The Walking Dead: Survival InstinctTeszt

Miközben a videojátékos világot lassan bekebelezik, apró darabokra szaggatják a mindenféle formában (dobozos, letölthető arcade, DLC) előözönlő élőhalottak, a keményvonalas rajongók csak nagyokat sóhajtoznak, elvégre a legtöbb programban tetten érhető zombik kevés rokonságot mutatnak azokkal, amelyekkel évtizedekkel ezelőtt Romero és Fulci lefektette a filmes rokonműfaj alapjait. Robbannak, mutálódnak, rohannak, savat köpnek, csápokat növesztenek - mesterséges genetikai átalakításon estek át a kedvenc agyhalott lényeink, ami természetesen valahol érthető is az ingerküszöb kitolódásának köszönhetően, de azért csak szomorú látni, ha a legújabb Bredpittes hálivúdi műremekben CGI-masszában sprintelő halottak pusztítják el a trailert megtekintők félelemküszöbét.

A hagyományos zombik ritkán futnak. Pont. Nem növesztenek semmit, nem rohannak, csak nyöszörögve dülöngélnek, erejük pedig a nagy számok törvényén alapszik, plusz azon, hogy nehéz őket megölni (agy elpusztítása), illetve konkrétan lehetetlenség, hiszen már halottak (The Return of the Living Dead).

Egy kezemen meg tudom számolni, hány hagyományos zombit foglalkoztató program került terítékre ebben a generációban, ami valahol szomorú a műfaji játékok számát nézve. Azonban a képregényes családfával rendelkező The Walking Dead című tévés széria visszahozta a reményt, hiszen a Telltale epizódikus formában prezentált korábbi adaptációja sem óhajtotta eltiporni a klasszikus alapokat, no meg jelen teszt alanya, a Terminal Reality gyermeke is ugyanerre az ösvényre lépett, miközben a főszerepbe mindenki kedvenc túlélőjét, Darylt állította. A szinte mindig hűvös megfontoltsággal rendelkező íjászt, aki a család szentségét szem előtt tartva igyekszik helytállni egy a mostaninál is mocskosabb és elállatiasodottabb világban.

A SI azonban nem a tévében látottakat dolgozza fel (pedig a harmadik évad végére már sok mindent megtapasztalhattunk, amit interaktív formában is nagy élmény lenne átélni), hanem Daryl és testvére (Merle) eredettörténetét, ami érdekes adaléka lehet a sztorinak, amennyiben lelkes és hozzáértő kezek nyúlnak az anyaghoz, kellő ideig dolgozva azon.

Jófajta kis redneck parti van az erdőben, köszönhetően a vadászidénynek, ami azt jelenti, hogy a buja természet lágy ölén éppen egy baráti hármas tagjaként cserkésznénk be az áldozati bárányként szolgáló szarvast, amikor mindenféle figyelmeztetés nélkül, egyik pillanatról a másikra támadnak meg minket a rothadó tetemek. Daryl apja egy rakás harapás után a földre kerül, a srác habozik egy darabig, majd miközben halkan a hallójáratainkba kezd kúszni a jól ismerős zene, a harmadik fél kikapja a fiú kezéből a pisztolyt és egyenesen a kamerába lő vele.

Miközben az első lépéseknél még azon gondolkozunk, hogy vajon jó gépet üzemeltünk-e be, ha pedig igen, akkor mit keresnek az utunkban a pixelekre széteső kétdimenziós bokrok és fák, úgy a felvezetést követő főcím pár perc erejéig minden búnkat és bajunkat feledteti: borzongató érzés, ahogy a tévés széria témája duruzsol a fülünkbe, mialatt a képernyőn a szereplők és alkotók neveinek társaságában a szintén a televíziós sorozatban tapasztaltakhoz hasonló állóképek jelennek meg. Telitalálat, öröm és bódoccsá'.

Röviddel ezután már egy erdei kunyhóban hozzuk magunkat formába, rögtönzött társunk pedig a szomszédos szobában várakozik, ahol az egyre erőteljesebb kíváncsiság hatására („Mi fog ebből kisülni?”) nekiállnék alaposabban körülnézni, szedegetném fel az itt-ott heverő cuccokat, de az egy méterre álló másik fél nem hagy békén, egyfolytában csak azt dünnyögi, hogy „Daryl, gyere ide!”, ami rövid időn belül igen idegesítővé válik, így sóhajtok egyet és eleget teszek a kérésének.

A feladat a közelben lévő benzin begyűjtése, amihez egy kést, kicsivel később pedig egy távcsöves puskát is kapunk. Útra fel, rövidesen össze is futok az első élőhalottakkal, amikor is szembesülök a ténnyel, hogy (lassan járj, tovább élsz, avagy…) ha csendben lopakodva cserkészem be hátulról a zombikat, akkor egy szimpla mozdulattal kést állíthatok a fejükbe, amire a társaik nem figyelnek fel, ellenben a hangos lövöldözésre minden közeli járkáló odacsődül hozzám, ami hosszú távon rossz hatással van a bioritmusomra. Plusz felfedezem az üres üvegeket, amik figyelemelterelés céljából hasznosak, avagy a buta kis dögök arra mennek/néznek, ahol törik a cucc, így könnyedén el lehet futni a hátuk mögött.

Autó feltöltve, a kolléga már ordít a járgányból, hogy siessek-siessek, miközben vadul nyomja a dudát, avagy ha idáig nem vettek körbe az agyzabálók, akkor most jó eséllyel elállják az utat - de szerencsére csak a kocsi melletti zöld négyzetbe kell befutni ahhoz, hogy útnak keljünk, történetünk pedig folytatódjon.

A sztori amúgy rendkívül egyszerű jószág. Megindulunk kiszabadítani Merle tesónkat, aki éppen egy rendőrőrsön várakozik a rácsok mögött pihenve (legalábbis mi így hisszük, de mire odaérünk, addigra az idősebbik Dixon már jó szokása szerint ügyesen elfoglalta magát - életének későbbi szakaszát ismerve lehet valami perverz vonzódása a háztetők és az égető napfény iránt), majd megindulunk délnek, hiszen elsőszámú tervünk a veszélyes zóna elhagyása, amit az evakuációs területen tehetünk meg. Ám addig még hosszú út vár ránk.

Nincs vége, a következő oldalon folytatjuk!

Rengeteg jó ötlettel találkozhatunk, miközben száguldunk a végcél felé, ám ezek közül a legtöbb sajnos a pénz vagy az idő hiányában meglehetősen kidolgozatlan maradt.

Kezdjük az utazással. Amennyiben valahol végeztünk a feladatunkkal, lehetőséget kapunk a következő úti cél kiválasztására, amellyel kapcsolatban némi információt is kapunk (gyógyszert és ellátmányt találhatunk; családok várnak a mentésre; kórház is van a körzetben stb.). Innentől kezdve pedig azt is meghatározhatjuk, hogy milyen útvonalon szeretnénk közlekedni. Mellékutakon, főutakon és autópályákon repeszthetünk - ezek pedig újabb lehetőségeket nyújtanak: az egyiken könnyebben elakadhatunk, lerobbanhatunk, a másikon kifosztható épületekre bukkanhatunk. Persze a fosztogatásra szükségünk is lesz, elvégre a járgány keményen fogyasztja a naftát, plusz nem árt a lőszerből és orvosságból sem az utánpótlás.

Amennyiben egy-két kényszerleállást követően megérkeztünk az adott, a történet szempontjából is fontos helyszínre, jöhet a következő begyakorolt séma. Cuccaink közül kiválasztjuk, hogy mi legyen nálunk és mi maradjon az autóban, majd esetleges társainknak (őket a küldetések során szedhetjük össze, számuk a járgány nagyságától függ - ha többen vannak a lehetséges létszámnál, tulajdonságaik alapján nyugodtan szelektálhatunk, hogy kit hagyjunk magára, kit vigyünk tovább) is kioszthatjuk a felszerelést (fegyver, plusz sérülés esetén gyógyíthatjuk őket) és a szükséges feladatokat (maradjanak az autónál vagy keressenek lőszert, üzemanyagot, ételt).

Amennyiben minden adott, mehetünk dolgunkra, ami azt jelenti, hogy irtjuk az utunkba kerülő élőhalottakat, igyekszünk túlélni a kalandot, közben pedig megszerezzük, amit kell, kiszabadítunk egy-egy személyt, felszedünk minden eldobált cuccot, plusz megtesszük azt, amire megkérnek minket. Meglehetősen egyszerű a dolgunk, amit tovább könnyít a hatalmas iránytű a térképen.

Mint látható, nagyszerű ötletekkel készültek a fejlesztők, ám valahogy mégsem jött össze mindaz, amit el szerettek volna érni. Oké, az Activision üzletpolitikáját ismerve vélhetőleg nem sok idejük és erőforrásuk lehetett a munkára (ráadásul a Terminal Reality sem az a magasan kvalifikált anyagokra szakosodott brigád - a Bloodrayne-szérián kívül nem is tudnék olyan konzolos címet mondani, amire büszkék lehetnek, bár azok is inkább csak szerethető darabok), ami meg is látszik. A külcsín összességében elfogadható, de ha a steril, átlagban csőpálya jellegű helyszíneket közelebbről is megnézzük, akkor azért majd' egy generációval sikerült lemaradni az aktuális lehetőségekhez képest. Látvány terén nincs is, amit igazán ki lehetne emelni. A karakterek is gyengécskék, a zombik pedig folyamatosan ismétlődnek (plusz a holttestek felszívódnak a semmiben, de a Black Ops II hagyományos multijában tapasztaltakhoz hasonlóan respawnolhatnak is a hátunk mögött), ahogy a kisebb helyszínek is (a köztes megállók, amik néha újra és újra ugyanazok).

Emellett a társak intelligenciája is közel a nullával egyenlő: ha elküldjük őket cuccokért, hiába is adunk fegyvert, hiába is éltek túl már annyi mindent, nagy eséllyel nem térnek vissza - szerintem Merle is percek alatt megpusztulna, ha magára hagynánk, hiszen a piszkos munkát mindig mi végezzük, ő meg hűvös nyugalommal figyeli a közelben grasszáló húsevőket, míg mi élet-halál küzdelmet folytatunk azokkal. Igazi fenegyerek, pont mint a sorozatban. Nem.

A képregény - magyarul

A Kepregeny.hu kiadásában megjelent képregényből mind a játék előrendelői, mind pedig a sajtó munkatársai kaptak egy-egy példányt, ami egy nagyon kedves gesztus, ráadásul talán nem kell mondanom, mennyire nagy pozitívum, hogy a sorozatot minőségi formában, magyarul is olvashatjuk.

Igazából Daryl (a hangját Norman Reedus adta, ahogy Merle szinkronjáért is a sorozatos Michael Rooker felel) is kicsit debilre sikeredett, nem az a tökös legény, akinek megismertük. Mármint oké, odateszi magát, ha kell, de a beszólásai nem azok a jól sikerült párszavasok, amiket megszokhattunk, inkább egy hülyegyerek elmélkedései a nyilvánvaló tényekről. Jó, rendben, talán később változik a személyisége olyanná, amilyennek a tévésorozatban tapasztalhattuk.

Mindezek mellett (csúnya megvalósítás, ismétlődés, bugyuta játékmenet) még az időtartam sem valami hosszú: egy végigjátszás öt óra alatt megvan, ráadásul nincs sok motiváció az ismétlésre - co-op nincs, multi nincs, extrákat meg csak a megnyitható relic-ek nyújtanak (erősebbé tesznek, nagyobb tárkapacitást adnak stb.), amiket feladatok elvégzéséért kapunk, illetve ha sikerült az összest megszerezni, akkor a legvégsőért cserébe kifogyhatatlan munícióra is szert tehetünk.

Emellett azért ott vannak a pozitívumok is. A hangulat (amikor éppen nem laposodik el az egysíkú küldetéseknek köszönhetően) egészen kellemes, a zombik ránk hozhatják a frászt (vannak hatalmas jelenetek, amik a sorozatból már ismerősek lehetnek: pl. egy sarok után előözönlő horda, vagy amikor áttörnek a palánkokon és ajtókon) - főleg akkor, mikor teljes sötétben, vagy éppen a zseblámpánk fényében lopakodunk.

A helyszínek közt is vannak nagyon hangulatosak (kórház, autós mozi, rendőrőrs, útszéli motel, stadion stb.), plusz minden lehetőségünk megvan a korrekt öldöklésre (kés, vascső, ütő, balta, kétkezes kalapács, bozótvágó, gránát, pisztoly, többféle shotgun és puska), illetve amikor egy kisebb balhét követően megszerezzük a nyílpuskát, minden sokkal élvezetesebbé válik. Daryllel halkan osonunk, nyilat eresztünk a hullákba, majd a lőszert ki is tépjük belőlük, hogy ne pazaroljunk. Hozza a sorozat hangulatát. Ráadásként az ajtókat ezúttal tényleg van értelme használni, hiszen míg a mögöttünk becsukott faajtókon simán áttörnek a járkálók, addig a fémváltozatnál csak dörömbölésre van esélyük - avagy mindig zárj be mindent, mert ki tudja, mikor köszönheted ennek az életed.

Ha hangoskodunk, túl sokáig időzünk, rambózunk, akkor könnyen elhalálozhatunk (a hullák meghallanak, látnak, megérzik a szagod, ha sokat vagy a közelükben), elvégre ha tíz-húsz tetem körbevesz, hiába van a fejbeszúrás lehetősége (megjelenik egy kör, ami ha pont az adott delikvens arcának a közepe felé helyezkedik el, belevághatjuk a bökőt), könnyen elvérezhetsz a „csoportos ölelésnek” (van ilyen zacsi/trófea is) köszönhetően.

*Oké, a Survival Instinct nem remekel. Azonban a többi „potyabevétel” Activision termék közül (MiB, Family Guy, Battleship, 007 Legends) még így is kiemelkedik. Látszik, hogy a Terminal Reality egy fanservice játékot szeretett volna letenni az asztalra (sok dolog visszaköszön a sorozatból, pl. még Andrea és Amy is említésre kerül), ami többé-kevésbé sikerült is, csak hát az ötletek nagy része minőség alatt teljesít. Kis változatosság, kis grafikai tunning nem ártott volna, ahogy egy co-op sem (a tesóval, vagy a többi túlélővel), ráadásként én szívesen levezettem volna a szükséges utakat is a városok közt, ami szintén felettébb hangulatos adalékként járt volna közre.

Fanservice ide vagy oda, ez a legnagyobb jóindulattal (rajongóknak) is öt pontot ér, objektív szemmel nézve meg inkább annyit, amennyit az értékelőben láthattok. Pofozkodó zombik, idejemúlt technológia, nulla intelligencia és történet (a tévés szériával ellentétben nincs semmi dráma, ha valaki meghal, még legyintésre sem méltatjuk), ismétlődés - azt hiszem, nem kell magyarázkodnom.*

A THE WALKING DEAD: SURVIVAL INSTINCT tesztet kollégánk, Böjtös Gábor írta.