Manapság egyre több játék próbálja üldözni a tökéletesség illúzióját, nagyon kevés olyan van azonban közöttük, amely valóban játékként teszi ezt. Ma már az interaktív élmények bűvkörében élünk, gyakran el is feledve mindazt, amiért a videojátékokat választottuk hobbinknak: az ál-sikerélmények mámora drasztikusan, és talán örökre megváltoztatta az iparágat. Temetni persze még közel sem kell azt: kivételek mindig vannak és mindig is lesznek. Például olyanok, mint a Rayman Legends, amely megmutatja, hogy az igazi videojáték-klasszikusok nem a látványos jelenetek és a hősies gombnyomások egymásutánjából, és nem is az emlékezetes történetekből, valamint azok zseniális csattanóiból születnek.
Michel Ancel aktuális műremekét az teszi igazán naggyá, hogy nem nosztalgikus élmények felmelegítésével próbálja csúcsra járatni a videojátékok talán legikonikusabb és legjellemzőbb műfaját. Épp ellenkezőleg: a Rayman Legends pont olyan, amilyennek egy oldalra scrollozós platformernek 2013-ban lennie kell, és ez minden apró elemén, ötletmorzsáján tökéletesen érződik. Nem mondom persze, hogy nincsenek időnként jól beazonosítható inspirációs forrásai. Azok mindig vannak. De soha, egyetlen pillanatra sem adja fel saját identitását, és nem próbál eközben bebújni valamiféle művészi elgondolás, esetleg egy túlhajszolt gimmick mögé, hanem egyszerűen csak szórakoztat, nem törődve semmilyen határral.
Két éve persze már megünnepeltük egyszer a Ubisoft legrégebbi kabalájának szó szerint mesés visszatérését, a Legends azonban éppen az előd kontextusában mutatja meg igazán, mi különböztet meg egy kiváló játékot egy instant klasszikustól. Nem is fél ezt megtenni: Ancelék nem malmozással töltötték az elmúlt fél évet (eredetileg februárban jött volna a Wii U verzió), hanem szépen bepakoltak 40 ráncfelvarrott pályát az Originsből. Ami egyrészről remek dolog, hiszen újabb önfeledt játékórákkal toldja meg az amúgyis rendkívül tartalmas csomagot, ám valójában itt látszódik csak igazán, mennyivel több, szebb és jobb a Legends elődjénél.
A különféle építőelemek közül egyértelműen a pályadizájn az, mely a leginkább segít a következő szintre emelni az élményt: a változatos és fantáziadús helyszínek egymásutánja nem győz újabb és újabb meglepetéseket hajítani a játékos elé. Nem elég ráadásul, hogy kis túlzással minden egyes ugrásban és akadályban van valami aprócska csavar - különösen akkor, ha mindent össze szeretnél gyűjteni -, de az egyes szakaszok mögött is olyan tervezőmunka van, ami csak a legnagyobbak sajátja. A Rayman Legends pályáit tényleg faltól-falig álmodták meg, egy olyan ritmust és mintát alakítva ki rajtuk, amely percenként lövi az égbe az élvezeteket és az adrenalint. A hős széles mozgásrepertoárjának köszönhetően ráadásul éppúgy jut az őrült és önfeledt száguldásból, mint a megfontolt és precíz mozdulatokat igénylő részekből, az ellenfelek, platformok és gyűjtögetnivalók okos elhelyezése pedig kiváló érzékkel jutalmazza a játékost.
A mikroszkóp alatt elhelyezett elemeket persze az első arra bóklászó szellő magával rántaná, ha a játékmenet a bemeneti oldalról már kevésbé lenne minőségi szinten kiszolgálva. Szerencsére ilyesmiről szó nincs: a Rayman Legends tökéletesre csiszolt irányítással biztosítja a precíz és pontos ugrálást a legnagyobb rohanás közepette is, és összességében egy rendkívül jól kiszámítható és reszponzív játék, ahol mindig tudni fogod, mit és miért rontottál el.
Rontani márpedig fogsz, efelől kétséged se legyen: a Legends következetesen és jó ütemben adagolja a kihívást - a pályadizájn-beli bravúrjait is ennek növekedésével párhuzamban mutatja meg csak igazán. Megijednie minden esetre senkinek sem kell: az új Rayman nem lineáris, ügyes felépítésének köszönhetően rendre több lehetőséget is eléd tár a választható pályákat illetően, így ha esetleg visszariadnál a 4-5 koponyás nehézségű szintek kapujában, akkor általában folytathatod más irányba is kalandodat. Az igazi platformer-mágusok ellenben éppúgy megtalálják majd számításukat: a gyorsabb, meglepetésekkel teli pályák, valamint az egyes szintek durván remixelt "Invaded" verziói a komolyabb erőpróbára vágyók számára is tartogatnak ínyükre való finomságot.
Az érem másik oldalát vizsgálva sincs okunk elvetni a felsőfokú jelzőket: a Rayman Legends nem csak játékként nyújt minden izében kifogástalant, hanem élményként is felejthetetlen darab. Elcsépelt frázis, ha azt mondjuk, hogy a figurák és a folytonosan izgő-mozgó világ szinte lemásznak a képernyőről, ám jelen esetben tényleg nem tudunk mást mondani: ha a Rayman Origins interaktív festmény volt - ami találó is, hiszen a játék kizárólag minőségien megrajzolt 2D-s elemekből építkezik -, akkor a Legends kapu egy komplett tárlatra. Minő véletlen: a játék pályaválasztó menüje is éppen így épül fel.
A művészeti kreatívok bátran el merték engedni fantáziájukat: az ötletesen mulatságos ellenfelek tucatjai és az élettel teli hátterek egy rendkívül stílusos, és - ami még fontosabb - a szerteágazó témák ellenére is egységes miliőt alkotnak, melyben nem csak jó, de érdemes és könnyű is elveszni. Az egészre a bajosan bugyuta hangok és a rendkívül fülbemászó zenék teszik fel a koronát, melyek igazán az egyes világok végén ránk váró zenés pályákon teljesednek ki, egyféle örömjáték keretein belül, ahol ritmusra kell ugrálnunk a jól ismert nóták átdolgozott verzióira. Ez az idézőjeles epic-platforming nem csak paródia (több értelemben is), hanem újabb kiváló példa a megvalósítás és az ötletek szempontjából is kiemelkedő pályadizájnra.
Hogy meddig tartanak az élvezetek? Jelentem sokáig: a már említett Origins-vendégszereplésnek és az újragondolt pályáknak hála a Legends brutális tartalommal biztosítja a hosszú távú szórakozást. Külön öröm, hogy mindezt az eredeti ötletek sokszori újramikrózása nélkül teszi: visszatérő elemek nyilvánvalóan vannak, ám maga a játék így is rendre meg tud újulni, folyamatosan újraírva kedvenc pályáid listáját. Ha pedig ez sem lenne elég, akkor ott van a többszíntű multiplayer is, melynek leginkább kiemelendő és dícséretre méltó porciója a napi, illetve heti szinten jelentkező normál és extrém kihívások, melyek állandó ranglista-jellegű versengést biztosítanak a játékosoknak.
Bárhogyan is szugeráltam, nem sikerült belekötnöm: ha létezik tökéletesen képernyőre vitt vízió, akkor a Rayman Legends bizonyosan az, mellyel Michel Ancel immáron sokadszorra bizonyítja, hogy nem véletlenül van bérelt helye a videojáték-hírességek csarnokában. Az irányítás és a pályadizájn szempontjából szigorúan csak a legnagyobbakkal említhető egy lapon a Ubisoft Montpellier remekműve, melyet egy elképesztően élvezetes, mulatságos és egyedi világ tölt meg élettel, tartalommal, na meg persze felejthetetlen ötletekkel.
A Rayman Legends varázslatos külseje mögött ott lapul a fényesre csiszolt játékmenet is, garantálva, hogy a hónapokon belül leköszönő generáció és a 2D-s platformer műfaj egyik legfényesebben ragyogó gyémántjaként emlékezzünk meg róla. Szívvel-lélekkel összerakott mestermű, amely szórakoztatásra született - ez minden egyes porcikáján érződik. Mint ahogy az is, hogy a videojátékok számára tényleg csak a képzelet szab határt.