The CaveTeszt

Vannak olyan fejlesztők, legyenek azok személyek vagy csapatok, melyek ha bejelentenek egy-egy új játékot, az ember azonnal nyúl a pénztárcájához, hogy elkülönítsen egy kisebb összeget az adott produktum első napos vásárlására. Mindenkinél mások ezek, van akinél a Blizzard, van akinél a Criterion - számomra többek közt ilyen a Double Fine, pláne ha az adott játékukban aktívan közreműködik a cég két “celebje”, Tim Schafer vagy Ron Gilbert. Mint tudjuk, előbbi éppen egy Kickstarter által finanszírozott kalandjátékon dolgozik, utóbbi pedig eközben szépen csendben, minimális reklámmal megtámogatva készítette el a The Cavet, mely egyaránt nyúl vissza a mester életművébe és próbál elszakadni a klasszikus kalandjáték elemektől.

Mert a The Cave bizony egy ízig-vérig kalandjáték, még akkor is, ha ezt egy puzzle-platformer álca próbálja fedni. Rögtön a játék indulásakor egy rövid időutazásban lehet részünk, hiszen akár a Maniac Mansionben, itt is hét karakter közül kell hármat kiválasztanunk, melyekkel bejárhatjuk a címben említett Barlangot, felfedve a karakterek sötét titkait, megmártózva az emberi hibák és bűnök cinikus humorral fűszerezett kotyvalékában. Talán nem is véletlen, hogy pont a főbűnök számával megegyezően hét szereplőt vonultat fel a játék, ugyanis mindegyikük sötét, bűnös lélek, akik céljaik elérése érdekében semmitől nem riadnak vissza - ezt a képességüket pedig a Barlang többször is próbára fogja tenni. A játéknak ugyanis van egy nyolcadik szereplője is, aki végig ott lesz velünk, végig kommentálja az eseményeket: ő A Barlang, a hely, ahol a legfőbb vágyadat megkaphatod, cserébe pedig csak a lelkedet kell eladnod.

Az előbbiekből már talán sejthető, hogy a The Cave nem igazán hasonlít a Double Fine vagy akár Gilbert korábbi játékaihoz. A kedves, néhol talán bugyuta humort itt igazán sötét és szarkasztikus beszólások és megjegyzések váltják le, a sziporkázó szópárbajok helyén általában cinikus monológokat kapunk. Persze nem feltétlen kell a játékosnak magára venni ezeket - hiszen mi azt tesszük, amit a játék készítői akarnak, hogy tegyünk - de tény, hogy szokni kell ezt a fajta humort. Természetesen vannak pillanatok, mikor a játék sziporkázik ilyen téren, van néhány kikacsintás a Gilbert korábbi munkái felé, illetve a pályákon elszórva találunk olyan - jellemzően a háttérben meghúzódó - látványelemet, melyeket megpillantva mosolyra húzódhat a szánk.

A The Cave egyik legérdekesebb trükkje az lett volna, hogy a hét karakter közül bármilyen hármast kiválasztva végig tudjuk játszani a játékot úgy, hogy egy másmilyen történetet kapunk. A trükk azonban sajnos csak félig-meddig sikerült. Minden szereplő kap egy-egy, a személyére és speciális képességére kihegyezett fejezetet a játékban: a tudósnál ez egy katonai bázis, az ikreknél egy Tim Burton fejéből előhúzott viktoriánus ház és így tovább. Ezek azok a helyszínek, ahol az adott karakter a sztár, itt megismerhetjük valamennyire a történetét, kihasználhatjuk speciális adottságait. Ezen területek között azonban ott vannak a “töltelék” helyszínek, melyek minden egyes végigjátszás alkalmával ugyanott és ugyanakkor fognak felbukkanni, ahol mindegy melyik karakterrel megyünk, mindig ugyanazt kell csinálni. Első körben persze ez nem fog feltűnni, a másodikban viszont már igen és ha minden karaktert meg akarunk ismerni, akkor szükség lesz még egy harmadik végigjátszásra, ahol ráadásképp még a két, korábban már megismert szereplő helyszínét is be kell járnunk. Ilyenkor jöhet jól a lokális multiplayer - nem lesz tőle gyorsabb a játék, de legalább nem nekünk kell oda-vissza szaladgálni a szereplőkkel, csak hogy azt a nyavalyás csónakot megint átjuttassuk a sziget alatt.

Ezzel persze nem lenne baj, ha maguk a feladatok olyanok lennének, melyeket érdemes újra és újra megoldani - azonban sajnos nem olyanok. A The Cave olyan kalandjáték, ahol a dialógusokat teljesen kiirtották, a tárgyak használatát pedig jelentősen leszűkítették, szám szerint egy darabot tarthat magánál egyszerre egy karakter. Ez pedig jelentősen leegyszerűsíti a lehetőségeinket, olyan mértékben, hogy egyszer se éreztem azt a hatalmas megelégedettséget, amit akkor érezne az ember, mikor megold egy lehetetlennek tűnő puzzlet, inkább mérges voltam magamra, hogy miért nem jöttem rá korábban. Nem azt mondom, hogy nincsenek jó fejtörők a játékban, mert igenis vannak - külön kedvenceim az időutazó, kicsit Day of the Tentaclere hajazó feladványai - de itt jön be az, hogy az embertől, akinek a Monkey Island játékok legjobbjait köszönhetjük azért többet vártam volna. Ráadásul míg elméletben érdekesnek tűnhet a háromszereplős feladatmegoldás, a valóságban ez iszonyatosan le tudja lassítani a játékot. Elmegyünk az egyik szereplővel valahova, meghúzunk egy kart, majd vissza a következőre, azzal is odacaplatunk, bekapcsolunk egy gombot, majd harmadszor is ugyanezt megtesszük. Teljesen jó, hogy a nagyobb fejezeteknél “összeteleportálja” a játék a szereplőket, de igazán lehetett volna valami egyszerűbb módot kitalálni arra, hogy három karaktert a pálya egyik feléből a másikba juttassunk. A bajt tetézi, hogy a The Cavenek egész egyszerűen nem eléggé kényelmes az irányítása. Rendben, ellátja a funkcióját, azonban néha nem, vagy rosszul reagálnak a gombok, hiányzik olyan alapvető funkció, hogy kiválaszthassuk, több egymás mellett lévő tárgy közül melyiket akarjuk felvenni, illetve elég sokszor a játék olyan helyeken próbál megkapaszkodni, ahol mi végképp nem szeretnénk. Én teljesen megértem, hogy ez az irányítási metódus itt jobban működik mint a kattintgatás, viszont akkor érdemes lett volna ráfeküdni és még dolgozni rajta egy picit.

Amire azonban nem lehet panaszunk az a játék kinézete. Nem mondom, hogy a The Cave lekörözi az élmezőnyt, azonban a Double Fine-nál tökéletesen el tudják találni azt a grafikai stílust, ami illik az adott játékhoz. A barlang belseje kicsit meseszerű, az elmosott élek pedig kicsit álomszerűvé varázsolják a helyszínt. A hab a tortán a karakterek egyedi környezetei, nagyon hangulatosak, nagyon szépek lettek és mindegyik tökéletesen illik az adott sztereotípiához. Hasonlóan kellemes lett a szereplők felépítése és animációja, nagyon jól néz ki, hogy a hét karakter hét különböző módon mozog és oldja meg a feladatokat. Igazán kár, hogy e mellé igencsak hullámzó képfrissítési értéket kapunk, azért annyira nem dolgoztatja meg a játék a hardvert, hogy ne tudjon stabil 60, de legalább 30 képkockát kiköhögni magából másodpercenként.

Nehéz igazságosan értékelni ezt a játékot. Ha valaki, hozzám hasonlóan egy újabb Ron Gilbert / Double Fine mesterművet várt, akkor, szintén hozzám hasonlóan, kissé keserű szájízzel fogja négy-öt óra múltán bámulni a stáblistát. Azonban lehet kicsit lejjebb is venni az elvárásokat és azt mondani, hogy “csak” egy új kalandjátékként próbáljuk szemlélni - így viszont ha nem is tökéletes, de határozottan kellemes és teljesen szokatlan élményben lehet részünk.