A Project Sylpheed egyértelműen hiánypótló játék. Az “űrszimulátorok” (szigorúan macskakörmök között, hiszen nem szimulálnak semmit, űrhajós akciójátékokról van szó) műfajával az utóbbi időkben mostohán bánt a játékipar, a zsáner a kihalásra ítélt állatfajok egyike lett. Azok közül is az egyik leginkább veszélyeztetett fajta: a többi mostohagyermek (a kettődés platformerek / verekedős anyagok, vagy a kalandjátékok...) megtalálta a maga elkötelezetett közönségét, az űrhajós akció viszont szinte megszűnt létezni. Kár érte? Kár bizony!
A műfaj virágkorában játszottunk X-Winggel, játszottunk Tie-Fighterrel, Freespace-szel, meg persze Wing Comanderrel: remek játékok, remek élmények. A Sylpheed ide próbál felnőni, és megalkotja a maga saját univerzumát. A huszonhetedik században járunk, az emberiség vadul terjeszkedik a végtelen űrben. A kolonizáció éllovasa a Föld, szenvedői pedig a frissen elfoglalt világok: a kolóniák vasmarokkal tartja kézben a Terran kormányzat. Az uralom kemény, de nem örök: négy bolygó elszakad a földi szövetségtől, létrejön az ADAN, a független kolóniák szövetsége. Négy bolygó a sokból, a Terran birodalom egy apró szeglete, tulajdonképpen nem is számítana, ha... az űroperákban járatos olvasó bizonyára már sejti a folytatást.
A Sylpheed főhőse, Katana, újonc pilóta. Egy gyakorlómisszió során ellenséges hajók támadják meg a kötelékét, és a konfliktus perceken belül kiterebélyesedik, nem egyszerű rajtaütésről van szó, hanem a függetlenségi háború kezdetéről, az ADAN erők támadása lendülnek. A sztori innentől felveszi egy átlagos hullámvasút utazósebességét, az ellenérdekelt oldalon feltűnik egy régi barát, kegyetlen küzdelem kezdődik, és tart egészen az epikus végkifejletig. A Sylpheed japán játék, a sztorit anime-stílusú (nem rajzolt, hanem gondosan renderelt) animációkban meséli - jó sok van belőlük, minden misszió elejére é végére jut egy. Meglepetés: a sztori jó. Nem eredeti, megtalálható benne a műfaj összes kisebb-nagyobb kliséje, de élvezhető, lendületes, és nem utolsósorban magával ragadó - kíváncsi vagy rá, hogy mi történik legközelebb.
Az űrhajós akciók konzolos kivetüléseinek legnagyobb problémáját maga a kontroller szokta jelenteni: kevés a gomb rajta, nem lehet az összes funkciót rányomorgatni az irányítóra. A Sylpheed *majdnem sikeresen adaptálja a komplex(ebb) kezelést az irányítóra - használ MINDEN gombot és kart, több esetben duplán is. Benne van minden, amit megszokhattunk, egyedül az űrhajó pajzsával, és fegyverrendszerekkel történő babrálás hiányzik -a zsáner komolyabb darabjaiban magad irányíthatod át az energiát (a helyzetnek és szükségnek megfelelően) az egyes rendszerek között, itt ilyesmire nincs lehetőség. Kapunk viszont jól szervezett, az esetek többségében jól átlátható HUD-ot (a gép irányítófelülete, “műszerfala”), és hosszabb gyakorlást igénylő, de a lehetőségek kiismerése után sok lehetőséget kínáló irányítást. A standard repkedésen kívül kétféle fegyvertípusból oszthatod az áldást (orrfegyver a közelharcokhoz, főfegyverzet - rakéták, bombák, sugárfegyverek - a durvább melóhoz), okos manővereket (pörgés, 180 fokos forduló) hajthatsz végre, parancsokat osztogathatsz a kötelékednek, sőt, még speciális képességeid is lesznek - gyorstüzelés az összes fegyverből, időlassítás, lendületes roham magad elé vont pajzsokkal. A kezelőfelület egyetlen pontja jelenthet problémát. A radar. Ez többféle méretben és ízben csalható elő, de valahogy egyik sem fekszik a szemnek, az ellenséges / baráti objektumokat jelölő ikonok túl kicsik, a nagyobb csatákban már-már átláthatatlanok.
Nagy csaták pedig lesznek bőven - erről szól a játék. A kezdeti (inkább okító jellegű) apróbb összecsapásokat hamar felváltják a méretes ütközetek. Mértes? Fenéket, HATALMAS, epikus, masszív hajókat, lenyűgöző méretű fregattokat felvonultató, lézertűzzel, rakétaesővel, robbanásokkal tűzdelt csaták ezek, látványos harci káosz, óda a romboláshoz. Ha kicsit is értékeled a műfajt, ujjongani fogsz az első nagyobb hajó pusztulásakor, a fémtesten végigömlő lángtenger, a csatahajót a szó legszorosabb értelmében darabokra szaggató robbanások a “mindig is ezt szerettem volna látni egy űrhajós játékban” kategóriába tartoznak. A harc hasonló érzéseket vált ki, a missziók során szerzett pontokból fejleszthető hajó / fegyverzet hamar a brutális halálosztó gépezetté varázsolja a kezdetben törékenynek tűnő űrjárgányodat. A megfelelő rakétatípussal (már a kezdet kezdetén is kapsz ilyet) egyszerre több ellenséges hajó fogható be egyszerre, a robbanó szeretetcsomagok látványa pedig több, mint kielégítő - a tekeregve kígyózó rakétafelhők egyértelműen a remek Macross anime-szériát idézik.
A Project Sylpheed által kínált tizenhat misszió első blikkre nem tűnik soknak, de a szám megtévesztő. Egy küldetés ugyanis több szakaszból, és ezen belül is több (gyakran opcionális) részfeladatból áll, így rendkívül hosszúra tudnak nyúlni. A Sylpheed ennek ellenére nem túl hosszú játék, a kellően gyakorlott játékos hat-hét óra alatt a történet végére ér. A szavatosságot növeli az újrajátszhatóság: nehezebb fokozatokon több missziót újra fogsz játszani (mert elsőre simán szétlőnek), de a bónusz-objektívák teljesítése is alaposan kitolhatja a játékidőt. Multi nincs. Kár érte, jelentősen megdobta volna a lelkesedésemet, ha egy-két cimborámmal karöltve tudtunk volna rendet vágni a világűrben - de egy team deathmatch jellegű játékmódot is el tudtam volna viselni.
A tesztben feltűnően sokszor szerepel a “műfaj” szó - nem véletlenül. A Sylpheed ugyanis elsősorban a rajongóknak készült. Egy átlagos, az űrhajós lövöldékre, vagy az Ace Combat jellegű hancúrozásra (tulajdonképpen erről van szó: Ace Combat az űrben) kevésbé fogékony játékos ugyanis valószínűleg hamar elfordul a Sylpheedtől, maximum a decens látványvilág marasztalja egy fél órára.
A zsáner rajongói viszont jól ellesznek vele. Őket nem fogja zavarni a helyenként be-be rángató képfrissítés, szánnak időt arra, hogy megismerjék és megtanulják a hajó kezelésének finomságait. A Sylpheed hiánypótló játék, korrekt fejhajtás egy egykoron szebb napokat látott, mára szinte kihalt játékstílus előtt.