Anomaly 2Teszt

Tower Defense játékot valószínűleg édesanyám is látott már, pedig neki nyilván a számítógép bekapcsolása is gondot okozna. Ennél a műfajnál agyonklónozottabb ugyanis aligha létezik a világon, a 2007-es harmadik felfedezése után (az első a 90-es Rampart, a második valamelyik ezredfordulós Starcraft mod volt talán) a csapból is ez folyt éveken keresztül. És valljuk be, a másolatokból volt néhány elképesztően élvezetes és sikeres is, de a műfaj saját magának állított korlátai mindig gátat szabtak a további fejlődésnek. A jól bevált formulán többen úgy próbáltak változtatni, hogy megcserélték a szerepköröket, és nem a védekező, hanem a támadó bőrébe bújtatták a játékost. Ennek a törekvésnek kiemelkedő képviselője volt a 11 Bit Studios Anomaly-ja, mely bár konzolokon nem aratott különösebb sikert, iOS és PC verziójáról sokan őriznek kellemes emlékeket a mai napig. Joggal, ugyanis nem sok olyan cím van a piacon, amely a taktikai- és akcióelemeket ilyen nyers, őszinte, és mégis zseniális módon ötvözi. Ha valaki nem ismeri az Anomaly 2 előzményét, a kicsavart formula úgy nézett ki, hogy megkaptuk a közvetlen irányítást egy harctéren rohangászó parancsnok fölött, aki több különböző képességet tudott használni, ezen kívül minden létező kanyarnál eldönthettük, hogy az automatikusan haladó konvoj merre kanyarodjon, és magát a csapatot is menedzselhettük.

Ez utóbbi volt a legélvezetesebb, ugyanis a különböző szerepkörök miatt rendkívül sok kombinációt lehetett összerakni a hat szabad helyre, és ezek próbálgatása gyakran több időt elvitt, mint egy-egy pályaszakasz. Ami azonban igazán kiemelte a tömegből, az a játékossal szemben támasztott azon elvárása volt, hogy gyakran pillanatok alatt kellett nagy horderejű taktikai döntéseket meghozni, és utána viselni a következményeit. A felszínen egyszerűnek tűnő mechanika valójában egy rendkívül összetett rendszert takart, ami néhány pálya után egész egyszerűen megkövetelte azt, hogy mindent készség szinten kezeljen a játékos. Érdemes ránézni a leaderboardokra, a tizennégy pálya kb. felénél minden egyes térkép megakasztotta a próbálkozók újabb és újabb tíz százalékát. Szó sincs arról, hogy játszhatatlanul nehéz lett volna, inkább csak túl nagy odafigyelést és elköteleződést igényelt.

Ilyen előzmények után milyen is lett a második rész? Természetesen minden sokkal nagyszabásúbb, letisztultabb. Írtak hozzá egy épkézláb történetet két különböző befejezéssel, vannak már dinamikus kameramozgásokkal fűszerezett átvezető jelenetek, jobban megírt párbeszédek és a korábbi egy-két helyszín helyett legalább négy különböző környezettípus. Lehetetlen nem észrevenni az első perctől kezdve, hogy sokkal profibban tervezték meg és építették fel a játék egészét. A mechanikát érintő legnagyobb változás az egységek átalakulásának a lehetősége, ez egy olyan játékelem, ami minden szempontból egy új taktikai réteget képez, és minden egyes szituációban figyelni kell rá. Aki ezt ignorálja, az a játék feléig sem jut el. Arról van ugyanis szó, hogy minden egyes harci jármű két módon képes funkcionálni, és ezek között egy gombnyomással válthatunk. A legtöbb szituációban egyik funkció jobban működik, mint a másik, a végére pedig hat egységet váltogatni tíz-húsz másodpercenként igazán nagy kihívás. A két funkcióban kaphat más képességet a tank (lassítja az eltalált ellenfelet vagy tölti a csapat pajzsát), változhat a közelharci vagy távolsági hatékonysága, esetleg ugyanazt a dps-t egészen más módon hozhatja össze.

A váltogatásoknak köszönhetően hiába lehet bármikor megállítani a játékot (na nem mintha ez ténylegesen érne is valamit a lélegzetvételen kívül, mert eközben elmosódik a pálya), mégis minden gyorsabb, töményebb és keményebb lett. Mivel sokkal több a taktikai lehetőség, mint az első részben. nincs is ideális megoldása az adott szakaszoknak, ezért nem is kell annyit agyalni egy-egy résznél, van, amin erővel át lehet csusszanni.

A pályák is hosszabbak lettek (bár ugyanúgy tizennégy van belőlük), de valahogy végig olyan érzésünk van, hogy már nem egy-egy okosan kitalált puzzle-t oldunk meg, hanem egy komplett szituációt, azt viszont elnagyoltabb módszerekkel. Lesz, akinek bejön ez a váltás, való igaz, hogy az elődben elég volt rájönni az adott rész legideálisabb megoldására, itt a legtöbbször nincs ilyen, kipróbál az ember néhány “mindent bele” megoldást, és lesz, ami működni fog. Milyen furcsa, a taktikai lehetőségek bővültek, mégsem várják el tőlünk, hogy mi is összetettebben gondolkozzunk.

Az egységek kivétel nélkül lecserélődtek, a négy képesség közül maradt a javítás és a kamu célpont lehelyezése (ezeket bűn is lett volna kidobni), az air strike és a smoke helyét egy közepesen erős (rövid időre lebénítja a tornyokat) és egy viszonylag gyenge (mindenki ezt a tornyot célozza) skill vette át, utóbbi gyakorlatilag hiába rejtene magában jó taktikai lehetőségeket, mégis használhatatlan, mert a saját lőtávján belül egész jól választ célpontot mindenki, akire pedig rátesszük ezt a célkeresztet, az úgyis kívül fog esni rajta.

A balanszolatlanság máshol is jelentkezik, ugyan már a hetedik pályánál elkezdődik az iszonyatos zúzás, később igen komoly nehézségi tüskékkel fogunk találkozni itt-ott, az biztos, hogy nem keménység szerinti növekvő sorrendbe rakták a pályákat.

Az első rész jól összerakott kihívásainak helyét most a multiplayer veszi át (nyilván kell hely a dlc-knek), ami elsőre vad ötletnek tűnik, de valójában nincs benne túl sok extra, az egyik oldal tornyokat rak le (mint minden tower defense játékban), a másik pedig ugyanazt csinálja, mint itt az egyjátékos módban. Nagyon látszik itt is, hogy az Anomaly honnan érkezett, egyszerűen tornyokat rakosgatni itt sokkal nehézkesebb, mint a parancsnokkal szaladgálni, utóbbi tevékenysége pedig még úgy is áttekinthetőbb marad, hogy jóval több mindenre kell figyelni. Nincs vele különösebb gond, de hogy valaki multiplayerben a tornyokkal akarjon lenni, az különös perverziót igényel.

*Az Anomaly 2 minden tekintetben tipikus folytatás, átgondoltabb, profibb, jobban összerakott, mint elődje volt (bár összességében nem hosszabb, hat óra alatt kivégezhető). De biztosan mindannyian jártatok már úgy filmekkel, könyvekkel, sorozatokkal vagy játékokkal, mint én most. Arra az érzésre gondolok, amit akkor érzünk, amikor az agyunkkal tudjuk egy második részről, hogy minden egyes eleme fényesebbre van csiszolva, mint az előd bármely szegmense volt, mégis hiányzik annak a zsenialitása, frissessége és sokkoló pályái. Az élmény, amire még hosszú idő múlva is emlékezünk.

Na itt ugyanerről van szó, hiába látom a szememmel, hogy minden tekintetben túlnövi két évvel idősebb ősét, a szívem mégis azé marad. *