Múlt havi dagonyázásunk enyhén borongós hangneműre sikeredett, ami nem is túl meglepő, hiszen a Nagy Nyári Uborkaszezon kellős közepén általában csak gyenge minőségű hordalékot lehet kihalászni a vékonyan csörgedező játék-patakocskából. Szerencsére augusztusban már más a helyzet, és a kiadók kezdenek előhozakodni színvonalasabb portékáikkal is. Ennek köszönhetően aktuális játékszemlénk tárgyai -egy kivétellel- kifejezetten kellemes darabok, amelyek mindenképpen érdemesek arra, hogy az egyszeri gémer elüsse velük az időt addig, amíg be nem köszönt az ősz, a régóta áhított címek megjelenésének hagyományos időszaka.
Mini-tesztjeink sorát a Glory Days 2-vel nyitjuk, amely a Gameboy Advance-re kijött, meglehetősen pozitív fogadtatású háborús lövölde folytatása. Mielőtt a “buta akciójátékok” gyűlölői egy sóhajjal kísért lassú legyintéssel a második oldalra kattintanának, gyorsan lelövöm a poént: a GD2 egy zseniális játék, amely meglehetősen okosan frissíti fel a manapság már elég ódonnak számító 2D-s shootem-up tradíciókat, és olyan egyedi játékmenetet nyújt számunkra, amely ügyesen ötvözi a színtiszta ólompumpálást a stratégiai elemekkel. Mindez hogyan lehetséges? Nos, a fejlesztők egy igencsak egyszerű, ámde ötletes megoldást alkalmaztak.
Minden pályán kapunk egy síkban scroll-ozódó, viszonylag nagy kiterjedésű játékteret, amelynek egyik végén a mi bázisunk, a másik végén pedig az ellenség hasonló épülete található. A cél az, hogy egy harckocsink épségben eljusson a túlsó oldalra, és ott hármat-négyet beledurrantson az ágyújával a megátalkodott ellenségünk bázisába. Igen ám, csakhogy ebben a játékban mi véletlenül sem tankot, hanem vadászrepülőt illetve helikoptert fogunk irányítani, és ezen eszközök segítségével kell hathatós támogatást nyújtanunk saját szárazföldi csapatainknak. Az minden misszió esetén adott, hogy merev- vagy forgószárnyú repülőbe ugrik-e be pilótánk, és ez jelentősen befolyásolja majd az aktuális küldetés jellegét is. A helikopter ugyan jóval lassúbb, és kevesebb munícióval lehet megpakolni, azonban sokkal egyszerűbb vele a le- és felszállás, valamint alkalmas katonák és civilek szállítására egyaránt. A vadászgép ezzel szemben rendkívül gyors (a boost-gombot lenyomva pillanatok alatt eljuthatunk a terep másik végébe is akár), pusztító, de kicsit passzívabb szerepkörhöz juttat bennünket. Bármelyik eszközt kapjuk is kézhez, a gyors reflexek és az esztelen lövöldözés kombinációja nem elég a sikerhez, ugyanis ezúttal gondolkodnunk is kell, méghozzá gyorsan és folyamatos nyomás alatt - és itt jönnek a képbe a játék stratégiai aspektusai.
Ezek közül a legfontosabb, hogy a GD2-ben pénzmaggal rendelkezünk, amelyből különböző egységeket vásárolhatunk ugyanúgy, ahogy azt egy igazi RTS-ben is tennénk. A megrendelt harcjárművek illetve gyalogos katonák azonnal megjelennek a bázisunknál, és mindenféle utasítás nélkül maguktól elindulnak az ellenség felé. Habár szárazföldi csapataink irányítására nincsen lehetőség (ők szépen menetelnek libasorban és automatikusan tüzet nyitnak az ellenséges objektumokra és egységekre), azonban a csata végkimenetelének befolyásolására többféle lehetőség is a rendelkezésünkre áll. Akció-orientált játékosok választhatják a legkézenfekvőbb opciót, azaz megpróbálhatnak közvetlen tűztámogatást nyújtani katonáinknak, s addig söpörni az utat előttük, míg célba nem érnek. Ez a hozzáállás csak a legritkább esetekben lehet célravezető, ugyanis a gépünk nagyon sérülékeny, és rendkívül limitált mennyiségű rakétát vihet magával (a gépágyúhoz ugyan örök lőszer van, de az nem ér szinte semmit), ezért folyton vissza kell majd repülnünk a bázisra, hogy ott a szerelők elvégezzék a javítást és a lőszerutántöltést. Egy másik, a lövöldözésnél kifinomultabb eljárás, ha megpróbálunk minél több pénzt összeszedni, és elárasztani a terepet a tankjainkkal. Az anyagi helyzetünk javítása két módon lehetséges: egyrészt folyamatos bevételt realizálhatunk minden egyes általunk birtokolt helyőrség után, másrészt pedig a civilek megmentése is igen jótékonyan befolyásolja fizetőképességünket. Az objektumok elfoglalására csakis gyalogosaink képesek, ezért gyakran ők a kulcsfigurái a küldetés megoldásának: egy megfelelő időben és helyen kidobott légideszant olykor bizony visszafordíthatatlanul megbonthatja a törékeny egyensúlyt a két fél erőviszonyai között. A civilek harctérről történő evakuálásának leghatékonyabb módja az, hogyha felvesszük őket a saját helikopterünkre, de vásárolhatunk akár mentőautókat is, amelyek legjobb tudásuk szerint próbálják majd összeszedni a polgári személyeket. Lesznek olyan missziók is, ahol nem érünk majd rá a tűztámogatással és a bunkerfoglalósdival / túszmentősdivel foglalkozni, hiszen az erős ellenséges légierő miatt csak egyetlen tevékenységünk számít majd: a saját csapataink légi oltalmazása. Az előbb említetteken kívül sok apró dolog színesíti még a játékmenetet, de véleményem szerint eme rövidke ízelítő alapján is nyugodtan kijelenthető, hogy a GD2 egy nem mindennapi keverék, amely bőven támaszkodik a taktikai érzékünkre is.
A játékot megjelenítés szempontjából bevizsgálva is elégedettségünknek adhatunk hangot: szépen megrajzolt, változatos helyszíneken folynak a csaták, és habár a járművek és katonák elég egyszerűen lettek ábrázolva, mégis az összkép igen kellemesen áll össze. A háttérzenéről csakis a legpozitívabb jelzőkkel emlékezhetünk meg, hiszen nagyzenekari, monumentális, igazi háborús hangulatot árasztó, remekül megkomponált muzsikák kísérnek minket végig a játékon. Egyetlen óriási hibája van csak a GD2-nek, ami nem más, mint a nevetséges szavatossága. Az egyjátékos mód ugyanis nem rövid, hanem pofátlanul, arcpirítóan, mocskosul rövid: mindössze 16 küldetésen kell keresztülverekednünk magunkat, és az egész lerendezhető egy hosszú délután alatt. Ezt az óriási hiányosságot még a többjátékos mód sem tudja feledtetni, amelyben akár 8-an is összemérhetjük az erőnket lokálban.
A Dicső Napok második része tehát nem egy hosszú kaland, sajnos, de mégis kiváló példája annak, hogy nem kell más, csak egy bitang jó ötlet, és ez bőven elég is az üdvözüléshez. Melegen ajánljuk!!
A kimerítő háborúzás után most evezzünk egy csöppet nyugodtabb vizekre, és vizsgáljuk meg, hogy miként férhet meg egymással a JRPG és a paraszt-szimulátor egyetlen játék keretein belül!
A már egy évtizede futó Harvest Moon sorozat legújabb része, a Rune Factory: A Fantasy Harvest Moon legfontosabb jellemzőit tekintve semmiben sem tér el az elődök által lefektetett alapoktól. Ezúttal is adott egy farm, ahol a gyomirtás-földtúrás-ültetés-locsolás-aratás folytonosan ismétlődő tevékenységi köre mentén próbáljuk majd felépíteni álmaink netovábbját, a csodásan virágzó és olajozottan működő gazdaságot. Igen ám, de mint az aktuális epizód kicsit hosszúra sikeredett címe is sejteti, a fejlesztők csavarintottak egyet az eddig megismert formulán, aminek köszönhetően most teljesen új környezetben adhatjuk át magunkat a legfeljebb az ujjbegyeket megizzasztó virtuális földművelés nem evilági gyönyörének. Farmunk kerítésének határain túl ezúttal ugyanis egy igazi fantasy világot ismerhetünk meg, annak minden szükséges kellékével, beleértve a felfedezésre váró dungeon-öket és az azokat benépesítő szörnyetegeket is. Természetesen ez a változás a játékmenetet sem hagyhatta érintetlenül, amely jelentős RPG elemekkel gazdagodott. Ezek közül a legjelentősebb újdonság, hogy a RF-ben az előzményekkel ellentétben valami sztori-féleség is beillesztésre került, s bár a cselekmény enyhén szólva sem túl eredeti (azt hittem, hogy az amnéziás főhős esetének elsütését már tiltja a nemzetközi jog - csalódnom kellett) és e mellett még rendkívül lassú folyású is, de a tipikus japán anime-humorral fűszerezett párbeszédeken olykor-olykor mégis jókat mulathatunk.
A történeten kívül a másik lényeges újítás, hogy ebben a játékban harcolnunk is kell majd a továbbjutás érdekében. A monsztrékkal való összecsapások valós időben zajlanak, és a lényegük kimerül az ütés gomb nyomkodásában, melyet egészen addig kell folytatnunk, amíg ellenfelünk már nem bírja tovább elviselni a traumát - mely abból származik, hogy egy földszagú paraszt bucira veri a fejét egy kapával -, és szépen le nem fekszik. Habár a készítők nem szántak központi szerepet a bunyónak az alkotásukban (a hangsúly a répaültetésen van, ne feledjük!), és ez tisztán tükröződik is a harcrendszer nem létező komplexitásában, ámde mégiscsak örömmel fogadhatjuk a jelenlétét, hiszen a fejszével való hadonászás új színekkel tölti meg néha igencsak egysíkú farmer-életünk szürke palettáját. Az ortodox Harvest Moon-hívők bizonyosan megrökönyödnek majd a tényen, hogy ebben a játékban akár Game Over-felirattal is találkozhatunk - ennek elővarázsolásához csupán annyit kell tennünk, hogy a barlangokban túl sokszor fejeljük le izomból a szörnyek térdét. Az igazi kapitalista vénával megáldott játékos persze nem fecsérli holmi harcra az idejét, ugyanis ő megpróbálja bérmunkásként alkalmazni a monsztákat, amely hosszútávon jóval kifizetődőbb eljárás - a megszelídített lények apróbb napi rutinmunkák elvégzésére kiválóan alkalmasak.
A RF-ről összefoglalásképpen elmondható, hogy igényes produktum, amely mutatós külcsínnel van megáldva - szépen kimunkált síkbeli hátterek előtt kalandozhatunk térbeli hősünkkel, miközben kifejezetten nyugtató dallamok másznak be fülünkbe -, és a belső tartalom is nagyon rendben van. Az újítások mindenképpen jót tettek a játéknak, ez már kevésbé rétegeknek szóló, és a nagyközönség számára sokkal könnyebben fogyasztható termék lett, mint ez előzmények. Megszállott farm-őrülteknek kötelező darab, de azért egyszerűbb lelkek számára - akik egy videojátékból jogosan hiányolják bármely igazi földmíves tevékenység elengedhetetlen hozzávalóját, az 5 lityós kannás házibort -, vásárlás előtt kipróbálása mindenképpen ajánlott!
Taktikai RPG tekintetében a DS nincs elárasztva minőségi címekkel - igaz, igénytelenekkel sem -, épp ezért esik most jól a műfaj kedvelőjének, hogy szemügyre veheti az Atlus gondozásában napvilágra kerülő Luminous Arc-ot. Nagy hiánypótlásra vállalkozik tehát a játék, nézzük meg mekkora sikerrel.
Az LA egy nagyon ízléses kis kézzel rajzolt intróval hívja fel magára a figyelmet, melynek megtekintése után rögvest bele is vethetjük magunkat a sztoriba. Itt el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amit egyaránt lehet pozitív és negatív kritikával illetni. Egyrészt nagyon örülhetünk, hiszen valóban rengeteg szöveg került beültetésre, plusz a készítő bácsik/nénik napjaink trendjét, elvárásait figyelembe véve még szinkronizáltak is jó néhány mondatot. Hatalmas kézfogás/puszi nekik. De a sztori mélységével, valamint egyes szinkronszínészek tehetségével már gondok vannak. Ennek okán megint megkapjuk az ezer éves álmából feltámadni készülő gonosz istenség kliséktől hemzsegő történetét, akit persze jólfésült, harcedzett tinédzserek szándékoznak hazavágni -vajon sikerül nekik?- ez csak vicc volt. Tehát a történet egy, maximum két csavartól eltekintve teljesen lineáris és unalmas. Hiába a rengeteg szöveg, ha a szereplők folyton ismétlik önmagukat, hülyeségekről beszélnek, stb. Egyszerűen képtelen fenntartani az érdeklődésünket. Ennyit szántam “fekete levesnek”, a játék többi része ugyanis szinte kifogástalan.
Taktikai RPG-ről lévén szó, az LA természetesen követi a kőbe vésett hagyományokat, így a műfaj ismerői nem fognak meglepődni. A terep illetve a szépen animált szereplőink mind 2D-sek és az alsó screen-en tudjuk irányítani őket. Megemlíteném, hogy a srácok próbálkoztak némi újdonságot is csempészni a játékmenetbe, így például a harcok alatt minden karakter szintet léphet, ha eléri a 100-as exp. ponthatárt és ezzel együtt a HP-nk, MP-nk is feltöltődik, nem egyszer megmentve az egyébként reménytelennek tűnő csatákat is. Két megvívandó ütközet között általában a térképen van lehetőségünk vándorolni, igaz csak egyik városból a másikba.
Az LA élettartama nagyon dicséretes, 20 óra fölött lehet kivégezni az anyagot, de ekkor sem ér véget a móka, hiszen kapunk egy teljesen új dungeon-t, valamint az extrák menüpontban hallgathatjuk a játék tetszetős zenéit, megnézhetjük átvezetőit. Multiplayer-ben pedig akár össze is ereszthetjük egy haverunk bandáját a sajátunkéval egy kis csetepaté erejéig. Mindent egybevetve nagyon jó benyomást tett rám az LA, bátran ajánlom mindenkinek, hiszen messze még a Final Fantasy Tactics A2 megjelenése.
Mindig is reméltem, hogy a sors egyszer kegyes lesz hozzám, és megadatik számomra a nem mindennapi lehetőség, hogy letesztelhessem a Dynasty Warriors nevű híres-hírhedt játékszéria egy becses tagját. Úgy tűnik, halkan suttogott imáim végre meghallgattattak, hiszen a Nintendo DS friss programfelhozatalából mazsolázgató rovatunk záróakkordjaiként e hónapban egy igazi “műremeket” fogunk számotokra bemutatni.
A Dynasty Warriors DS: Fighters Battle különleges játék, ez tagadhatatlan tény. Ha az általa nyújtott élményt hasonlítani kéne valamihez, először talán a foggyökér-kezelés vagy a B6 injekció ülőalkalmatosságba történő beszúrásának emlékeit tudnám felidézni. A Koei örök fejőstehén szamurájos-bunyós sorozatának hordozható formába öntött verziója nem más, mint egy elrettentő példa, egy olyan rossz vicc, amelyet minden, magára valamit is adó játékfejlesztő nyugodtan kiragaszthat munkahelyének falára, azzal a felirattal: “Ennél lejjebb SOHA!!!”. Hitvallásom, hogy az ember a hibáiból okul igazán, márpedig az bőven akad ebben a torzszülöttben, úgyhogy ha másért nem is, de a bőséges tanulsághalmazért érdemes kicsit mélyebben is kielemezni a játékot.
A DW DS természetesen ugyanarról az esztelen gombnyomkodást helyezi középpontba, mint az elődei, a változás csupán annyi, hogy azok a dolgok, amelyek esetleg vonzóvá varázsolhatták egyesek számára a nagygépes verziót, azok itt mind hiányoznak. A játékot elindítva hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a készítők mennyire vették komolyan ezt az egész vállalkozást: bevezető animáció helyett azonnal a főmenübe kerülünk, és az egyjátékos módot elindítva hiába remélünk bármilyen sztorit, az ugyanis EGYÁLTALÁN nincsen! Még a legótvarabb, legpitiánerebb játékban is veszik a fáradtságot a fejlesztők, hogy egy három-négysoros történeti körítést adjanak, és ennek hiánya véleményem szerint elég egyértelmű üzenetet hordoz, amely valahogy így hangozhat: “Nesztek, itt ez a szemét, püföljétek csak a gombokat, olvasni úgyse tudtok ti majmok!”. Persze előfordulhat, hogy túlreagálom a dolgot, és a Koei munkásembereinek igénytelensége mögött mégsem a sértő szándék húzódik meg, de a program árcédulája ebben az esetben is bántó lehet számunkra, hiszen egy teljes árú és nem budget kategóriás termékről van szó.
Az első traumát kiheverve sajnos nem kell sokáig várnunk a következőre, hiszen a három választható főszereplő közül való szelekció velőtrázó dilemmáján túllépve rövidesen megpillanthatjuk a játék lényegi részének otthont adó pályák grafikáját. Khm, khm, mi ez...? Egy csúnya 3D-s terepet látok, amin szemgolyóroncsolóan randa és pixeles, totál jellegtelen figurák próbálnak az egy fokkal jobban kidolgozott karakterem arcába mászni, mindeközben pedig igazi autentikus szamuráj-rock próbálja felpumpálni a “low-battery” jelzésnél pislákoló adrenalin szintemet. De ami igazán szíven üt, az a szürke sprite-halmazok mozgása: ilyen darabos, két-fázisú animáció még a dicső SNES korszakban is cinkesnek számított volna, 2007-ben pedig nem csodálkoznék, ha egy ilyen munka láttán a gyengébb lelkű programozók fejében még a harakiri gondolata is megfordulna.
Mégsem a botrányos megjelenítés az, ami majd végleg padlóra küldi a sokat látott veterán gémereket is, a végső döfést ugyanis a játékmenet egyszerűsége és ismétlődő volta fogja bevinni. Az egész DW DS nem szól másról, minthogy a szakaszokra osztott pályán a továbbjutáshoz szükséges feladatot végrehajtva (megadott számú vagy típusú százasiker-ellenfelek megölése) szépen sorban feljutunk az ellenség bázisáig, ott pedig párviadalban legyőzzük a helyi keménylegényt. Annak érdekében, hogy ne legyen ennyire pofátlanul lapos a dolog, a készítők próbáltak bizonyos taktikai elemet is becsempészni a bunyók közé: a küldetések elején például főtisztet választhatunk magunknak, aki védi a bázisunkat, és kihatással van a speckó támadásunk mivoltára is; valamint a dolgunkat megnehezíti az is, hogy az ellenséges főnök hozzánk hasonlóan folyamatosan grasszál a pályaszektorok között és próbál lejutni a főhadiszállásunkig. Összességében ezek az apró színezékek semmit sem javítanak a játék alaphangulatán, sőt csak további elvetélt kísérletként világítanak a többi hiba között. Ha lenne olyan földi entitás, aki esetleg az elhangzottak ellenére mégis ráharapna a program által nyújtott gyönyörökre, nos, még ez a fantázia szülte valaki is csalódni fog, ugyanis a 12 pálya végigtolása nem fog tovább tartani egy Keresztapa-epizód megtekintésénél.
Ezek után csak egy jó tanács: ha valaki esetleg multiplayer csatára invitálna és kiejti a száján, hogy Dynasty Warriors DS: Fighters Battle, az az ember csakis rosszat akarhat neked, úgyhogy fordulj meg azonnal, és kezdj el rohanni izomból az ellenkező irányba!