EvolandTeszt

Minden egyes konzolgeneráció-váltás egyik központi kérdése, hogy az új hardverek a technológiai megújulás mellett képesek lesznek-e új, eddig nem látott játékötleteknek is hátteret biztosítani, vagy a látvány elsöpör mindent. Régen ez a kérdés gyakorlatilag fel sem merülhetett volna, egy bizonyos technológiai szint megugrásával ugyanis rendre olyan ötletek szabadulhattak ki a palackból, amelyek csupán kényszerből, a korábbi korlátoknak köszönhetően voltak addig elzárva. Az Evoland sajátos módon tiszteleg ezen korszak előtt, játék formájában mutatva be bizonyos műfajok és az iparági szabványok alakulását és fejlődését.

Ugyan több tucatnyi játékból merítkeznek (hol viccesen-kedvesen figurázva ki ezeket, hol a megengedettnél talán kicsit többet lopva), de alapvetően négy sorozaton keresztül mutatják be két és fél évtized változásait. Ezek a Dragon Quest, a Final Fantasy, a The Legend of Zelda és a Diablo. Hogy miért állnak itt meg, arra még visszatérünk. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy induláskor egy az egyben 1986-os grafika tölti be a képernyőt a korban hozzá illő zenével és hangeffektekkel. A látottak mind azt a kort idézik, legyen szó a kép scrollozásáról, az egyszerű animációkról, a csodás pixelgrafikáról és a színek korlátozott számáról. De a látottak korántsem csak technológiai értelemben képviselik a nyolcvanas éveket: a megoldandó feladatokról nincs sok fogalmunk, a főszereplő hátteréről mit sem tudunk, a történetet mozgató motivációs szálak kidolgozatlanok, csakúgy, mint az ekkor még teljesen elérhetetlen térkép.

Pontosan annyi segítséget kapunk az elinduláshoz, mint akkoriban kaptunk volna. Aztán szépen lassan előrehaladva találunk egy ládát vagy legyőzünk egy ellenfelet, és kincs helyett különféle változások állnak be a játékban: módosul a kamera perspektívája, két irány helyett négy felé tudunk haladni (majd bejön a teljesen szabad mozgás), megjelenik a szintlépés, a 16-színű grafika és megannyi más mérföldkő. Szépen lassan átkúszunk a negyedik konzolgenerációba, a 8 bites éra korlátait felváltják a 16 bites lehetőségek. A későbbiek során természetesen megjelenik mellettünk a csapattárs, megadhatjuk a nevünket, majd több fegyverhez és a harmadik dimenzióhoz is hozzáférést kapunk. Észre sem vesszük, és már rabul is ejt a korai Playstation-korszak hangulata.

A humorral sem bánik szűkmarkúan az Evoland, a harcrendszer rövid időre diablóssá válik, ekkor vagy huszonöt slotra öltöztethetjük a karaktert, de nem maradhatott ki a Final Fantasy 8 kissé butított, de egyértelműen felismerhető kártyarendszere sem, szinte nem is értem, hogy merték ennyire direkt módon átvenni. Aki pedig a területváltásokhoz kirakott “Now loading...” feliratot szeretné kilőni, annak hosszú percekig kell aranyat farmolnia, hogy megvehesse a DVD-lejátszót, ami gyorsabb töltést tesz lehetővé.

Rövid ideig tökéletes történelemóra az Evoland, azonban hamar elkezdjük érezni, hogy egyre ritkábban jelentkeznek a változások, és bár kíváncsian várjuk, hogy a harmadik évezred mit tud hozzátenni a teljes képhez, sajnos nem sokat kapunk: a HD látványon és a térbeli hangokon kívül a fejlesztők alig nyúltak hozzá ehhez a korszakhoz. Kérdés, hogy azért, mert érzésük szerint az ezredfordulón megállt a fejlődés, vagy azért, mert háromfős ministúdióként ennek az időszaknak az autentikus bemutatásához nem volt elegendő kapacitásuk. Esetleg egyszerűen úgy érezték, hogy ez így kerek.

A sziporkázó alapötletre épülő körülbelül négy órás végigjátszás történelemleckének nagyszerű, játéknak már kevésbé. A féltucatnyi labirintus ugyanis egy kivételével mind olyan, mintha a Final Fantasy első részeiből lépett volna elő, erősen lineáris vonalvezetésük azonban a korlátozott fejlődési rendszernek köszönhetően hamar unalmassá teszi őket, és ahelyett, hogy magában a játékban szeretnénk előrehaladni, arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi lesz a következő elem, amit le fognak cserélni valami “fejlettebbre”.

Egyetlen emlékezetes helyszínként talán csak az a szakasz marad meg bennünk, ahol a múlt és jelen között ugrálva kell a pályát mindig úgy alakítani, hogy előre tudjunk haladni. Nyilván ez az ötlet is sokszorosan el lett koptatva az elmúlt évtizedek során, de az Evoland esetében ez megbocsátható, hiszen itt a cél nem a feltétlen újítás, hanem épp ellenkezőleg, a múlt hiteles bemutatása.

*És ez nagyrészt sikerül is, de egy dolog azért keserű szájízt hagy maga után. Viszonylag szép ívben van ábrázolva az, hogyan lett minden egyre kézre állóbb, de az már kimaradt, hogy a kézre állóság hogyan ment át tenyérbemászósságba. Arra gondolok, hogy aligha van bárki is, aki bánja, ha egy kezelőfelület áttekinthető, ha minimap segíti a tájékozódást, ha a küldetések leírásának utána lehet nézni a menüben, és ha az irányítás alapvetően élvezetes, nem szenvedéssel teli.

Az elmúlt huszonöt év során az “evolúció” azonban nem csak ezeket a vívmányokat termelte ki, hanem megjelentek a fél képernyőt betöltő nyilak, az egy gombnyomásra bekövetkező világmegváltó jelenségek (és nem csak a QTE-re gondolok), az elveszíthetetlen szituációk, és megannyi olyan jelenség, amiről az Evoland nem kíván szólni. De ennek ellenére is kötelező négyórás kirándulás a múltba mindazok számára, akik gyorsítva újra szeretnék élni, vagy egyszerűen csak kíváncsiak arra, honnan indultak a dolgok. Az idő mindig mindent megszépít, ez százszorosan beigazolódni látszik az Evolanden keresztül is.*