Epic Mickey 2Teszt

Pár csepp festék, egy kis hígító, és máris kész a varázs: Mickey karaktere sikeresen küzdötte vissza magát az aktuális videojáték-hősök közé, Warren Spector csapata pedig egy szeretnivaló, ámbár közel sem hibátlan programmal írta be magát a Wii-történelembe. Hangos anyagi sikernek persze nem örvendhettek a Junction Point irodákban, a kifordított Disney-univerzumban lévő potenciál viszont ordított a folytatásért. Azért a folytatásért, amit immár HD konzolokon, Wii-n és Wii U-n is végigjátszhatunk. Mickey tehát platform-exkluzívból abszolút multiplatform hőssé válik, egy olyan műfaj követeként, amelyet mostanában igencsak elhanyagol az ipar.

Az újak kedvéért nézzük gyorsan át, hogy mi fán is terem az Epic Mickey-élmény. Klasszikus háromdimenziós platformjátékról beszélünk, amely a gyökereit egészen a harminckét-bites korszakig ereszti vissza. Az ugrabugrát viszont Spectoréknak sikerült egy picit Zelda-szerűvé tenni azáltal, hogy központi hub-világokat, rengeteg mellékküldetést, NPC-t, és zsilliárdnyi szekvenciálisan felvehető-megnyitható apróságot zsúfoltak a zsáner megszokott megoldásai közé. A másik nagy játékmenetbeli újítás a festéket és a hígítót érintette. Mickey ecsetével festi (építi), vagy épp feloldja (rombolja) a letűnt rajzfilmekből összeállt világot, ez a kettősség pedig az adott feladatok megoldásánál is többféle irányba terelheti a megoldást és a konklúziót. A főbb pályaszakaszok között az utazást különböző 2D-s pályákon végezhettük el, amelyeket rendre valamelyik old-school Mickey, vagy Oswald rajzfilm ihletett.

Ha már nagyjából összeállt a játékról alkotott kép, akkor az egészet még tetézzük meg egy bivalyerős művészeti koncepcióval, amely a korai Disney világokból mesés rémálmot formál, csonkolt animatronikus karakterekkel, girbegurba-vonalakkal, és komfortérzetünkből kizökkentő színvilággal.

Körülbelül ugyanezekkel a főbb vonásokkal lehet a második epizódot is jellemezni. A Power of Two mit sem vesztett az eredeti bájból. Oswald imádnivaló karaktere ráadásul még nagyobb szerepet kapott, mint korábban. A nyuszi végig Mickey mellett ugrabugrál, így a játékmenet ezúttal kooperatív elemekkel is bővül.

Míg Mickey továbbra is a Yen Sid-től elcsent ecsetet használja, addig Oszinak a mindenkori rajzfilmekből jól ismert “Távirányító Nagy Piros Gombbal” a fő segítőeszköze. A kütyüvel ellenfeleket béníthatunk, kapcsolókat üzemeltethetünk, energiamezőket deaktiválhatunk, vagy épp tűzijáték-rakéták alá pörkölhetünk. A kooperáció közel sem olyan hangsúlyos, mint a komoly puzzle-platformerekben; az Epic Mickey 2 nem lett Lost Vikings, vagy Head Over Heels, ahol sűrű agytornával kell kifundálni a továbbjutás mikéntjét. Egymás segítése ebben a játékban általában kézenfekvő - emitt csak Oszi pörgő füleivel tudunk tovább siklani, amott pedig Mickeynek kell Oswald lábacskái alá szilárd platformot festeni. A könnyed megközelítésből kifolyólag kellemes az előrehaladás érzete, az együttműködés gyümölcsei végig kellemes érzéssekkel jutalmazzák a párba verődött játékosokat.

Sajnos szóló módban az élmény nem olyan izgalmas, mert szegény nyúl elég gyakran eltéved, képes beragadni, lemaradni, a harcban is inkább csak csetlik-botlik..., néha azonban proaktívan teszi a dolgát, és akár egymaga is lezúzza az ellenfeleket. Egyjátékos módban a kulcs pillanatokban mi “irányítjuk” a nyuszit, utasítva őt pl. egy kapcsoló aktiválására, siklóugrás végrehajtására, stb...

A koop fókuszt ellenben sajnos nem sikerül állandó jelleggel kihegyezetten tartani Spectoréknak. Az Epic Mickey 2 bevallottan több olyan helyszínt is tartalmaz (pl. Disney Gulch), amelyet az első részbe már nem tudtak belegyömöszölni a készítők. Ezeken a pontokon sem fog a második játékos unatkozni, de mindenképp feltűnő lesz, hogy kevesebb a tennivaló, mint a koop-ra koncentráló szekvenciáknál.

A kameranézet sem mindig segíti a dolgunkat. A minap épp arról alakult ki szerkesztőségi eszmecsere, hogy ki mennyire viseli el a tört képernyős multit. Az Epic Mickey gazdag látványvilágának és közepesen gyenge operatőri megoldásainak nem igazán tesz jót a kétfelé osztott képernyő, hálózaton pedig nincs lehetőség kooperálni. Szokható a lokál multi menete (ez nyilván vastagon személyfüggő is), de soha nem lesz elég gördülékeny, eléggé zavarmentes a split-screen ugrabugrálás.

Bántsuk még egy kicsit a játékot? Az első részben is jelen volt a probléma, de úgy látszik a Power of Two esetében sem igazán tudtak mit kezdeni a fejlesztők a játék kontextusába elrejtett útmutatás lehetőségeivel. Azaz a (Nem tudunk az angol kifejezésektől szabadulni - a szerk.) signposting továbbra sem egyértelmű, mi több, esetenként megtévesztő is lehet.

A többféle megoldásra izgalmas dolog magunktól rájönni, de közel sem fekete és fehér az általános magyarázat, nem mindig tudjuk melyik a “jó” és melyik a “rossz” út. Ugyanígy a szimpla továbbjutás iránya és lehetősége sem mindig átlátható elsőre, a sűrű pályatervezésben néhol felborul a sorrendiség, elbújik a haladáshoz szükséges kiskapu... Még szerencse, hogy mindent egybevetve nem ez a benyomás dominál a teljes játékidő során. A következetlenségek viszont annál inkább bosszantóak, hogy bizonyos pillanatokban micsoda zseniális ötletekkel is kompenzál a játék. Egyértelmű, hogy a pályatervezésen is több csapat dolgozhatott egyszerre - ezért is lehet tényező a fentebb fejtegetett inkonzisztencia.

Máshol viszont jelentős fejlődést láthatunk az első részhez képest. A tempó és a történetmesélés pörgősebb, izgalmasabb - az egész játék gyorsan és lendületesen indul. A szereplőink vééégre színvonalas, szöveges szinkronnal szólalnak meg, és a két karakternek köszönhetően a 2D pályák is rafináltabb módon vannak összerakva. Itt mindig ki kell találni (és a vetítővászonba történő ugrás előtt kiválasztani), hogy a hősök honnan induljanak, hogy segítsék egymást a filmtekercs megkaparintásáig vezető úton. A játékba zsúfolt titkok és felfedezendő bónuszok száma továbbra is észbontó; ha csak egy picit figyelünk ezekre játék közben, máris kiderül, hogy mennyire rétegelt, mennyire tartalmas is az Epic Mickey 2. És, hogy mennyire brutális prezentációval van felvértezve.

Mivel a fő fejlesztési platform (Wii) korlátozta a technológiai megvalósítást, ezért a Power of Two esetében felesleges textúrafelbontást elemezni, sőt a poligonok számával sem nyer majd díjat a grafikus brigád. A művészeti koncepció viszont annyira kidolgozott, olyan míves, amilyet csak nagyon ritkán lát az ember. Tonnányi igényes assetet készítettek a játékhoz, és ahol újrahasznosítottak az előzményből, ott is tisztességes módon nyúltak az alapanyagokhoz.

A Disney-látványelemek elferdítésének fő inspirációja továbbra is a Burton-Selick páros kiváló munkássága. A Wastelanden nincs két párhuzamos vonal, minden organikus, minden rendezetten kaotikus; látszik, hogy a 2D/3D művészek rendesen kiélték magukat az alkotási fázisban. Csak úgy, mint az animátorok. Besírtunk, amikor megláttuk Oszi girbe-gurba járását, és imádtuk, ahogyan a karakterek lábai ritmusra rugóznak. Az Epic Mickey 2 a technológiai lemaradása ellenére is egy csodás látvánnyal felvértezett platformer. Emellett a Power of Two-t olyan hihetetlenül vastag szimfonikus zene színesíti, amihez foghatót csak a jobb ámerikai sikerfilmek tudnak csak magukénak. A hangszerelés és a játékosság néhol már-már John Williams-t idéz, a régi dallamokat pedig bakelitlejátszó-effektekkel teszik hangulatosabbá. Néhol csak megállsz a Mickey egeres kacatokból összehordott domb tetején, körbepásztázod a pályát, és szívod magadba az epikus muzsikát.

Emlékeztek még rá, hogy a játékot eleinte musical-platformernek hirdették be? Nos, nem túl sok vokál van a játékban (főleg a Mad Doc az aktív énekesmadár), de azok is nagyon mókásak és szórakoztatóak. Az így teremtett atmoszféra olyan méretes ütőkártyája a játéknak, hogy ez képes néha a negatívumokat is háttérbe szorítani...

... és van egy másik nagy ütőkártya, ami végülis a játék műfajából ered. HD konzolon jelenleg egyszerűen nincs konkurenciája a játéknak; a tradicionális 3D platformer stílusban legfeljebb a közepes vagy annál rosszabb meseadaptációk jutnak mostanában a játékosoknak. Ha ez a helyzet másképp lenne, bizonyára szőrösebb szívvel állnánk a Power of Two-hoz. Így viszont egy hiánypótlóról beszélünk, amely továbbra sem képes komoly alapokat tenni az ambíciói alá, de van annyira érdekes és különleges, hogy belopja magát a műfaj rajongóinak a szívébe.