Tomb RaiderTeszt

A Tomb Raider töltőképernyőjén a Crystal Dynamics apróbetűvel jelzi a tisztelt publikum felé, hogy az alapítási időpontjuk megelőzi a Square-Enixét, sőt a még az Eidosét is. A látens nagyképűség szemet szúr, azonban néhány játékóra után átértékeljük magunkban ezt a jelzést. Egy ilyen minőségű játék után ugyanis mi is büszkék lennénk a saját renoménkra.

Így a generáció vége felé egyébként nyilván törvényszerű, hogy az addig felgyülemlett jó- és rossz tapasztalat igazán kivételes dolgok formájában öltsön formát, a Tomb Raider pedig pontosan erről szól - a generációban tanult finomságok precíz, és kivételes minőségű összeillesztéséről. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a Dynamics-ék háza táján ráadásul szimpla kreativitás tekintetében is tehetséges fiúk és lányok dolgoznak, akkor már érezhetjük, hogy ez a történet bizony nem lesz mindennapi.

Még akkor sem, ha amúgy a történetet tényleg nevezhetnénk Grave Looternek, vagy Lost Raiders of the Chartednek. Ennek a Tomb Raidernek ugyanis minimális köze van a klasszikus Tomb Raiderhez. Ez a Lara szinte nem is az a Lara, a stíluselemek a modern dokureality-kre és amerikai sorozatokra hajaznak és hát a játékmenet is csak nyomokban emlékeztet a klasszikus TR-mechanikára. Mégis el kell fogadnunk azt, amitől a keményvonalas rajongók előre rettegtek: pár perc játék a Legenddel vagy az Underworlddel bebizonyítja, hogy manapság pusztán nosztalgiából nem lehetett volna kiemelkedőt építeni.

Nehéz összefoglalni, hogy mitől is lesz friss 2013 márciusában egy Lara Croft főszereplésével készült játék, de azért próbáljuk meg. Az eredeti formulában elég erőteljesen jelen volt a Prince of Persia hatása, ezt a vonalat a mozgáskultúrában és az animációk remek mivoltában most is sikerült a készítőknek magukkal hozni. Lara ügyes, agilis és akrobatikus hős, akinek a környezeti akadályok leküzdésében saját testének képességeit is ki kell használnia. Az ugrabugrához természetesen látványos lőfegyveres harcok, egyszerűbb QTE jelenetek és dinamikusan filmszerű átvezetők is társulnak - ezt Nathan Drake sorozatából örökölte a játék.

De itt jön az, amire először talán nagyon kevesen gondoltunk. A Tomb Raider nem csőjáték, és nem is látványra hangolt szekvenciák egymásutánja. Yamatai átkozott szigete ugyanis egy többé-kevésbé nyílt világ, amelyet elkülönített zónákon át, mégis keresztül-kasul bejárhatunk majd. A történet kulcspillanataiban nyilván jobban irányított, máskor pedig sokkal szabadabb formában.

Crystalék tehát tovább merték gondolni az akció-kalandjáték divatos formátumát, és markáns fókuszt helyeztek a kiterjesztett “felderítésre”. Egy-egy új helyszínen bűn szimplán végigrongyolni, inkább érdemes keresztül-kasul bejárnunk a vidéket, hiszen kincsek, XP-ért vadászható állatok, lőszer és sok más finomság lapul fű-fa alatt.

A kaliforniai stúdió mukatársai egy olyan szakrális dologhoz is hozzá mertek nyúlni, amelyhez eleve kell egy bizonyos szintű dizájneri érettség. Jelesül a Zelda és “metroidvania”-jellegű játékokból örökölt szekvenciális felderítésről van szó, amelyhez itt olyan szinten rétegelt pályaszakaszok társulnak, amelyet stílustársaktól korábban még nem nagyon láthattunk. Elzárt ajtók, elérhetetlennek tűnő peremek csábítanak minket a felderítésre, hogy később a megfelelő szerszámmal vagy fegyverrel utat nyithassunk az addig rejtett kincsek felé. GPS-vevők, könyvoldalak, challenge-gyűjtögetnivalók és fegyver-ápgrédek jelentik a felfedezők jutalmát, a régi szép idők emlékére pedig még százalékos értékelést is kapunk egy-egy helyszín felderítettségéről. A legjobb dologról még csak nem is beszéltünk - az opcionális mellékküldetések (rejtett sírhelyek) a régisulis Tomb Raiderekből ismerős puzzle-feladványokkal várják az elhivatott gamereket. A jutalom persze a spéci lokációk legyűrése után sem marad el.

A kalandozás-felderítés ráadásul nem csak az inventory bővítése miatt lehet ösztökélő erő. Lara ugyanis nem csak harccal és a sztoriban menetelve gyűjt tapasztalati pontokat, hanem felfedezés közben is. A szintlépés jutalmát a bázisokként funkcionáló táborhelyeken aztán perkekre válthatjuk be. Ezek általában megkönnyítik az előrehaladást, jutalomérzettel locsolják meg a játékost, de mégsem válnak annyira fontos tényezővé, hogy a lineáris játékélményt kereső, extra kutakodástól tartózkodó gamereket büntessék. A tapasztalat mellett ráadásul Lara mindenféle kacatokat is összeszed, amelyek a fegyverek fejlesztésénél nyernek értelmet.

Bár a Tomb Raider alapvetően nem egy külsőnézetes lövöldözős játék, azért meglehetősen sokat fogunk hadakozni Yamatai fanatizált túlélőivel. Pisztoly, gépkarabély és shotgun sorakozik a fegyvertárban, melyek ugyan a standard TPS sztenderdbe jól illeszkednek, onnan legfeljebb az ötletes upgradek miatt bírnak kiemelkedni.

Az igazi sztár viszont itt is az íj, amely ösztönösebb harcokat, rafináltabb megközelítést erőltet a játékosra. (Nagyon helyesen!) Az íj tápolásával Lara irgalmatlanul látványos dolgokra lesz képes, ha harci trükkökről van szó, de a fegyver nem csak gyilkoló eszköz, hanem a környezet leküzdésére és az állatok stílusos vadászására bevethető szerszám is egyben.

Brutalitás és szadizmus?

Ha valaki kicsit is fogékony a szeme előtt lepergő jeleneteket továbbgondolni, az a Tomb Raider bő 10-12 órás játékideje során néhányszor meghökkentő dolgokba fog botlani.

## Erőszak

A játék kegyetlen és sokkolóan naturális módon szereti az emberi haláleseteket prezentálni. A vér hektoszámra fröcsög, Lara pedig (Drake után szabadon) kénytelen-kelletlen bejárja a terminátorrá válás útját. A játék vége felé erre ráadásul rá is tesznek egy lapáttal, amikor hősnőnk egy-egy nagyobb csata után beüvölti a szétlyuggatott ellenfeleknek, hogy őt bizony nem tudja akárki megállítani. Még sokkolóbbak azok a pillanatok, ahol egy elvétett ugrás miatt különböző változatos módokon hal szörnyet főhősünk.

## Szenvedéstörténet

Félig komolytalanul a játékhoz akár a “Lara Passiója” alcímet is beírhatnánk, ugyanis a hősnő annyit szenved, esik, zuhan, kínlódik egy-egy cutscene alatt is, amennyit egy ember képtelen volna kibírni. Rhianna Pratchett írónő többször is túllő a célon. Szerencsére nincs pszichológus diplománk, hogy kóresetnek tituláljuk azt a szadizmust, amit szegény hősnőnkön gyakorol az sztoriért felelős brigád.

A két fenti pontot persze ügyesen meg lehet ideologizálni azzal, hogy Lara archeológus-tanoncból ily módon válik harcedzett túlélővé. A cikkíró szerint azonban nem kell ilyen messzire elmenni, hogy az ösztönösség, kitartás, szívósság és a felnőtté válás fejlődéstörténetét elmeséljük. Sőt az átélést és a hihetőséget is vadul csorbítják a már-már komikus szintre hajszolt esések-kelések. Szerintünk ezek a pillanatok nem igazán férnek össze a játékmenetben rejlő zsenialitással, és a program egyébként nemes mivoltával.

A fentebb taglalt játékmenetbeli elemek váltakozásával tehát egy olyan hullámvasútra ülünk fel, amely remek érzékkel adagolja a megnyugtató, lazítást jelentő felderítős részeket, és hirtelen dob a nyakunkba dinamikus, akciódús szakaszokat, ahol vagy a harci készültségünket, vagy az ügyességünket teszik próbára. Pacsi jár a rendezőknek is, akik ezeket a részleteket teljes egésszé formálták, ugyanis ennyire jól időzített, ilyen remek ütemben felrajzolt vonalat már régen jártunk be kalandos akciójátékban. A Tomb Raider ebből a szempontból is a szakma egyik csúcsát képviseli, még ha a kiszámítható, itt-ott természetfeletti elemekből építkező sztori nem is mindig támasztaná alá ezt a tényt.

Ha valamit az első mozgóképes anyagokból már előre megállapíthattunk, akkor az a látvány kiemelkedő mivolta lehetett. Nem csak a karaktermodellek és nem csak az animációk miatt dagadhat a grafikusok melle, hiszen a környezet megvalósításával is új multiplatform mércét állítottak fel. Sokan kérdezik: “Vajh szebb-é, mint az stílus eddigi királyának tartott Uncharted?” Mi erre azt feleljük, hogy részleteiben talán nem olyan kidolgozott, mint Drake legutóbbi kalandja, de a nyitottabb világ, a sok helyen fizikailag manipulálható környezet, az óriási bejárható terület és a remek effektusok miatt mindenképpen a legszebb játékok közé sorolhatjuk Lara 2013-as meséjét. Külön dicséret, hogy a környezet nem csak a látvány, hanem a felderítős játékmenet szerves részévé is válik. Látsz a messzeségben egy partra vetett, több száz éves fregattot? A játék később direkt megkér rá, hogy derítsd fel a roncsokat! Rádiótorony a távoli hegyen? Larának a történet egy adott pontján meg is kell majd másznia a félelmetes magasságokba emelkedő, második világháborús szerkezetet! Mindezt olyan dinamikus operatőri munkával, olyan vizuális rendezéssel, amelyet játékban eddig csak elvétve láthattunk. A prezentációt tovább erősítik a remek filmzeneszerű-dallamok és a gondos szinkron, amely skót/welsh tengerészektől az orosz haramiáig mindenféle karaktert felvonultat a hangulat fokozása érdekében.

A készítők között egyébként az Eidos Montreal csapata is felsorakozik, akiknek az volt a feladata, hogy épkézláb multiplayert fabrikáljanak az alapvetően single-orientált játékhoz. A küldetést sikeresen kipipálhatják a Deus Ex:HR fejlesztői, de szuperlatívuszokat a Tomb Raider ezen része sajnos nem érdemel. A multi alatt egy szintet butul a látvány, és a játékélmény sem hozza teljes mértékben az elvártat. Ennek az a prózai oka, hogy az animációs rendszer, a fegyverek jellege és a hitboxok pontatlansága nem teszi alkalmassá kiegyensúlyozott, komoly meccsek levezénylésére a játékot.

Persze DM és TDM módokban ellövöldöz az ember, de a precíz TPS mechanikára a nagyobb csapatmunkát igénylő játékmódoknál lenne nagyobb igény. Itt például az egyik csapat az elsősegélycsomagokért rushol, a másiknak pedig le kell vadászni a gyűjtögetőket. Ettől sokkal jobb móka a rádiós-területfoglalós csetepaté, ahol Laráék a pályákon szétszórt rádiós lokációkért küzdenek, az ellenfél csapata pedig az elhullott túlélőktől próbálja összelootolni az elejtett akkumulátorokat.

Szintlépések, perkek, megnyitható karakterek, mindenféle challengek, trükkös támadások, satöbbi - a multi felsorakoztat mindent, amit ilyenkor fel kell sorakoztatni, de egy percig nem nő fel a főjáték bombasztikus minőségéhez.

*A generáció egyik csúcsteljesítménye Lara Croft 2013-as újjászületése. A Crystal Dynamics ügyesen hozza össze mindazt, ami a korszakban trendi és mindazt, ami a videojátékok történelmében állandó értéket képvisel. Így a kurrens gépek szavatosságának végéhez közeledve a jövőbe tekinthetünk a Tomb Raiderrel és jó érzéssel gondolhatunk végig az úton, amelyet az utóbbi hét-nyolc évben bejárt az ipar, bejártak a fejlesztők, és bejártunk mi, gamerek is.

Crystal Dynamics - a játékos társadalom büszke lehet rátok!**

(...mi azok vagyunk...) *