Kevés szebb dolog van a cseresznyefák virágzásánál: a rózsaszínbe öltöző táj és az óriási hópehelyként hulló szirmok szemet gyönyörködtető látványosságként kápráztatnak milliókat évről évre. Semmi sem tart azonban örökké: a fák alig néhány nap alatt elvirágoznak, és az utolsó kósza cseresznyeszirom is hamar tovaszáll a friss tavaszi szellő hátán. Emlék marad csupán.
A Killzone híres cseresznyefái felett is eljárt már az idő. Pedig anno ódákat zengtek róluk. És valóban: a virágba borult parkos helyszín az egyik legkiemelkedőbb és legemlékezetesebb fél órája volt a Guerrilla Games komor világú játékának. De csak akkor, és nem most: a 2004-ben megjelent PS2-es klasszikus hádésített verziója kevés extrát tesz hozzá a látvány terén az eredetihez, és mint ilyen, remekül példázza, hogy miért is az FPS számít az egyik legrosszabban és leggyorsabban öregedő műfajnak. A bántóan mesterséges ködből előbújó maszatos fák ma már nem többek az emlékeket kegyetlenül porrá zúzó illúzióromboló jelenségnél.
Csodát persze nem várhattunk: ennél lényegesebben többet az elmúlt években elszaporodó HD verziók egyike sem javult még az eredetihez képest. A Killzone esetében ráadásul legalább funkcionális szempontból örömteri a HD újrakiadás megjelenése: végre megszületett a régóta várt definitív verzió, amely a PS2 technológiai korlátaitól függetlenül csillogtathatja erényeit. Itt konkrétan a képfrissítésre kell gondolni: a stabil framerate hiánya nagy negatívuma volt az eredetinek, most azonban zavartalanul szippanthatjuk magunkba a Vekta bolygó atmoszféráját.
Mert hogy az még ennyi év után is van neki - ez kétségtelen. A Killzone már a maga idejében is kitűnt rendkívül stílusos képi világával és erőteljes vizuális dizájnjával - komor hangulata ráadásul nyolc éve még közel sem volt olyan elcsépelt, mint manapság. A remek folytatások ismeretében persze már közel sem olyan friss a dolog, mint a PS2-es időkben, a Killzone hangulata, valamint stílusos, és azóta talán védjeggyé is váló erőteljes animációi azonban ma is képesek a képernyő elé láncolni a kellően fogékony játékost. Nem is beszélve a helyszínekről, melyek változatossága a mai napig itt a legjobb a három epizód közül. Hiába tehát a mai szemmel már kevésbé erőteljes gunplay, az olykor nevetséges mesterséges intelligencia, a kompromisszumos látványbeli megoldások és a borzalmas minőségű átvezetők, azért van mi ellensúlyozza ezeket.
A mai trendekhez viszonyítva meglepően hosszú, a tíz órát könnyedén elérő kampányával a Killzone még nem ér véget. Már csak azért sem, mert négy játszható karakterének köszönhetően alternatív útvonalakat és játékstílusokat is tartogat a szavatosság maximalizálására törekvő játékosok számára - egyben egy olyan ötletet tálalva, melyet joggal hiányoltak sokan a folytatásokból. De ha még ez sem lenne elég, akkor ott van a Battlegrounds menüpont is, amely a PS2-n igen népszerű online játékot ugyan már nem hozza vissza, de a maga idejében kuriózumnak számító (és ma sem éppen gyakori) botos multi segítésével azért így is sor kerülhet némi kompetitív szórakozásra, felevenítve a régi idők hatalmas netes csatáit. A széles fegyverarzenál, a többnyire remek pályák és a hat játékmód felett most is könnyedén repülnek az órák, ha valaki nosztalgia-élményre vár.
Ha annak idején kimaradt a Killzone, akkor a most megjelent Killzone HD nem igazán neked szól: stílusos és változatos FPS, a PS2-korszak egyik legjobbika, de ez nem az a műfaj, ahol nyolc évnyi öregedést könnyűszerrel el lehet fedni. Nosztalgia-alapanyagnak ellenben remek: ha régi kedvencként, kellemes emlékként gondolsz vissza a Guerrilla Games játékára, akkor érdemes újból célkeresztbe venni a Helghastokat, hiszen az eredeti egyik fő gyermekbetegségének orvoslásával definitív élmény vár rád.