hogy a feszített tempó mellett majd sokan leállnak olvasgatni és összerakni a történetet, hanem arra, hogy inkább maguk a helyszínek meséljenek.
Az egészségügyi intézmény helyett börtönre sokkal jobban emlékeztető intézet a vizualitásával és atmoszférájával adja a tudtunkra, hogy mi történt ott, a felkavaró halálok, a legváratlanabb helyeken és helyzetekben felbukkanó túlélők, a tömegmészárlások maradványai mind-mind olyan elemek, amelyek sokkal többet árulnak el arról, hogy mi zajlott az odaérkezésünk előtt. És ebben a csodás környezetben a szerepek közötti határvonalak elmosódnak, az irányított karakter és mi is teljesen természetes módon viselkedünk, a kritikus szituációkban is (sikertelenül) próbáljuk visszatartani a ziháló légzésünket, a sötétben pedig félünk. Aki utál szuperhős lenni a játékokban, az otthonosan fogja érezni magát az Outlast világában.
Amikor elkezdtem játszani vele, egyszerűen képtelen voltam húsz percnél hosszabb adagokban fogyasztani. Fizikálisan készített ki, hiába voltam mindenre felkészülve (vagy legalábbis hittem ezt magamról). Mert a horrorfilmes eszközök hiába ismerhetők ki teljesen, ha rövid időre elhisszük, hogy mi kerültünk az adott helyzetbe, máris minden felborul (azért is működnek ideig-óráig a kézi kamerás kamufilmek, mert a nézők egy része magába fogadja az illúziót). Az Outlast ebben teljesít hibátlanul, és akkor is megijeszt, ha tudod, hogy a következő három másodpercben meg fognak ijeszteni. Az elmúlt évek tucatnyi csalódást keltő horror játéka után felüdülés minden vele töltött perc, még ha közben a hideg is ráz. Pont ez a kettősség a legvonzóbb benne.