Hatalmas, üresen tátongó házba érkezik egy fiatal, húsz éves lány, és bár a családja ott lakik, ő aligha nevezheti otthonának az épületet. Egy éve tartózkodik távol tőlük, teljesen bejárta Európát, húgával és szüleivel csupán levélben és telefonon tartva a kapcsolatot, így a beköltözésnél sem lehetett ott. És ahogy azt látni is fogjuk, pont annyira nem tud szinte semmit a legközelebbi rokonairól, ahogy a kezdeteknél mi sem, hiszen tucatnyi apró titok tárul fel előtte is a ház bejárása közben. Róla magáról alig mesélnek nekünk, valójában bárki, egy külső szemlélő is lehetne. És tulajdonképpen az is, az itt-ott megtalálható képeslapjain kívül mintha nem is képezné a részét a családjának.
A főszerepet egyértelműen tizenhét éves húga játssza, de a szülők és távolabbi rokonok is fel-feltűnnek a két-három órás kutakodás során. Na persze nem személyesen, ugyanis egyikükkel sem fogunk találkozni, ennek ellenére mindenhol jelen vannak: feljegyzésekben, üzenetrögzítőn, könyvekben, rajzokban, kazettatokokban, általuk írt vagy tőlük kapott levelekben, bútorokban és egyéb tárgyakban.
A Gone Home-ban gyakorlatilag minden azt a szerepet tölti be, hogy a Greenbriar-ház lakóiról meséljen, de a fő szálon kívül ezt egyáltalán nem szájbarágósan teszi, épp ellenkezőleg. Odafigyelést és legfőképpen kíváncsiságot, érdeklődést vár el, valamint rengeteg olvasást. Hiába ugyanis az ezernyi megvizsgálható tárgy, a lényeg mégis post-itekre írt mondatokból, könyvekbe rejtett levelekből és az asztalon felejtett iratokból fog kiderülni - hiába az fps nézet és a kalandjátékokra emlékeztető eszköztár, ez egy színtiszta visual novel, több szálat futtatva egymás mellett.
Itt ugyanis nem szuperhősökről és világmegváltásról szól a történet, hanem nagyon-nagyon hétköznapi emberekről, akiknek régi, az apa esetében akár évtizedes problémák árnyékolják be az életét, és amely gondokkal te és én, esetleg a szüleink vagy gyermekeink biztosan szembenéznek. Pont annyira szól a felnőtté válásról, az önállósodásról, a lázadásról, a szabadság iránti vágyról, mint a házassági problémákról, a néha kilátástalannak tűnő munkáról, a megaláztatásról és még megannyi dologról, amit elsőre nem is olyan könnyű észrevenni és helyrerakni. Pedig ott van előtted minden, de tőled függ, hogy csak felszínesen végigfutod az egészet, vagy összerakod a teljes család életét.
A szerkesztőségből ketten is biztosak voltunk egyébként abban, hogy a végkifejletben vagy valami fura csavar, vagy valami borzasztó tragédia fog bekövetkezni. Nem lett igazunk, tökéletesen igazodik a zárás is az előzményekhez: az egyszerű, tulajdonképpen szinte klisés befejezés kerekké teszi a történetet, nem pedig megerőszakolja azt, szerencsére nem erőltettek semmilyen oda nem illő csavart. Az olvasni szerető játékosok mellett egyébként azok fogják a leginkább élvezni a környezetet, akik a kilencvenes évek elején-közepén már legalább tinédzserek voltak, mindenhonnan üvölt ugyanis a korszellem: a képregényekből, az X-Akták poszterekről, a kazettákról ,és a háztartási eszközökből. Ha nem lenne úton-útfélen kitéve a dátum, akkor is nyilvánvaló lenne, hogy milyen korba kerültünk.
A Gone Home egyszerűsége és letisztultsága ugyanakkor legalább annyira hátrány, mint előny. Lehet, hogy jó végre nem a világ megmentésén fáradozni, de sokan csak a vállukat fogják vonogatni a végigjátszás után. A mindennapi problémák ugyanis annyira ismerősek, hogy az ember nem szívesen foglalkozik máséval. A család története ugyanis néhol simán lesüllyed a szappanoperák szintjére, érdekesnek pedig annyira nevezhető csak, mint amikor a kolléga a munkahelyen elmeséli, hogy mit csinált hétvégén: egyik fülön be, a másikon ki.
A fő szál is visszatetszést kelthet a konzervatívabb gondolkodásúak körében, nyilván egy kétórás játéknál nem árulom el, hogy miről van szó, de bizonyára lesznek olyanok, akik a félidőben úgy döntenek, hogy Sam, a kisebbik lány története mégsem érdekli őket annyira. Vicces egyébként, hogy a hátteret csak nagyon ritkán kommentáló Kaitlin, akiről szinte el is feljetjük, hogy az ő bőrébe bújtunk, szintén megbotránkozik néhány felfedett dolgon.
A Gone Home legnagyobb erénye, hogy minden, de tényleg minden apró részletre odafigyeltek a készítők, az összes tárgy korhű, a ház felépítése logikus, a rejtett rekeszek és szobák elrendezése hiteles, és hiába nincs jelen senki, mégis mindenhol érezzük, hogy itt tényleg többen élnek. A gond ott van, hogy - egy klasszikust idézve - átsejlik a mechanika az illúzió szövetén. Hiába a hatalmas ház, a szobák elrendezése valójában trükkös, nagyrészt lineárisan fogunk végigmenni rajtuk, így ha minden útba eső írást végignézünk, akkor tulajdonképpen nem csinálunk mást, mint végiglapozzuk egy könyv egymást követő oldalait.
A legnagyobb baj azonban az, hogy míg mindenki arról áradozik, hogy mennyire forradalmasítja a videojátékok történetmesélését a Gone Home, a valóság ennek pont az ellenkezője, visszalép húsz-harminc évet, de rosszul. Kiírtja a Mystből a rejtvényeket, az Alone in the Darkból a kihívást, a szöveges kalandjátékokból pedig a választási lehetőségeket, és mindezt újként tálalja. Eközben nem használ olyan eszközöket, amelyet könyvként nem, játékként mégis megtehetne, nincsenek videorészletek a családi eseményekről (pedig a kamera nem volt a kilencvenes években már annyira ördögtől való eszköz), alig vannak fényképek, ami pedig az állandó problémám, hogy az interaktivitásban rejlő lehetőségek annyira vannak csak kiaknázva, hogy leguggolunk-e, hogy észrevegyük az asztal alatt megbúvó gépelt oldalt vagy sem.
Értem én, hogy szándékosan ez a koncepció, hogy úgy próbálják a családot ábrázolni, hogy véletlenül se jelenjenek meg közvetlenül (olyannyira, hogy valódi tükör sincs a házban, amiben megnézhetnénk, hogy mégis hogyan képzelték el a lányt, akit irányítunk), de itt-ott üvölt, hogy ezt inkább a fejlesztői erőforrásokkal való spórolás indokolta, nem az ötlet erőssége.
Hiába tehát a valóban jelen lévő szellemi kihívás a mellékszálak összeillesztésénél, szó sincs itt semmilyen forradalomról. Hiába építkezik szépen Mágenheim Julcsiék élettörténete, a To the Moonhoz hasonlítható minőséget senki ne várjon a sztoritól, hiányzik a Journey könnyed eleganciája, mint ahogy a Dear Esther varázslatos helyszínei sincsenek itt, hogy eltakarják a hiányosságokat.
A Gone Home még pszeudo-játékként is csak átlagos, húsz eurós árszabásával pedig még inkább megnehezíti a saját dolgát. És mielőtt valaki azzal érvelne, hogy biztosan a sok olvasás miatt temettem a kelleténél mélyebbre, jelzem: az talán az egyetlen valódi értéke.